Az idén is megrendezett, egy héten tartó Vertigo filmfesztivál első napja Skandináviába, a végtelen, havas tájképek, fájdalmas lélektani drámák és a bizarr életszemlélet világába kalauzol minket. Noha mindhárom alkotás az északi országokban készült, nem is lehetnének különbözőbbek. Egy norvég életrajzi film, egy svéd akcióvígjáték és egy főként izlandi horror. Noha sem műfajukban, sem témájukban nem hasonlítanak, mindegyik tagadhatatlanul skandináv; igyekeznek elrugaszkodni a bevett szokásoktól, amitől csak még „tipikusabbá” válnak, mert az elrugaszkodás maga skandináv filmkészítés.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Jégbe zárt történet: Amundsen
Roald Amundsen sarkvidéki felfedezései olyan téma, amely kalandjaival és kihívásaival gyakorlatilag érett gyümölcsként lógott le a megfilmesíthető ötletek fájáról, csak le kellett szakítani. Espen Sandberg (aki a Karib-tenger kalózai: Salazar bosszújában már rutint szerzett a hajós filmek rendezésében) élt is a lehetőséggel, csinált belőle egy hazafias, érzelmeiben picit sértődött filmet a norvég nemzeti büszkeségről. A mozi vérbeli biográfia: a történet a végkifejlettel kezdődik és két idősíkon játszódik, későbbi főként arra szolgál, hogy ismertesse az első cselekményét. A hihetetlenül elszánt főszereplő kitűz egy addig elérhetetlennek tűnő célt, majd tűzön-vízen át küzd, hogy megvalósítsa. A kezdeti sikereknél ugyan mindenki élteti, de az egyre abszurdabb ötletek és a sikertelen próbálkozások miatt aggodalomba és ellenségeskedésbe csap át környezete egykori támogatása. Amundsen (vagy tágabb értelemben az pioneer témájú biográfia általános protagonistája) így az őrültséget és a zsenialitást elválasztó vékony kötélen táncol, ami azonban őt cseppet sem érdekli: a cél szentesít minden eszközt, legyen az az anyagi javakról vagy akár a szerettekről való lemondás.
Ahogy említettem, mindhárom film vérbeli skandináv alkotás. Jó norvég film módjára az Amundsen is számos lélegzetelállító nagytotállal operál a sarkvidék jeges végtelenjéről és a hatalmas gleccserekről (amikhez csak remélni tudjuk, hogy a felfedezések óta eltelt száz évnyi felmelegedés miatt azért még nem volt szükség CGI-ra). A látvány olyannyira lenyűgöző, hogy szinte feledtetni tudja, hogy maga a film is olyan, akár egy vízben úszó jégtábla: lassú, vontatott és bolyongó.
HIRDETÉS
Mission possible: A Jönsson banda
Mozipremier: 2021. 08. 26.
A BAFTA-díjas Tomas Alfredson, akinek Suszter, Szabó, Baka, Kém című filmjét három Oscarra is jelölték, és olyan színészek dolgoztak a keze alatt, mint Gary Oldman vagy Tom Hardy, most hazamegy és készít egy jelentéktelennek tűnő mozit világszinten ismeretlen színészekkel és egy bugyutának tűnő történettel. És – bár a film épp ezekért soha nem kap majd akkora figyelmet, mint a fentiek – lehet, hogy az eddigi legjobb művét viszi vászonra.
A Jönsson banda ugyanis egy meglepően érzelmes, társadalomkritikától sem mentes akcióvígjáték, amely nem azért nem veszi fel a harcot hollywoodi vetélytársaival, mert nem tudja, hanem mert nem akarja.
Egy elhagyatott gyárban élő szedett-vedett csapat mindenre elszánt tagjai időről időre megpróbálják elvinni a bankot, hol kisbuszon, hol ablakmosó kosárban. Elhivatottságuk és felkészültségük megkérdőjelezhetetlen, valahogy azonban mindig porszem kerül a gépezetbe, így Jönsson rendre a börtönbe, a többiek pedig a nyomorba kerülnek vissza. De nem adják fel, az élhetőbb élet utáni remény tovább munkál bennük, ami egy egészen izgalmas, és részint jól működő poénokkal tarkított cselekményt eredményez. Nagyon becsülendő, hogy a mozi nem fél beszélni a valódi szegénységről, állami gondozottságról, társadalmi különbségekről. Továbbá hajlandó idősekkel és kifejezetten anti-hollywoodi arcberendezésekkel dolgozni, kényszer nélkül arra, hogy nevetséges vagy szánnivaló karakterkomikumot csináljon belőlük. Meglepő fordulatokkal és egyedi ötletekkel operál, miközben autentikus svéd mozi módjára nehézkesen, de annál hitelesebben és átélhetőbben, végig a szeretetről beszél.
Ködbe vésző üzenet: Bárány
Mozipremier: 2021. 08. 12.
Ha Karácsony reggelén egy furcsa bárány születik, akit a farmot gondozó pár saját gyermekeként szeret és gondoz, akkor a befogadó ösztönösen megpróbálja az ismert tematikákat beleilleszteni a felvázolt szimbólumrendszerbe. Adja magát Jézus története, és felmerülhet a kérdés a kiválasztottságról, vagy annak illúziójáról. Ehhez az elmélethez a megoldókulcs részeként még hozzájárul, hogy a nőt (Naoomi Rapace) Mariának hívják. Amikor azonban meglátjuk, hogy a bárány félig ember, tovább csavarodik a gondolatfonal, és a groteszk elem megjelenésétől úgyszólván biztosnak tűnik, hogy az elsőfilmes Valdimar Johannsson valami nagyon fontosra akarja felhívni a figyelmünket.
Ahogy a félszerzet szülőanyja folyamatosan – hol rémisztően, hol kétségbeesetten – próbálja visszaszerezni a kicsinyét, már inkább hajlunk arra, hogy a természet és ember viszonyának problémáját lássuk visszaköszönni a vászonról. Az ember saját kénye,-kedve szerint kihasználja a növény- és állatvilágot, nem számolva a következményekkel, amelyek most – bárány formájában – az ajtón döngetnek. De látván, hogy a pár milyen harmóniában él a környezetével, óvja és gondozza azt, ez elvetődik.
Amikor a meglévő, addigra már elfogadottnak tűnő szituációba (nevezetesen, hogy a bárány Ingvarék gyermeke) egy új szereplő érkezik, mintha műfaji váltás történne, és ettől kitisztulhat(na) az eddigi zavarosság. A kiindulópont abszurditásban történő leszúrása egy, a szabályrendszeren kívüli szereplő tükrében – aki itt az értetlen néző hangját szólaltatja meg – arra enged következtetni, hogy egy pszichothrillerben vagyunk. Talán a fiatal pár csak korábbi traumájukat éli meg egy ilyen különös módon (ahogy például a Rengeteg – Mindenhol látlak című filmben) és, amit mi látunk az talán nem is a valóság. Ettől mindjárt megengedőbbé válunk a film ködösségével és gyomorforgató jellegével szemben, de amint az új szereplő is részévé válik a szabályrendszernek, ez az elmélet is megbukik. A végkifejlet láttán pedig minden teóriánk anullálódik és eszünkbe jut, hogy valóban egy izlandi horrorra váltottunk jegyet. A tájképek itt is kulcsfontosságúak, a látványon túl a hatalmas hegyek, a köd és az állandó időjárásváltozás a lélekábrázolás eszközeivé is válnak. Az elszigeteltség, magány és az elveszettség érzése értelemszerű egy ilyen szigetről érkező alkotásnál, ahogy a szűkszavúság és a befelé fordulás is.
A Bárány tehát hozta a tőle elvártat, de valami olyasmivel próbált elrugaszkodni a bevált rutintól, amibe végül talán bele is bukott.
Így alakult tehát a Vertigo filmfesztivál első napja. A skandináv filmek megint bebizonyították, hogy nem véletlen az a kultusz, ami kialakult körülöttük. Egyedi történeteik, szokatlan fordulataik és furcsa világlátásuk megkülönbözteti őket minden más, a nagyközönség által ismert néptől etéren. Fontos megjegyezni azonban, hogy ezek a művek nem kizárólag a különcségre építenek, az alkotások filmnyelvi megoldásai és a színészi játékok mindhárom esetben kiválóak, így azok számára is élvezhetőek lehetnek ezek az alkotások, akik nem kifejezett rajongói a skandináv filmeknek.
