HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

A Roboraptor kedvenc filmjei 2022-ből

2022 izgalmas év volt a filmek világában. Az ünnepelt kortárs rendezők (pl. Jordan Peele, Robert Eggers) új ambiciózus filmjeikkel csalogatták rajongóikat, miközben kellemes folytatás-meglepetések is becsúsztak (rád nézünk, Top Gun: Maverick), a magyar filmekről nem is beszélve. 2022 legjobb filmjei a Roboraptor szerint.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Fűző

Sissi császárnéról rengeteg film és sorozat készült, így jogos a felvetés, mi többet mondhat Marie Kreutzer filmje? A korábbi művekben a romantikus és idealizált Sissi császárnő képe helyett a Fűző nem akarja tökéletesnek ábrázolni az uralkodónőt. És ettől jó, sőt. Az életrajzi filmek közül idén Marie Kreutzer Erzsébet királynéról szóló, fiktív elemekkel tarkított portréja lett a legütősebb. A történetben 1877-ben járunk, Erzsébet betölti a 40. életévét, így hivatalosan is öregnek számít. A gyönyörű és akaratos császárné nehezen szembesül az idő múlásával, az udvari szerep és társadalmi elvárások fojtogatóvá válnak számára. A Fűzőben nem törik meg, sőt – képletesen és ténylegesen – bemutat mindenkinek. Férjének, az udvarnak, az életnek. A film Sissi hibáit és erényeit egyaránt kiemelve, humorosan vagy épp nyomasztóan mutatja be a sokak által imádott uralkodónő nehézségeit és félelmeit. (Nagy Anna)

Fűző filmkritika – Sissi bemutat mindenkinek

HIRDETÉS

A titokzatos nő

Park Chan-wook idei rendezése ugyan nem szolgál olyan elemi erejű gyomrossal, mint anno az Oldboy (vagy legutóbb A szobalány), a rendezői életműben sem fog kiemelt helyet kapni, ám nem is hazudtolja meg azt ez a kiviteles vizualitással és bitang erős hangulattal bíró, szórakoztatóan izgalmas krimi-románc.

Szépen viszi tovább az életmű visszatérő kérdését: létezik-e rossz fajta szerelem. Egy olyan kérdés, amit sem ő, sem pedig mi nem válaszolhatunk meg. Ezzel az általa mozgatott karaktereknek kell megküzdenie. Csak ők dönthetik el, hogy melyik oldalára essen az érme. Hogy végül a szerelem vagy a gyűlölet az erősebb. A kérdés nem is az, hogy a külvilágnak – a nézőnek – van-e joga ítélkezni. Hanem, hogy számít-e ez?

Bár A titokzatos nő Park eddigi talán legkonvencionálisabb filmje (a konfliktusában sem olyan vad) most is elképesztő – szinte csak rá jellemzően kivételes – líraisággal mesél egy szokatlan, szabályokba ütköző kapcsolatról, csak közben nem sokkol a legdurvább tabuk ledöntésével. Ami pedig esetleg hiányozna a forgatókönyv eredetiségében, azt Park bőven pótolja a látványban. Ez ugyanis egy vizuálisan kivételesen pazar alkotás. Néhány egészen okos trükkel a legtöbbször unalmasan prezentált – hiszen általában az– megfigyeléseket is képes nem pusztán feldobni, de érzelmekkel és feszültséggel túltölteni. A film nemcsak szép, de dinamikus vágásaival és egyedi perspektíváival a vizuális történetmesélés tanítani való példája. Pusztán jól megválasztott fókuszokkal és beállításokkal képes a karaktereinek komplex érzelmeit kommunikálni. Ékes példája annak, hogy nem csak az a film lehet „látványos”, ahol CGI szörnyek dobálják egymást bolygókkal. Hanem a hétköznapi élet is, ha elég kreatívak vagyunk.

A végeredmény egy látszólag hibázni képtelen mester újabb remekműve. Nem karrierjének legegyedibb darabja (nem is lesz olyan erős visszhangja). Nem annyira kísérletező, és nem is definiálja újra magát. Éppen ellenkezőleg: egy magabiztos, kiforrott alkotó műve. Aki pontosan tudja, hogy miről akar mesélni. Precíz és tökéletesre csiszolt munka. Mert bár a „miről” –a korábbi filmjeinek árnyékában – talán kevésbé izgalmas, a „hogyan” most is letaglózó. (Pongrácz Máté)

Minden, mindenhol, mindenkor

A cím nem árul zsákbamacskát. Ez a film tényleg minden. Hiába állt rá teljes erőbedobással a Marvel a multiverzum témájára. Hiába a három Pókember és Fura doki világok közötti ugrabugrája, mégsem tudták még csak megközelíteni sem azt a kreatív ötlet-cunamit, amit az A24 filmje nyújt.

Ám a Daniels néven futó páros, Dan Kwan és Daniel Scheinert (akiknek a szenzációs Az ember, aki mindent tudott-ot is köszönhetjük) rendezése nem pusztán azért izgalmas, mert elképesztő sokszínűen és látványosan ábrázolják a multiverzumot. Pedig lehet, hogy ennyi is elég lenne, hiszen a Minden, mindenhol, mindenkor látványában, akcióiban és lendületében könnyedén felveszi a versenyt minden idők legjobb blockbustereivel. Az idei kínálat túlnyomó többségét pedig könnyedén maga mögé utasítja. Nemcsak az effektjeiben sokkal ügyesebb (a CGI-t kiegészítőnek használja a remek praktikus/klasszikus maszk/trükktechnikához), nemcsak a harcjeleneteinek a koreográfiái kifogástalanok (és a szédítő tempójuk ellenére csodálatos tisztasággal, és követhetőséggel vannak rögzítve), de minden téren hemzseg a fantasztikusan egyedi ötletekben. Míg a Marvelnél a multiverzum kimerül abban, hogy ismerős figurákat/helyzeteket láttunk kicsit máshogy, addig itt az alkotók tényleg, hosszan belegondoltak abba, hogy milyen bődületes dolgokat rejthet még a kozmosz. És el is hozták nekünk.

Mégis, ami igazán felemeli a filmet az a gondolatisága. A Minden, mindenhol, mindenkor pontosan az a film, amire ilyen zavaros időkben szükségünk van. Totálisan mentes a cinizmustól és az iróniától, és mer profán őszinteséggel beszélni a kedvesség erejéről. Úgy, hogy az nem fordul kínos giccsparádéba. Persze sokat bunyóznak benne, ám a legtöbb szórakoztató/kaland/akció-filmmel szemben képes ezen túllendülni, és megmutatni, hogy a problémáink megoldását valójában nem egy jól irányzott saller fogja elhozni. Ha pedig még ez sem lenne elég, akkor még ott van az a hatalmas fegyvertény is, hogy ez a film szinte minden színész számára egy hatalmas öröm/jutalomjáték. A veterán Jamie Lee Curtis-től, a főszerepben (és a régóta kijáró reflektorfényben) brillírozó Michelle Yeoh-on és a színészi pályára 20 év után ezzel a filmmel visszatérő Ke Huy Quan párosán át az újonc Stephanie Hsu-ig mindenki lubickol.

A Minden, mindenhol, mindenkor pontosan az a filmélmény, amelyek miatt beleszerettünk a moziba. (Pongrácz Máté)

Minden lehet kung-fu: még egy multiverzumnyira duzzasztott családdráma is

Nem oké

Ha te is azok közé tartozol, akiknek minden lehetséges bőrfelületén feláll a szőr a mai insta/influenszer generáció minden szarságától, akkor a semmiből jött, a Disney+ felületén elérhető Nem oké a te filmed idén. Quinn Shephard mozgóképe ugyanis rendkívül cinikus hangvétellel még tovább rántja a már amúgy is mélyen a földben lévő TikTok-generációt. Igyekszik gazdagon beszólni a sok-sok magamutogató senkiházinak, majd aztán…még durvább és izgalmasabb dolog történik. Ebből a felépítményből Shephard ugyanis paródia helyett egy vérbeli drámát csihol, nyomorult főszereplőjével pedig remek karakterfejlődést prezentál, hogy aztán egy fifikás lezárásban feltegye a pontot az i-re. Ha igazi érzelmi hullámvasútra vágysz, akkor mindenképpen pótold ezt a kissé radar alatt maradt alkotást. (Szente Ádám)

Larry

Larry a semmiből jött, hogy helyet vívjon ki magának 2022 legjobb magyar filmjei között (sőt, nálunk az év legjobbai között). Viccesen a film sikerútja teljes összhangban van a történetével is: a juhászként dolgozó dadogó Ádám titokban rappel, ám a környékbeliek felfigyelnek tehetségére, és benevezik egy tehetségkutatóba. Innentől pedig rajta áll, hogy képes-e édesapja által kijelölt útról letérni, hogy a sajátját járja. Borsodba helyezett felnövéstörténetként a Larry minden olyan veszélyt – nyomorpornó, zenés filmek közhelyessége -, amely témájából fakadhatna, elkerül. És nemcsak Észak-Magyarországról mesél, hanem az egész országról. A Larry egyszerre szól saját erőnk megtalálásáról, a korlátaink elszakításáról és dühünk megéléséről, amelyet a kilátástalanságban őrlődve élünk meg. Nem követi a zenés filmek karrierútját, az csak mellékes díszlet, annál fontosabb maga a bejárt út. Emellett a rácsatlakozó Borsod-körkép tényleg olyan távlatból mutatja be a magyar vidéket, ahogyan régen láttuk: mozdulatlanságával, furcsa anakronisztikusságaival és az elvágyódással valami jobb helyre, de mégis ide kötődve. Mindezt megkoronázza az is, hogy még nevetni is képes önmagán. Megérdemelten meglepetés legjobb film. (Scheirich Zsófia)

Larry az év rapcsatájában harcol a borsodi sors ellen

Az elveszett város

Sandra Bullock és Channing Tatum túlfűtött romantikus kaland-vígjátéka volt a tavasz egyik legkellemesebb csalódása. A mozikban ugyan már nem, de az HBO Max kínálatában továbbra is elérhető, így ha eddig nem láttuk, érdemes adni neki egy esélyt. 

A történet főszereplője Loretta Sage (Sandra Bullock), aki egy történészből lett romantikus regényíró egy életközepi és alkotói válság közepén. Épp arra készül, hogy utolsó kötetét befejezve kiírja a létezésből rajongott főhősét, Dash-t, akit a sármos, ám nem túl eszes Alan (Channing Tatum) kelt életre. Gondolnánk, hogy a mese innentől már egyszerű, a helyes fiú megnyeri magának a lányt és a segítségével újra kivirul a sztori zárkózott főszereplőnője, de a készítőknek sikerült fordulatot vinni a 112 perces moziba. 

Loretta és Alan az őserdő lágynak nem mondható ölén számos kalandba keveredik, miközben D elveszett városa után kutatnak egy megalomán milliárdos és komikus fogdmegjei üldözésében. A szavaimból érződik is, hogy a film nem túl mély, ám annál szórakoztatóbb. Sokszor nevetségesen klisés, máskor viccet csinál saját közhelyeiből és hagy időt a néző számára, hogy vele nevessen. (Resán Alexandra)

Nem

Jordan Peele harmadik filmjével sem okozott csalódást, sőt: eddigi alkotásai közül a Nem-re süthető rá leginkább a közönségfilm jelző – mondhatni a legkönnyebben emészthető műve – de ennek ellenére sem veszíti el a rendező érzékeny stílusát, intellektusát. Így még a jórészt a váratlanságra építő cselekmény mellett is erőteljes hangot kap a rá jellemző szociokommentár, és képes hetekre megszállni nézője gondolatait.

A film egyszerű inváziós horrorként indul, de gyors ütemben vált többször is irányt, hogy a grandiózus fináléra már egy teljesen más történetben szoríthassunk hőseinknek, mint amire akár csak gondoltunk volna. Peele mesteri könnyedséggel használja elterelésre a jól bevált zsánerelemeket, gond nélkül játszadozva a nézői elvárásokkal. Ettől pedig a film mind a 130 perce alatt lebilincselő, kiszámíthatatlan és pattanásig feszült tud maradni. Így fokozottan igaz, hogy a legminimálisabb előtudás nélkül érdemes megnézni a filmet annak, aki eddig lemaradt róla.

A Nem gond nélkül képes intellektusban és ötletességben is utolérni a Tűnj el!-t és a Mi-t, esztétikai és filmtechnikai nézőpontból pedig magasan túl is szárnyalja őket. Végig elképesztő látványt nyújtanak a hollywood-i ranch gyönyörű, sivatagos tájai, az akciójelenetek pedig egészen robosztus jelenléttel bírva sodorják magával a nézőt – minden ízében IMAX vászonra kívánkozó darab.  Egészen elképesztő az a profizmus, szolid  tudatosság, amivel a rendező képes a története cselekéményével együtt a néző figyelmét is irányítani, így egy egészen magával ragadó, őrülten kiszámíthatatlan élményt nyújtva – a Nem-el Jordan Peele végképp bebiztosította helyét a legtehetségesebb kortárs rendezők között . (Hartai Dávid)

Nem hiszem el! Jordan Peele kikezdett a sci-fivel

RRR

Ki nem maradhat az év legjobb filmjei közül az indiai éneklős-táncolós-akciós-drámai-bromantikus történelmi miazatyaúristen, az RRR (Rise, Roar, Revolt). Minden idők egyik legdrágább tollywoodi (nem elírás, az ország déli régiójának filmiparát jelöli) produkciója két legendás forradalmár harcát meséli el az elnyomó brit kolonistákkal szemben az európai néző számára nehezen értelmezhető, mégis bámulatos stíluskavalkádot felvonultatva. Talán a hangnembéli váltásoknak is köszönhető, hogy a háromórás játékidő egy másodpercig sem tűnik túlzónak, nem úgy, mint az akciójelenetek. Már a Singhamban lenyűgözött a fizika teljes figyelmen kívül hagyása, azonban a szabadságért bevetett kreolbőrű Rambózás a lehető legjobb értelemben égett a retinámba. A gyermeki báj, ami az egész koncepciót áthatja az első percben berántja az embert, és egy pillanatra sem válik bugyutává, hogy előhívja az acsarkodó kritikust (akinél meg mégis, az kénytelen elszámolni a veszteségeivel). Egy mozibarát indiai kollégám szerint ennél a filmnél csak a Baahubali teszi magasabbra a lécet, úgyhogy akit az RRR sikerrel toboroz be, azt fűtheti tovább a forradalmi hevület. (Forrai Márton)

Elvis

Az utóbbi években egyre több, zenészek életét feldolgozó zenés film került a mozikba, változó szemlélettel, elég csak a Bohém Rapszódiára gondolni, vagy a 2019-es Rocketmanre. Erre a listára kicsit későn érkezett meg az Elvis, ezért egyértelmű volt a kihívás: tud-e valami egyedit és újat mutatni? A központi karakterével az alapja határozottan megvolt hozzá. Különleges döntés volt még, hogy bár a film Elvisről szól, de nem az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, hanem a menedzsere, a Tom Hanks által alakított Tom Parker „Ezredes” meséli el az énekes karrierjének történetét, egészen a kezdetektől.

Megrázó, fájdalmas, érzékeny, és valahol mégis inspiráló filmet kaptunk. Austin Butler játékában, kisugárzásában, minden szempontból átlényegült Elvis Presley-vé, és hátborzongató látni, hogy hogyan használ ki a környezete egy tehetséges, de végtelenül naiv és sérülékeny embert. Butler mellett Tom Hanks ugyancsak hozza a várható szintet, tökéletesen adja át a mester manipulátort, dühöt és undort kiváltva a nézőből. A háttérben pedig életre kel az 50-es, 60-as, 70-es évek Amerikája, felcsendülnek az ikonikussá vált számok, látványos montázsok és szürreális álomképek váltják a történelmi jeleneteket. Végig megyünk sok fontos társadalmi kérdésen és küzdelmen, és végig szurkolunk, hogy a főszereplő legyen az erősebb, legyőzze Tom Parkert, a körülményeket és talán önmagát is… úgy is, hogy sajnos már a film kezdete előtt tudjuk, hogy ennek a történetnek jó vége nem lehet. Az Elvis hatalmas élményt jelenthet azoknak is, akik már ismerik az énekes munkásságát is, de ajánlom annak is, aki életében először ismerkedne vele. (Medvegy Anna)

Baz Luhrmann Elvisétől ugyan nem csusszan le az alsóneműnk, de a ritmus még elkaphat

Vörös rakéta

A Vörös rakéta egy fekete komédia rengeteg humorral és lélekkel. Egyszerre hódolat a ’60-as és ’70-es évek (főleg olasz) sexploitation filmjei előtt, de közben csavar is egy nagyot a „képleten”. Kőkemény kör- és korkép is, fájdalommal, elvesztett álmokkal, kizsákmányolással és empátiával. Baker filmjeihez hasonlóan pedig, ami talán a legfontosabb, ítélkezés nélkül teszi mindezt. Az egyszerűnek tűnő történet mögött elképesztő mélység rejlik, tudatos és átgondolt részletekkel és pillanatképekkel, ahol a helyszín, a kor és a teljes atmoszféra ugyanannyira fontos, mint a papírra vetett forgatókönyv. Az összkép pedig az év eddigi egyik legjobb filmje, ami már azért is baromira tökös, mert a #MeToo-mozgalom után mert erről és így beszélni. Vagány és feminista úgy, hogy közben egy igazi faszról szól. (Georgiadisz Leonidas)

Fickós post-MeToo fekete komédia, amitől intellektuális erekciód lesz – Vörös rakéta filmkritika

A látogatás 

“Minek ment oda?” – szoktuk mondani, amikor azt látjuk, hogy valaki olyan helyzetbe keveredik, amibe mi aztán biztosan nem kerülnénk. Különösen igaz ez a filmek világára. A néző gyakran több információval rendelkezik, mint a szereplők, vagy egyszerűen csak okosabb náluk. Például egy horrorfilmben nem rohanna fel az emeletre, amikor a kijáratot is választhatná. Vagy nem utazna el vendégségbe egy olyan házaspárhoz, akiket csak felületesen ismert meg egy nyaralás során. Pontosan ez történik A látogatás című dán horrorban. Christian Tafdrup filmje pedig az európai artfilmek legjobb tulajdonságait elegyíti a leghétköznapibb félelmekkel. De nem elsősorban a sokkolásra hajt. A komótosan kibontakozó cselekményben fokozatosan derül fény valódi mondanivalójára. A látogatás a modern társadalmi normák bénító hatásáról mesél, ugyanakkor nem emeli piedesztálra a primitív agressziót sem. A film utolsó harmada pedig egy olyan felkavaró, sőt, dühítő befejezést produkál, ami simán odailleszthető az Eden Lake, vagy a Megan is Missing brutalitása mellé. Ha nem is az év össztermésének legjobbja, de számomra mindenképpen az egyik legemlékezetesebb film volt A látogatás(Laki Péter)

Ez A látogatás nem éppen úgy alakul, ahogy arra számítottunk

Zanox – Kockázatok és mellékhatások

Főszereplőnk a tizennyolc éves Misi szorongását leszámítva egy teljesen átlagos srác. Az érettségi napján ismerjük meg, ahogy osztálytársnőjét Jankát is, akivel egészen eddig kerülgették egymást. A szóbeli érettségi napján Misi egy tragikus eseménynek köszönhetően rájön, hogy ha házipálinkát iszik a szorongására szedett kísérleti gyógyszerre, akkor vissza tud utazni az időben. Ez pedig lehetőséget ad számára, hogy döntéseit megváltoztassa. Ez azonban nem egészen úgy sül el, ahogy ő elképzelte. A film tempója feszes, az izgalom sohasem ül le, és párszor meg is lepi a nézőt. A sajátos magyar humor kifejezetten remekül működteti a filmet. A Zanoxszal egy kiemelkedő, házipálinkával is fogyasztható, hazai vígjáték született, amit minden magyarnak látnia kell! (Demencze Ilona)

Jöttünk, láttuk, újranéznénk – Zanox – Kockázatok és mellékhatások kritika

Rozalin 

Ma már automatikusan forgatja a szemét az ember, ha egy remake-ről vagy újrafeldolgozásról hall, a Rómeó és Júlia ráadásul a legtöbbször adaptált és körüljárt sztorik egyike, éppen ezért nagy teljesítmény egy érdekes és eredeti változatát összehozni – de a Rozalin készítőinek ez sikerült, méghozzá annyira, hogy a filmjük az év legjobbjai közé tartozik. Egy új szemszögből mutatják be a jól ismert történetet, Rómeó Júlia előtti szerelmét a középpontba állítva. Mivel pedig a Rozalin (a régebbi magyar változatban Róza) nevű lány eredetileg csak egy éppen megemlített mellékszereplő, így szükségszerűen sokat hozzá is adtak a sztorihoz.

De nemcsak egyszerű nézőpontváltásról van szó: a Rozalin ugyanis teljesen feje tetejére állítja a Shakespeare-színművet, és a tragédiából egy komédiát csinál. Ez a műfajváltás viszont nem azt jelenti, hogy a film pusztán kifigurázása az eredeti műnek, egy könnyed paródia helyett ugyanis a Rómeó és Júlia-kultusz kritikáját kapja a néző. A játékidő előrehaladtával a poénok közepette egyre inkább megkérdőjeleződik az, hogy biztosan idealizálni kellene-e ennek a két fiatalnak a szerelmét. Közben pedig kapunk helyettük egy új (anti)hősnőt, akinek a szerepében az Apa csak egy van, a Hihetetlen és az Éretlenségi színésznője, Kaitlyn Dever sziporkázik. Úgyhogy egy olyan ritka, szerencsés esetek egyikéről van szó, amikor a feldolgozás igazolni tudja a létjogosultságát. (Barna Benedek)

Kilenc nap

Az idei egyik legkellemesebb meglepetést rögtön az év eleje hozta meg. Edson Oda első nagyjátékfilmje, a Kilenc nap nem kavart nagy port, de a film olyan érzelmes, keserédes spirituális utazást tesz a „Hogyan éljük az életünket?” kérdés körül, ami biztosan megérinti azt, aki rászánja az idejét. A Kilenc nap alapötlete nagyban merít az 1998-as After Life című japán drámából, és a Lelki ismeretekhez hasonló élménnyel szolgál. A film egy túlvilági bürokrata, Will drámája, akinek az a feladata, hogy meg nem született lelkek közül kiválasszon egyet, aki megszülethet. Willnek önnön emberi, megkérdőjelezhető döntésmechanizmusa méltatlanul bürokratikus keretek közé szorítja a kérdést, hogy ki az életravaló, amit egy különleges lélek, Emma felbukkanása folyton megkérdőjelez. A főszerepben Winston Duke hiteles és érzelmes alakítást hoz, és a film könnyfakasztóan szép jelenetekkel mesél arról az életről, amit a film legtöbb szereplője csak hírből, nézői pedig tapasztalatból ismernek. Életet átgondolós, itt-ott kicsit szirupos, katartikus filmélmény. (Széplaki Berta)

Könnyfakasztó spirituális kiszavazóshow felnőtteknek – Kilenc nap