Thea Hvistendahl nagyjátékfilmes rendezői debütálása, az Élőhalottak! az elmúlt évek messze legérdekesebb zombifilmje. Legalábbis koncepciójában, csak kár, hogy a kivitelezését tekintve épp olyan unalmas, mint amennyire ötletes alapszituációra épül.
Az Élőhalottak! nem egy vicces film! Persze lehet, hogy ezt mondani sem kell. Csak valamiért a rövid, felkiáltójellel zárt címeknek van egy önmagában humoros hangulata. Persze az Élőhalottak! cím nem pusztán az indokolatlan felkiáltójel használat miatt érződik kissé szerencsétlennek, hanem azért is, mert anélkül nézve totálisan semmitmondó. Egy dolgot árul el Thea Hvistendahl rendezéséről: élőhalottak szerepelnek benne. Persze ez nem feltétlenül mond sokat, hiszen élőholtak szerepelnek George A. Romero filmjeiben, a Z világháborúban, Haláli hullák hajnalában, a Re-Animátorban és a Fido – Hasznos a zombi a háznál–ban is. Mégis mindegyik egészen máshogy ábrázolja őket. Ahogyan az Élőhalottak! is. Thea Hvistendahl – az Engedje be!-t is író John Ajvide Lindqvist könyvén alapuló – filmjének legnagyobb erénye ugyanis, hogy sikerül viszonylagos új fogást találnia a témán.
Hiszen az Élőhalottak! nem horror, de nem is bizarr komédia, hanem egy eutanázia-dráma. Hvistendahl ugyanis (illetve eredetileg Lindqvist) ügyesen kiforgatja a zombifilmek szokásos menetét. Azaz a megszokottól ellentétben most nem az élők válnak sétáló halottakká, hanem a holtakból lesznek katatón állapotban tévelygő „élők”. A film három család három történetén keresztül mutatja be azt, hogy milyen következményekkel jár, ha az elhunytak hazatérnek. Az idős Torahoz a nemrég elbúcsúztatott barátnője/felesége tér vissza. Anna arra érkezik haza egy nap, hogy az apja kihantolta és hazahozta a nem rég eltemetett, feltámadott kisfiát. David pedig azzal kényszerül megküzdeni, hogy felesége és két gyermekének anyja látszólag halálos autóbalesetét követően mégis magához tér.
A három különböző családi helyzet és szituáció így ideális lehetőséget biztosítana Hvistendahlnak ahhoz, hogy több szempontból tárja fel az emberek halálhoz, eutanáziához, a szeretteikhez való ragaszkodáshoz és az elengedésükhöz fűződő komplex viszonyát.
Az Élőhalottak! viszont épp olyan lassan, vánszorogva halad, mint címszereplői.
A rideg, elidegenítő, liminális terekkel operáló atmoszféra kezdetben még igen erős. Szépen illik a téma morózus hangulatához, sőt a feltámadás előtti, a világban megtörténő kozmikus változást sejtető pillantok kifejezetten hátborzongatóak és kísértetiesek. Sajnos azonban, ahogy haladunk előre – az amúgy nem túl hosszú – cselekményben, úgy lehet az az érzésünk, hogy Hvistendahl az atmoszférateremtéssel valójában az időt húzza. A lassú, kimért mozdulatok és hangulatfestő vágógépek ugyanis mintha egy idő után azt szolgálnák, hogy ne kelljen érdemben beszélni a témáról. Pedig lenne miről. (Ehelyett például hosszú percekig nézhetjük az egyik karakter romantikus montázsát egy olyan karakterrel, aki később nem tér vissza és az egész kapcsolatnak nincsen jelentősége a film lényegét tekintve.)
Mintha Hvistendahl nem tudná, hogy mire fókuszáljon. Hogy mit is akarna mondani a film mélyén megbúvó témákról. Ez sajnos a színészvezetésen is látszik: a karakterek szinte kivétel nélkül olyan ridegek, mint a környezetük. Teljesen hiteltelen, hogy mikor visszatérnek az elhunyt szeretteik egy szereplő sincs, aki ezt hevesebb érzelmi kitöréssel (akár hitetlenkedéssel, akár intenzív örömmel) fogadná. Akár örülnek, akár kiborulnak, ezt némán, szótlanul, szinte teljesen rezignáltan teszik. Az egyik legerősebbnek szánt jelenet, amikor az anyuka, először megpillantva a visszatért fiát, öngyilkos akar lenni. Ám a szituáció annyira elnagyoltan abszurd, – elszív egy cigit, majd szó nélkül elkezdi folpack fóliával betekerni a saját fejét – hogy nehéz elhinnünk, hogy valaki éppen így reagálna. Pedig pont az érzelmi hitelesség lenne egy dráma gerince.
Ráadásul míg a film erőtlenül és unalmasan mutatja be a holtak feltámadásának személyes vonzatát, teljesen mellőzi az esemény társadalmi következményeit. A főszereplők, mintha teljesen légüres térben mozognának – a hozzájuk visszatérő halottakon kívül csupán egyetlen másik, tőlük független zombit látunk a filmben. Ami nem lenne a baj, ha a film megtartaná az intim hangvételt – ha csak a családi közegekben játszódna a cselekmény, még elnézhető lenne, hogy a külvilági történésekről nem kapunk információt. (Bár ott is fura, hogy egy ilyen kataklizma során senki nem kapcsolja be a tévét/rádiót, de még elfogadható magyarázat, hogy családi dráma/konfliktusok elviszik az ember figyelmét a világégésről.) Csak éppen amikor a karakterek elhagyják a családi teret, és teljesen üres kórházban/utcákon mozognak, a film világépítése is szétesik. Vagyis pontosabban kiviláglik annak hiánya.
Sajnos az ilyen megoldások rontják a film érzelmi csúcspontjait. Mint például amikor David családja bemegy a kórházba az élőhalott-anyukához. Utóbbi orvosi felügyelet nélkül üldögél a teljesen üres kórteremben, és nem látjuk, hogy a látogatóba érkező hozzátartozói egyáltalán találkoznának orvossal. Miután pedig megtörténik egy rettenetes dolog, amiből egyértelművé válik, hogy anyuka már nem lesz önmaga, a család szintén orvosi konzultáció nélkül hazamegy. Ez nem pusztán azért zavaró, mert hitetlen, hanem mert egy orvosi szemszög például tök jól kiegészítette volna a film tematikai tartalmát. Hiszen, egy az élet védelmére felesküdött orvos számára különösen nehéz morális dilemmát jelentene egy ilyen helyzet.
Ám Hvistendahl rendezése nem fejt ki érdemben ilyen vagy ehhez hasonló dilemmákat. Karaktereit nem készteti érzelmi, morális vagy racionális érvek menti vitákra a helyzettel kapcsolatban. Így nem is képes arra, hogy sokszínűen, érdemben feltárja a hipotézise különféle aspektusait. Az Élőhalottak! három története sematikus és önismétlő, ha csupán a legerősebb, a poszteren is látható, zombigyerekes-szálat hagynánk meg, akkor sem csorbulna az érdemi tartalom. Sőt, félórás rövidfilmként keretezve még erősebb is lehetne. De így sajnos kénytelenek vagyunk bő kilencven percig nézni, ahogyan robotikus, élőhalottszerű karakterek, szótlanul búsonganak a tényleges élőhalott rokonaik sorsán, hogy aztán minden esetben eljussunk ugyanarra, a kiszámítható tanulságra: a holtak maradjanak holtak. Ám a közhiedelemmel ellentétben attól, hogy valami komor, szomorú és lassú, még nem lesz hatásos és erős dráma.
Pedig, ahogy a székely bácsi szokta mondani: ebből a viccből többet is ki lehetett volna hozni. Épp ezért nagy kár, hogy végső soron tényleg találó lett a magyar cím: ez a film egy élőhalott.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.