A keresztények megTrollkodták a természetet, nem kellett volna

A globalizmus/internet nagy hazugsága (ferdítése), hogy a határok lebomlásával az információ és a kultúrák szabad áramlása egy sokszínű világot eredményez majd. Persze ez részben igaz is. Hiszen ma kétségtelenül sokkal könnyebb megnézni akár egy távol-keleti, akár egy indiai, akár egy elfeledett angol b-filmet, mint az internet előtt. A világháló nemcsak összeköt minket, de brutálisan kibővítette a kulturális termékek kínálatát. Sosem volt egyszerűbb és gyorsabb ezeket beszerezni. Hollywood, Bollywood, Wakaliwood, Trollywood vagy Etyekwood egy szempillantás alatt a nappalidba költözik, akár akkor is, ha az adott filmet egyik forgalmazó sem tűzte moziműsorra, vagy adta ki kazettán. (Most kéne egy jó ExpressVPN szponzoráció!)  A dolog fonákja azonban, hogy nem minden tartalom kap azonos elérést és figyelmet. Hiába a látszólagos sokszínűség, egyértelmű, hogy a globalizált világrend nyertese ebben is az USA lett. Papíron bárhonnan választhatnánk, mégis legtöbbször amerikai filmeket és sorozatokat nézünk, hiszen ezek mennek a legtöbb moziban, a legtöbb vásznon. A streamingszolgáltatók is jellemzően amerikaiak, aki spoiler: amerikai filmeket, sorozatokat gyártanak. Akár mozi, akár sorozatozás: Hollywoodban van továbbra is a legtöbb pénz, így marketingre is ott jut a legtöbb. (Az más kérdés, hogy nyilván ez is főleg a blockbusterekre igaz. A független amerikai filmek szintén nehezen érvényesülnek a franchise-ok ellenében, noha utóbbinak – pl. egy Pókembernek – valószínűleg nem is lenne szüksége annyi reklámra, mint amennyit kap.)

Hiszen így annak is van esélye elkerülnie a süllyesztőt, nagyobb figyelmet kapva. Noha a lokális tartalmak készítésében eddig talán az HBO járt az élen, a Netflixen is volt több, kifejezetten érdekes nem-angol nyelvű produkció. Legyen szó akár a Darkról, akár a Money Heistról, akár az olyan alulértékelt gyöngyszemekről, mint A kovács és az ördög. Változatosságot hoznak, megtörik a hollywoodi hegemóniát és lehetőséget adnak az algoritmus által vezérelt nézőnek egy másik (film)kultúra megismerésére. Nagy kár, hogy a Roar Uthaug által rendezett Troll nem ilyen film.

Norvég film, norvég szereplőkkel a norvég folklór alapján, ám erről szinte kizárólag a nyelv árulkodik. Minden egyéb téren ugyanis szolgaian másolja a hollywoodi katasztrófa/szörny-filmek legismertebb és leginkább elhasznált sablonjait. Pedig alapfelütésében a skandináv mitológiából építkezik. Hiszen mielőtt kommenthuszárokká vagy giccses hajasbabákká váltak volna, a trollok Norvégiában élő óriások voltak, akik teljesen ki akartak maradni a kereszténység nevű klubból. Így annak fékezhetetlen terjeszkedése elűzte őket otthonukból. Csupán azok maradtak meg  – akik a napfény/villám hatására – kővé dermedve heggyé váltak. Uthaug filmjében egy ilyen trollt sikerül felébresztenie a természet szépségeire fittyet hányó alagútépítő munkásoknak.  Ami pedig ez után jön annak nagy részét már láttuk, sokszor.

Ellenben ugyanis a szenzációs, 2010-es A trollvadásszal (ami found-footage ál-dokumentumfilm formában mesélt Norvégia rejtőzködő őslakosairól), a Trollnak nincsen igazán sajátos, egyedi atmoszférája. Leszámítva a norvégul beszélő színészeket, nem különösebben érződik skandináv filmnek. Többek között hiányzik belőle az azokra jellemző egyaránt melankolikus és csípős fekete-humor. Gyakorlatilag minden karaktere és fordulata pont olyan, mint bármelyik hasonszőrű amerikai filmben lenne. Olyannyira, hogy ha a címszereplőt kicserélnénk egy óriás-majomra vagy atom-gyíkra, gyakorlatilag semmi nem változna a történetben. Természetesen akadnak utalások a skandináv troll mítosz fontos elemeire – zavarja őket a templom harangjának kongása, kővé dermednek az erős fénytől – , amelyeket ki is használnak a cselekményben, de ezekből kevés van ahhoz, hogy egyedi ízt adjanak a sztorinak. Hiszen minden mást – az „őrült” tudós, akinek senki nem hisz eleinte, a várost lebombázni akaró bunkó politikus, aki miatt sietni kell a fináléban, a szuperhacker stb.  – számtalanszor láttunk már. Egyetlen izgalmasabb, sajátos jellemző mégis akad:

Mint minden modern szörnyfilm, úgy természetesen a Troll is humanizálja a rémséget. És persze kiderül, hogy az igazi szörny nem is a szörny, hanem az ember. A civilizáció zászlaja alatt szembeszálltunk a természet rendjével, amivel szörnyű és értelmetlen kárt okoztunk. Kiirtottuk a világból a varázslatot. Nem, hogy nem vagyunk jobbak az emberevő trolloknál, de még rosszabbak is, hiszen mi adtuk az első pofont. Ez eddig nem igazán lenne újdonság. Ami kissé egyedivé teszi az az, hogy ez a film a „civilizációt” konkrétan a keresztény egyházzal teszi egyenértékűvé. Ők követték el a troll-genocídiumot. Persze hiba lenne ebbe egy teljesen tudatos, erős vallás/egyház-kritikát belelátni. A film inkább csak beemeli a troll mítosz anti-keresztény elemeit. Nem embereket esznek, hanem konkrétan keresztényeket. (A mítoszban a trollok sokszor inkább csak a más metaforái, amelyek azért veszélyesek, mert nem-civilizáltak/nem keresztények.) Ám, annyira erősen ebbe sem áll bele a film – nincsen például egyetlen egyházi szereplője sem. Én is inkább csak azért emelem ki ilyen hangsúlyosan, mert másról tényleg nehéz a Troll kapcsán írni.

Nemcsak sablonjaiban, de vizuális kivitelezés terén is hollywoodinak érződik. Az effektjei a nagyvásznon is megállnák a helyüket. Szigorú értelemben véve nem egy határozottan rossz film. Feltéve, ha képesek vagyunk megbocsátani, hogy épp ugyanazokat a logikátlanságokat követi el, mint a sorvezetőnek használt amerikai alkotások – például a királyi kamarás, aki régóta tudja, hogy léteznek trollok, azt is tudja, hogy az Oslot fenyegető példány konkrétan mit akar, de nyilván nem informálja a hatóságokat, csak az utolsó percben, amikor a főhősök (ezen ponton természetesen már kegyvesztett) szedett-vedett bandája személyesen felkeresi.

Ám még nagyobb hülyeségeket is meg lehetne bocsátani egy szörnyfilmnek, ha cserébe egyedi, erős atmoszférával (Kong: Koponya-sziget) bírna, vagy trash mértékig fokozná a hülyeséget (Godzilla II. – A szörnyek királya). Ám ez utóbbihoz túl profi, és sajnos összességében túl száraz. Nézhető, közepesen unalmas látványfilm egy esős vasárnapra. Részleteiben szórakoztató, de bitang gyorsan feledhető.  Ráadásul a koncepciója/származása ellenére még azt az érzetet sem képes maga után hagyni, hogy végre valami mást néztünk.