2025 legjobb filmjei a Roboraptor szerint

Reflection in a Dead Diamond

Az év végi toplistákat megtöltő mozifilmek vagy streaming produkciók a legtöbb esetben egy elismert alkotó Oscar-esélyes művei, egy népszerű alapmű közönségsikereket elért feldolgozásai, vagy valami egész más felkapott cuccok, amik sokakkal tudtak rezonálni az adott esztendőben. Azonban vannak azok az alkotások, amik különcségük és kísérleti mivoltuk miatt messze elkerülik a mainstreamet, és csak egy szűk rétegnek, vagy akár egyedül az alkotójuknak felelnek meg, de mégis annyira bámulatos víziók, hogy csak elismeréssel lehet nyilatkozni róluk. Ilyen volt idén a különböző műfaji fesztiválokat megjáró, aztán rögtön a Shudder nevű horror streaming platformra száműzött Reflection in a Dead Diamond, Hélène Cattet és Bruno Forzani (Bűverő, Hullák a napon) párosának rendezésében.

Egy visszavonult idős kém azt gyanítja, hogy múltbéli nemezise újra felbukkant, mikor a szomszédos hotelszobájában megszálló női vendég egyszercsak felszívódik. Ez a kiindulópontja annak a sztorinak, ami egyszerre keveri az idős úr valóságát téveszmékkel, víziókkal és valósnak hitt emlékekkel, amik lehet, hogy csak egy 70-es évekbeli olasz James Bond koppintásnak a lázálomszerű képsorai, amiben a férfi színészként szerepelt. Nehéz összefoglalni a film komplex és kiszámíthatatlan, sokszor összefüggéstelennek tűnő cselekményét, ugyanis itt teljes mértékben a vibe-okon van a hangsúly, ahogy a rendező házaspár megeleveníti a 60-as, 70-es évek olasz eurospy filmjeinek a látványát, zenéit és hamisítatlan hangulatát, amit még fel is tekernek 200%-ra. Egy alig másfél órás fékevesztett audiovizuális őrület, aminek virtuozitását minden ínyenc cinefilnek látnia kell. (Sztepanov Márkó)

28 évvel később

A 28 évvel később mind hangvételében, mind megközelítésében 2025 legkülönlegesebb folytatása, horror- és műfaji filmje. Kezdve azzal, hogy nem is igazán folytatás. Noha természetesen a 28 nappal később univerzumában játszódik, szakítva a mostani – főleg legacy-sequelekre építő – horror- és folytatástrendekkel, nem a korábbi filmek történetét folytatja. (Persze, tekintve hogy már a 28 héttel később sem egy egyenesági folytatás volt, így ez annyira nem is meglepő). Ez nem egy régóta várt trilógia zárlata, hanem éppen ellenkezőleg: egy új történet kezdete. Új karakterekkel, új helyszíneken, új stílusban mesél. Témáiban és tartalmában azonban hű maradt az eredeti film szellemiségéhez: a 28 évvel később egy vad, eszelős és eszelősen kreatív tabló a világvége megéléséről, az elengedésről, a halállal való szembenézésről és arról, hogy az apokalipszist követő világ annyira nem különbözik a korábbiaktól.

Danny Boyle rendezése nem pusztán a posztmodern, szürrealizmusba hajló és erősen stilizált látványában merész, hanem a témáinak felvetésében és kidolgozásában is. A gyász és a halállal való szembenézés ugyan manapság a modern horror egyik slágertémája, ám Boyle (és Alex Garland író) merőben máshogyan közelíti meg, mint kortársai. A halált nem feldolgozni kell, hanem együtt élni vele. A halottakat elsősorban nem megsiratni kell, hanem emlékezni rájuk. Sajátos hangulatával, garmadányi (vizuális és tartalmi) kreatív ötletével melankolikus, komolyan vett és értő módon feldolgozott témáival a 28 évvel később az elmúlt évek messze legeredetibb (zombi)filmje. Szenzációs alkotás, amit még a zavarba ejtően kretén utolsó, a folytatást felvezető percek sem tudják lerontani. (Pongrácz Máté)

Megérte 17 évet várni a 28 évvel későbbre

Páratlan párosok 

Miközben mindenki a hamisítatlan romkomokat hiányolja a mozivászonról, idén a műsor alján diszkréten megbújva befutott a zsáner messze legjobb kortárs darabja. Michael Angel Corvino és Kyle Marvin filmje két házasság kálváriáját veszi végig, ahogyan egy baráti házaspár egyaránt kapcsolatuk kinyitásán keresztül próbálja megmenteni, ugyanakkor teszi félig-meddig tönkre saját magát és egymást. A Páratlan párosok tele van parádés és nem mellesleg bravúrosan látványos gegekkel (a film egyik fénypontja, ahogyan a főszerepeket is alakító alkotók egy ház összes szobáján keresztül agyabugyálják el egymást), ugyanakkor abszurditása sosem állja igazán útját annak, hogy tudjunk azonosulni karakterei érzelemvilágával, vagy annak igen érzékletes feszegetésével, hogy az egyre inkább divattá alakuló non-monogámia valójában hogyan jelentheti akár gátját is a párkapcsolati problémák őszinte feldolgozásának. (Becságh Dániel)

Bűnösök

Ha Ryan Coogler kikerül a Marvel és Creed szorításából olyan egyszerre univerzális és kreatív film kerül ki a keze közül, mint amilyen a Bűnösök. A feketékre támadó ír vámpírok sztorija első ránézésre meglepő elemeket sző egymáshoz úgy, hogy azok úgy tartozzanak össze, mintha együtt jöttek volna a világra, miközben stílusosan megidéz olyan elődfilmeket is, mint a Pirkadattól alkonyatig vagy a gothic horror itthon kevésbé ismert műfaji elemeit. A külcsín alatt pedig egy mesterien egyben tartott, társadalmi feszültségeket boncoló nagybetűs mozi bontakozik ki. (Scheirich Zsófi)

Bűnösök kritika – Az ördög nem nyugszik, míg a néger blues-t játszik

A csúf mostohatestvér

A csúf mostohatestvért valószínűleg sosem fogom újranézni, és erre erős indokaim vannak, viszont ennek ellenére is az év egyik legjobban sikerült filmjének tartom, pont amiatt, amilyen erős érzelmeket vált ki. Hátborzongató, sokszor kifejezetten undorító mesehorror, de pontosan ezzel az undorral éri el, hogy megértsük az üzenetét: hogy milyen pusztítóan veszélyesek a toxikus szépségideálok, hogyan fordítják egymás, és esetenként önmaguk ellen a nőket, milyen reménytelennek tűnik a lázadás ellenük. Hamupipőke egyik mostohatestvérének szemén át tapasztaljuk meg a mesét a mostohaanya érdekházasságától az ominózus bálig és a cipő felhúzásához levágott lábujjakig, miközben a pszichothriller elegyedik a mesével és a testhorrorral. Ez utóbbi pedig ezúttal nem is sötéten komikusba hajló átváltozásokkal jelenik meg, hanem egyszerűen a végletekig sanyargatott test tönkretételének grafikus ábrázolásával. Ha valakinek bírja a gyomra az erős horrort, garantált, hogy el is fog gondolkodni rajta. (Medvegy Anna)

A csúf mostohatestvér szinte mindenben jó, amiben a Micimackó: Vér és méz pocsék volt

Tőrbe ejtve: Ébredj fel, halott ember

Benoit Blanc (Daniel Craig) ismét nyomoz! Rian Johnson író és rendező különc detektíve ezúttal egy megoldhatatlannak tűnő gyilkosságra derít fényt, miközben komoly vallási és hitéleti dilemmákba bonyolódik. Segítője ezúttal a Josh O’Connor által megformált idealista és jószívű pap. A Tőrbe ejtve-filmek harmadik darabja hozza az eddigi színvonalat: ismét van sztárparádé, remek humor, emlékezetes karakterek. A gyilkossági rejtély szála most is izgalmas és nem kiszámítható, ugyanakkor háttérbe szorul a másik, vallásos-politikai szál mellett. Az Ébredj fel, halott ember erőssége, hogy ütköztet különböző politikai irányzatokat. Rámutat a szélsőségek (és leginkább a szélsőséges jobboldal) veszélyeire, és a liberalizmus esendőségére. Ezzel együtt pedig elmélkedik az egyház, a vallás helyéről napjainkban, a megbocsátásról és megváltásról. Komor, de aktuális darab. (Nagy Anna)

Gyilkosság, keresztény filozófia, Tőrbe ejtve – kell más karácsonyra? – Ébredj fel, halott ember kritika

Superman

Noha 2025-ben sem termett sok babér a szuperhősfilmeknek, azért egy cím mégiscsak rákívánkozott az év végi listánkra. Ez pedig nem más, mint James Gunn új Supermanje, amely úgy idézte meg remekül a hős klasszikus értékeit (emberibb az embernél, és ő is tud hibázni, akárcsak mi), hogy az aktuális közhangulatot is ügyesen birizgálta. (Politikai hatalomra törő milliárdos technokrata? Hmm, honnan is ismerős?) Ha mindehhez hozzátesszük, hogy David Corenswet isteni Superman, Rachel Brosnahan Lois Lane-je kellően rátermett és pimasz, na és persze Nicholas Hoult is hibátlanul hozta a pszichopatát, elmondható, hogy egy kiváló szórakozással lettünk idén gazdagabbak a jelmezes igazságosztók frontján, ami azért manapság ritkábban adatik meg a nézőknek. (Szente Ádám)

Superman kritika – Ki ez a bevándorló, aki hőst játszik?

Egyik csata a másik után 

Paul Thomas Anderson kétségtelenül megosztó filmje – számomra – egy igazi, nagybetűs moziélmény, bámulatos operatőri munkával, fantasztikus színészi alakításokkal és egy igen aktuális mondanivalóval. A politikailag csőre töltött Pynchon-adaptáció egy szélsőséges baloldali szervezet működése és radikális cselekedeteinek elmesélése mellett egy összetett történet a szülői létről és a hagyatékokról. Arról, hogy az utókorért tett erőfeszítések túlmutathatnak az egyéneken, és az odaadás, megbízhatóság és szeretet sokkal többet érhet, mint azt elsőre gondolnánk. Amennyire óda azokhoz, akik törődnek, ugyanannyira támadás azok ellen, akik önzőek és képmutatók. Mindez egy izgalmas és meglepően humoros alkotásba csomagolva. (Georgiadis Leonidas)

Paul Thomas Anderson 150 milliós blockbustere útmutató az apasághoz – Egyik csata a másik után kritika

Fegyverek

Érdekes megfigyelni a horrorfilmek esetében, hogy az ún. poszthorrorok felfutása után az elmúlt kb. tíz, vagy szűkebben mérve nagyjából öt évben egy újabb paradigmaváltás történt. Ez a váltás viszont már nem annyira a mozgóképes kifejezőeszközök használatában, vagy témaválasztásában, esetleg a történetmesélési módban rejlik. Sokkal inkább abban, hogy az újítók milyen háttérből érkeztek: a klasszikusan filmes előképzettségű alkotókat felváltották a komikusok és újabban a youtuberek. Zach Cregger is a szkeccs komédiák felől érkezett a horrorba, ahol már első filmjével, a Barbárral is bizonyította, hogy érdemes rá figyelni. A Fegyverekkel pedig csak még jobban megerősítette a pozícióját. Cregger új filmje ugyanis meglehetősen okos és rétegzett, valamint jól vegyíti a horrort a vígjátéki elemekkel. A Fegyverek így egyfelől kényelmetlen és nyugtalanító, valamint meghökkentő és vicces. Furcsa mix ez, mert könnyen képes zavarba hozni a közönséget, ugyanakkor a hol ijesztőbb, hol nevetségesebb feszengések közepette is egy szimbólumokban gazdag, többfelől is értelmezhető sztorit kínál. Nem vitás, a Fegyverek még évek múltán is a horrordiskurzusok állandó szereplője lesz. (Laki Péter) 

Ezek a Fegyverek nem mondtak csütörtököt

Josef Mengele eltűnése

Az itthon először a Cinefest programjában bemutatott Josef Mengele eltűnése című életrajzi dráma Auschwitz hírhedt náci orvosát állította a középpontba. Ahelyett azonban, hogy végigvenné a „halál angyala” néven is emlegetett főszereplője teljes történetét, vagy megpróbálná megérteni a személyét, ez film inkább azt igyekszik bemutatni, miként látta ez a férfi saját magát és tevékenységét. Az időben ide-oda ugráló cselekmény a második világháború után játszódik, amikor Mengele immár Dél-Amerikában bujkál, távol a világ szemétől (és a hatóságoktól). Egy nap aztán ellátogat hozzá a fia, és beszélgetésükben természetesen szóba kerül a múlt is, így az egykori nácinak színt kell vallania bűneivel kapcsolatban. Egy nagyon hatásos és felkavaró alkotásról van szó, amelyhez August Diehl személyében megtalálták a tökéletes főszereplőt: a színész nagyszerűen játssza a száműzetésben megtört, mégis a végletekig meggyőződéses (és önfelmentő) mészárost. (Barna Benedek)