A látogatás le sem tagadhatná skandináv mivoltát. Minden olyan jellegzetesség megtalálható benne, amit az északi országok filmjeivel azonosítunk. Az elkényelmesedett, társadalmi elvárásoktól gúzsba kötött felső középosztály kultúrájának kritikáját azonban a megszokottaktól eltérően tálalja. Christian Tafdrup egy lassan, de precízen építkező pszichológiai horrorban mesél a modern társadalom puhányságáról. De azért a skandináv rendezőtársaihoz hasonlóan a szatirikus hangnemet sem veti meg. A végeredmény viszont korántsem vicces, sőt. Ez az ultimate „minek mentek oda?” film. Enyhén spoileres kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A látogatás egy dán család (Björn, Louise, és gyerekük, Agnes) hollandiai kiruccanásáról szól. A hétvégi utazás külön érdekessége, hogy egy olyan párhoz utaznak, akiket alig ismernek. A hollandokkal egy olaszországi nyaralás során futottak össze, ahol szinte azonnal erőteljes, kölcsönös szimpátia alakult ki a felnőttek, főleg a családfők között. Ennek elsődleges katalizátora, amikor a holland Patrick (Fedja van Huêt) látszólag őszinte elismerésben részesíti Björnt (Morten Burian), amiért az hősiesen megmentette kislánya plüssnyulát. A nyaraló családokat ezután párszor még összetereli a véletlen, de futó kalandnak tűnik ismeretségük. Mígnem a dánok meghívást kapnak Patrickéktól, hogy töltsenek el náluk egy hétvégét. A kellemesnek ígérkező időtöltést azonban egyre furcsább események és viselkedésmód zavarja meg. De a vendéglátót nem illik megsérteni, így a dánok tűrnek, ameddig tűrhetnek. És milyen rosszul teszik.
Christian Tafdrup nem titkolt célja volt, hogy kicsit feszegesse a dán filmgyártás határait azzal, hogy egy explicitbe hajló horrort forgat. Noha honfitársa, Lars Von Trier sem a pillekönnyű romantikus komédiáiról híres, székhelyét már jóideje áttette az USA-ba. A dán filmipar amúgy sem bővelkedett horrorokban, de a botrányhős rendező távozásával még inkább érezhetővé vált egy radikális hang hiánya. Persze A látogatás még így sem egy gore-ban tobzódó, extrém trancsírozás. Még annak ellenére sem, hogy tartalmaz azért néhány gyomorforgató vérengzést. Ami még ennél is visszataszítóbb, az a szereplők tétovázása és irracionális döntéseik.
HIRDETÉS
A lassan, idegtépő fokozatossággal eszkalálódó cselekmény nem is elsősorban a kiontott vér mennyisége, mintsem a központi témájának megjelenítése miatt válik súlyossá.
A látogatás lényegi főszereplője Björn, aki minden hétköznapiságával együtt tökéletesen megtestesíti a jóléti társadalmak felső középosztályának mintapéldányát. Az olyan előnyök mellett, mint biztos egzisztencia, szerető család, és külföldi nyaralások, persze a hátrányok sem maradnak el. Björn maga is kifejti Patricknak egy érzelmes – nyomokban homoerotikus feszültséget tartalmazó – pillanatban, hogy mennyire bezárva érzi magát. Miért kell mindig jópofiznia? Miért várja el tőle a társadalom, hogy minden körülmények között udvarias, polkorrekt és magabiztos legyen?
A társadalmi normák amennyire szerepet játszanak egy közösség erkölcsének fenntartásában, éppen annyira gúzsba is kötnek. Az állandó álarcviselés pedig bénító hatással van az emberekre, elősegítik az egészségtelen elfojtásokat.
Björn akár hamarabb is végigfuttathatta volna magában ezt a kis eszmefuttatást. Hiszen akkor rájöhetett volna arra is, hogy mindezekkel együtt, a veszélyre figyelmeztető kis vörös zászlók aktív lengedezését is eltakarja a magával hozott kulturális minta.
A látogatás éppen azért tud kifejezetten húsbavágó és ezzel együtt irritáló is lenni, mert a nézőnek szinte végig egyértelmű, mire megy ki a játék. Tafdrup viszont nem a thrillerekben, horrorokban megszokott információ adagolás – elhallgatás/felfedés – technikájával éri el a hatást. Nagyban támaszkodik színészei tehetségére, hogy hitelesen tudják előadni karaktereiket, és azok fokozatos jellemváltozását. Nem is valódi változásról van itt szó – legalábbis a dánok esetében semmiképpen sem. A holland páros, és főleg Patrick fokozatosan adják át magukat valódi énjüknek. Minden egyes megszólalásukkal, interakcióikkal és tetteikkel érzékeltetik, hogy nem az a jól szituált család, akiknek mutatták magukat. Hazug manipulációjuk pedig eredményesebb nem is lehetne. Mint húsevő növény csalják lépre áldozataikat, akik még ha meg is érzik, hogy valami nem stimmel, nem mernek lépni.
Meddig tartanak a szociokulturális különbségek, és hol kezdődnek azok a személyes határsértések, amiket már nem lehet tolerálni? Rasszistává válnak-e attól, ha furcsállják, hogy egy közel-keleti bevándorló vigyáz úgy a gyerekükre, hogy még a befogadó családot sem ismerik igazán? El kell-e fogadnia egy köztudottan vegetáriánusnak, ha hússal tukmálják? Az rendben van, hogy a sofőr választ zenét, de el kell-e viselni, ha túl hangos? Vagy azt, hogy egyáltalán seggrészeg vezetés közben.
A látogatás ezek mellett még számos kifejezetten kényelmetlen, mikroagressziókkal terhelt helyzetbe taszítja túlságosan is jómodorú szereplőit.
A néző meg stílszerűen csak les, hogy ezt most mégis hogyan? Hogyan gondolták a vendéglátók? Miért nem húznak már el?
Tafdrup tehát mintha nemcsak a dán filmgyártás kereteit, de a nézők idegeit és ingerküszöbét is feszegetné. Érezzük, látjuk, hogy baromi feszélyezett a légkör, és mi már biztosan máshogy döntöttünk volna a dán család helyében. Ezzel együtt mégis ott van az az önvizsgálatra késztető bizsergés is, hogy valóban ki tudnánk-e lépni a helyzetből. És ha igen, hogyan? A rendező olyannyira erre a gondolatiságra húzta fel a filmjét, hogy ha közelebbről vizsgáljuk a történetet, bizony kibukhatnak bizonyos hibák, logikátlanságok. Nem kapunk például tiszta választ a motivációkra, a miértekre. Tafdrupnak pedig nem is volt célja ezeket kidolgozni. A minden téren realizmusban fogant sztori így szimbolikusba fordul. Ugyanis sokkal fontosabb lesz a karakterek társadalmi normákhoz való viszonyából fakadó világnézeti különbség, mint a cselekmény hézagmentessége. Következetes viszont a karakterkezelés, ahol Björn még akkor sem tud a sarkára állni, amikor muszáj lenne. A béklyóitól megszabadult Patrick pedig ragadozóként használja ki a helyzetet.
A látogatás valódi réme tehát a társadalmi konstrukciók által belénk nevelt konfliktuskerülő udvariaskodás. Meg annak hiánya is.
A szabályok teljes körű elvetése és az amoralitás magában hordozza a végzetes erőszakot, az elkényelmesedés pedig képtelenné tesz még az önvédelemre is. Christian Tafrdup és stábja úgy mesél ezekről a jellemhibákról, ahogy az az európai artfilmes iskolától elvárható. Hatásai közt említhetjük Trier mellett Michael Haneke, vagy Ruben Östlund filmjeit is, de bizonyos tekintetben Sam Pekinpah Szalmakutyákját is. Erik Molberg Hansen operatőr baljós képeit jól erősítik meg Sune Kølster zenéi, amelyek összhatásából egy kezdetektől fogva nyugtalanító légkör keletkezik. Erre pedig csak ráerősítenek a cselekményben csehovi puskaként működő motívumok, amik a megfelelő pillanatban visszatérve hordoznak plusz jelentést. Pedig a film első fele akár úgy is tűnhet, hogy szatirikus komédiában tetőzik majd, de az atmoszférateremtés mindinkább rácáfol erre.
A forgatókönyvet szétcincálva lehet problémákba, megkérdőjelezhető döntésekbe futni, ahol az üzenet megfogalmazása fontosabbá válik a racionalitásnál. De az erőszakábrázolása éppúgy lehet i vitatott húzás is. A látogatás azonban mindvégig következetes marad az üzenetének átadásában, amennyiben a karakterek felől értelmezzük. Azzal együtt is, hogy a szereplők bőven hoznak logikátlan döntéseket.
Mert éppen erről akar szólni: a mindenáron fenntartott jómodor bénító hatásáról. Nem elsősorban elrettentő tanmese akar lenni. Azt csupán eszközként használja a karakterekből fakadó történet keretezéséhez.
A végeredmény pedig egy olyan sokkoló filmélmény, ami után kétszer is meggondoljuk, hogy szóba álljunk-e idegenekkel nyaralás alatt.
