Fickós post-MeToo fekete komédia, amitől intellektuális erekciód lesz – Vörös rakéta filmkritika

A szexmunka és a pornó az emberi történelem során mindvégig az egyik legstigmatizáltabb szakma volt. A társadalom lenézte és lenézi azokat, akik így használják testüket ahhoz, hogy megéljenek: függetlenül attól, hogy kiszolgáltatott helyzetük miatt, vagy ne adj isten (és tény, hogy ritkább) élvezet miatt lépnek erre a pályára. Figyelmen kívül hagyják legtöbbször azokat, akik miatt jutnak idáig: akik kihasználják őket, ellehetetlenítik életüket és meg akarják fosztani őket emberségüktől. Egy komplex társadalmi jelenségekről van szó – elvégre valakik igénylik ezeket a szolgáltatásokat –, amiket a legtöbbször egymással összekeverve, lenézően kezelnek. A környezet vélt morális fölénye vagy csupán nyers undor miatt, a szexből élők marginalizálttá válnak – vagy épp, hogy a marginalizáltaknak kell ebbe az irányba elmozdulniuk. Sean Baker író-rendező teljes filmográfiája a peremen élőkről igyekszik árnyalt képet festeni amellett, hogy végig emberi maradjon. A Tangerine után a Vörös rakétával most a prostitúció helyett a pornózásról mutat be egy szeletet úgy, hogy egyszerre szemlélteti az amerikai valóság egy keresztmetszetét.

Mikey Saber (Simon Rex) 17 év után visszatér szülővárosába, Texas City öböl menti ipari városába, hogy visszakönyörögje magát Lexihez (Bree Elrod), a feleségéhez, akivel évek óta nem beszélt. Az éveken keresztül Los Angelesben pornózó Mikey összeverve és nincstelenül érkezik, de sikerül meggyőzni a nőt és anyját, Lilt (Brenda Deiss), hogy engedjék vissza. Mivel önéletrajzában a közel két évtized nem tüntethető fel, ex felnőtt filmeseket pedig nemigen akarnak a helyi üzletek alkalmazni, elkezd füvet árulni régi szomszédján keresztül. Mindeközben pedig elképesztően megtetszik neki egy 17 éves, Strawberry becenevű eladólány (Suzanna Son) a helyi fánkozóban, akit nemcsak felszedni akar, de jövedelmező pornós karriert vizionál neki. A film Mikey-t kíséri végig pár héten keresztül, közben betekintést engedve abba a tragikomikus valóságba, amiben élnek a helyiek – és persze a világ jelentős része.

A Vörös rakéta nemcsak tudatosan összerakott, kiváló forgatókönyve és precíz, átgondolt, empatikus rendezése miatt mesteri, hanem fantasztikus színészei és egyéb, produkciós részletei miatt is. Mikey-t az a Simon Rex alakítja, aki az MTV műsorvezetőjeként és a Horrorra akadva sorozatban bohóckodott, miközben modellkedett, rappelt (Dirt Nasty, azaz „koszos mocsok” néven), stand up comedyzett – és igen – pornózott is egy kicsit. Elég meta már önmagában az is, hogy ez a férfi olyan szerepeket vállalt eddig, most pedig karrierje legjobb alakítását nyújtja. Közel két órán keresztül cipeli a filmet a hátán, és uralja a képernyőt, ami önmagában is nehéz, nemhogy egy önmagában antipatikus karakterrel. Rex mézes-mázos stílusa, testbeszéde jó fizikumával és teljes kisugárzása megtestesíti ezt a „Gonzo Adonisz” antihőst, aki környezetét ujja köré csavarva törtet könyörtelenül előre.

Nem véletlen az idő és a helyszín sem. 2016-ban járunk, az amerikai elnökválasztáskor, a tévében pedig gyakran hallani Donald Trump uszító beszédeit. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot a volt elnökkel, aki politikai karrierje előtt és közben is csupán tárgyiasította a nőket, és mások eltaposásával próbálta felküzdeni magát a kapitalista ranglétra tetejére – sikerrel. Mikey hasonló módon, hol bájologva, hol indulatosan próbálja érvényesíteni akaratát, empátiát követelve meg másoktól, de alig biztosítva ezt másoknak. Ha épp nem azon hisztizik, hogy el kellene mosogatnia, osztja az észt arról, hogy mekkora király. Míg Strawberryt sokszor már nyomasztóan gyerekes humorral szédíti, szomszédjának, Lonnie-nak (Ethan Darbone ) – akitől állandóan fuvarozást lejmol – arról magyaráz, hogy milyen „picsákat kúrogatott” fénykorában.

Az alkotás egy fantasztikus, humoros, de érző portré Amerika egy specifikus közegéről, amely ugyanúgy ki van szolgáltatva a kapitalizmus kizsákmányoló rendszerének, mint más, peremre taszított csoportok. Ezen kívül pedig feminista üzenete is van, és egyedi módon nem kizárólag a kizsákmányolt nőket helyezi a középpontba, hanem azokat, akik behálózzák őket. Mikey gyakran büszkélkedik azzal, hogy díjat kapott orális szexjelenetre, és többen is megkérdőjelezik fontosságát a szerepben: ergo a nő az, aki a „munkát” végzi. A mű egyébként frappánsan gyakran párhuzamokat hoz a szexipar és Hollywood között –

Maga Texas City pedig mintha megfagyott volna az időben. Bezárt, szétgraffitizett üzleteket pásztáz a kamera, amikor épp azt nézzük, ahogy a magas Rex egy hozzá képest picike biciklivel tekerget keresztül az utcákon, míg környezetében mindenki masszív terepjárót vezet. A távolban az olajfinomító püffögi a füstöt, míg a központi helyszínként szolgáló Donut Hole („a fánk lyuka”) pultjához sorakoznak a sárgamellényes munkások. Kis lakásokban reality műsorokat néznek a reggeltől estig cigiző vagy betépő lakók, míg a gazdag negyedben masszív kerítések ölelik az óriási villákat. Amikor a helyiek az állam vérben úszó történelmét említik, Mikey magasról tesz rá – amely szintén egy erős párhuzam.

Sean Baker elképesztő színészcsapatot talált a Vörös rakétára, különlegessé pedig az teszi, hogy a legtöbben nem is igazán színészek. Ethan Darbonne kiválóan testesíti meg a jellegzetes, ritkás, de hosszú szakállával kamu katonai rangokat viselő kabátban lébecoló Lonnie-t, aki teljesen odavan Mikey munkásságáért. Névről ismeri a pornósokat, az apjával él otthon és kérdés nélkül fuvarozza újdonsült, de régről ismert pajtását. Darbonne pincérkedett, amikor a rendező kiszúrta, és humoros módon a Mikey-t életre keltő Rex filmjein nőtt fel, kissé tükrözve karakterének személyiségét. A helyi kábszerbáró, Leondria (Judy Hill) lánya, June (Brittney Rodriguez) elképesztően laza, két fonatban lógó haja atlétájára hull, és a verőemberek unottságával jelzi többször is Mikey számára, hogy baromira nem vevő a baszós történeteire. Rodriguezt kutyasétáltatás közben szúrta ki a film alkotója, és kiderült, hogy forgatás helyszíneként szolgáló fánkos üzletbe járt rendszeresen a szemközti olajfinomítóból. Az év elején váratlanul elhunyt Bree Elrod NASA-titkár volt, és szintén a szerencse hozta össze Bakerrel, hogy megkapja Lil, Mikey anyósának szerepét. A nő fenomenálisan alakítja a családfőt, aki nehezen viseli a baromságokat, és igazán törődik lányával. Lexinek pedig – akit szintén Mikey fűzhetett be anno a pornózásra – Bree Elrod ad életet, aki egyike a kevés, képzett színésznek a műben. Elrod beleillik azonban a közegbe, és szuperül alakítja a fiatal nőt, aki egyszerűen nem tud mit kezdeni életével, de bízik abban, hogy egykori férjével most talán jóra fordulhatnak a dolgok.

A gárda egyik koronaköve pedig Suzanna Son, a fiatal lány a fánkozóból, akinek meghódítása és XXX-esítése Mikey legfőbb céljává válik. Bár elsőként a buta vidéki fruska képét festi, sokkal árnyaltabb, értelmesebb karaktert kapunk, aki egyszerre van tisztában élethelyzete realitásával és az őt megkörnyékező férfi szándékaival, de mégis szeretne hinni a mesebeli kiútról, amit kínál. Rózsaszín, kislányos szobája erős kontrasztban áll mohó szexuális étvágyával és ravasz humorával. Ennek ellenére el akarja hinni, hogy az ő hercege egy szakma vérkeringéséből kiesett pornós képében érkezik. Son természetessége tökéletesen passzol Mikey karakteréhez, kapcsolatuk pedig egy érdekes tanulmány, pont a bizarr pedo-strici dinamika miatt. Sont egyébként Baker hasonló módon szervezte be, mint a többieket: kiszúrta Gus van Sant egy filmjének vetítésén, és megkérte, szerepeljen következő filmjébe – amivel kapcsolatban két évig nem is kereste.

A Vörös rakéta egy fekete komédia rengeteg humorral és lélekkel. Egyszerre egy hódolat a ’60-as és ’70-es évek (főleg olasz) sexploitation filmjeinek, de közben csavar is egy nagyot a „képleten”. Kőkemény kör- és korkép is, fájdalommal, elvesztett álmokkal, kizsákmányolással és empátiával. Baker filmjeihez hasonlóan pedig, ami talán a legfontosabb, ítélkezés nélkül teszi mindezt. Az egyszerűnek tűnő történet mögött elképesztő mélység rejlik, tudatos és átgondolt részletekkel és pillanatképekkel, ahol a helyszín, a kor és a teljes atmoszféra ugyanannyira fontos, mint a papírra vetett forgatókönyv. Az összkép pedig az év eddigi egyik legjobb filmje, egy díjzáporra esélyes kuriózum, ami már azért is baromira tökös, mert a #MeToo-mozgalom után mert erről és így beszélni. Vagány és feminista úgy, hogy közben egy igazi faszról szól.