2025 legjobb sorozatai a Roboraptor szerint

Stranger Things (5. évad)

Szeretem a Stranger Thingst. Ezzel nem vagyok egyedül, sőt, alighanem sok-sok millió emberrel osztozok ebben a nem túl egyéni tulajdonságban országhatáron innen és túl. Így hát teljesen megértem magam, amiért izgatottan vártam a Stranger Things legújabb, záró évadját. Az 5. évad adagolása sajnos fájóan darabos, mindösszesen három részletben teszi közzé a Netflix. E sorok megírásakor hét epizód látható a tervezett nyolcból. Mit lehet mondani? A Duffer tesók nem hazudtolták meg magukat, az ötödik évad nagyjából mindent hoz, amit a Stranger Things-univerzumtól elvárunk. Azt őszintén szólva nem tudom, hogyan gondolták az alkotók, hogy mindössze nyolc, egyenként kb. egyórás résszel el lehet varrni minden szálat, főleg mivel a képzeletük szemlátomást továbbra is intenzíven zakatol. De hát végre viszontláthatjuk a szeretett karaktereket a Stranger Things szeretett világában, és az alkotók összességében nem nyúltak mellé, az ötödik évad szuper rajongóetető a rajongóetetés feketeöves bajnokaitól. (Molnár András)

Az ötödik Stranger Things-évad nem sok újat hoz, de önazonos marad – Fél évadkritika

Pluribus 1. évad

Nincs rá jobb szó: a Pluribus fantasztikus sorozat. Persze a Breaking Bad és a Better Call Saul sorozatok után talán nem kéne azon meglepődni, hogy Vince Gilligan nagyon tud, de mégis kénytelenek vagyunk meglepődni, hiszen legújabb alkotása szinte páratlan. Egy nagyívű, de mégis végtelenül emberi és elképesztően tartalmas sorozat.

Noha a Pluribus alapját tekintve mondhatni egy testrablós sci-fi, ám Gilligan egészen másfelől közelíti meg, mint műfaji elődei. A sorozat ugyanis nem egy összeesküvés allegória, vagy idegen-inváziós sci-fi, hanem talán minden korábbinál jobban fókuszál humánumunk elvesztésének tragédiájára. Beleértve a személyiség azon részeit is, amelyektől legszívesebben megszabadulnánk. Vajon a depressziónk, az önpusztító hajlamaink és traumáink szükségesek-e ahhoz, hogy megőrizzük az emberségünket? Jobb lenne-e egy örök boldogságban, de a lényünket feladva létezni? Önzőség-e ragaszkodni önmagunkhoz, ha az alternatíva mind a környezet, mind a többi (emberi és nem emberi) élőlény számára is egyértelműen előnyös. Lehetséges-e pusztán az emberi lét jobb részét megőrizni, vagy az erőszakos, „rossz oldalunk” is épp olyan fontos. A Pluribus mindezt – és még számos ehhez hasonló kérdést – elegánsan, szájbarágás nélkül a sorok közé ágyazva fejt ki. Kimért tempóval, mégis lebilincselően. Egyfelől a gyönyörűen megkapó, liminális tereket (olykor hátborzongatóan) remekül használó képi világ, másrészről pedig a főszereplő, Rhea Seehorn bámulatos játéka miatt. Miközben – szemben mondjuk a Különválás pár részével – a lassú cselekmény ellenére sem érezhető az, hogy a készítők szándékosan homályba tartanak és mesterségesen nyújtják el az évadot. Ilyen téren pedig tökéletes a tempó, mert belegondolva szinte nincs olyan rész, jelenet ami így-vagy úgy, de ne tenne hozzá a főhős (lelki) útjához. 

A Pluribus minden ízében az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb televíziós produktuma, amellyel kapcsolatban pusztán egyetlen kifogásunk van. Már most úgy érezzük, hogy túl sokat kell várni a következő etapra. (Pongrácz Máté)

Csak egy kiállhatatlan, leszbikus nő győzheti le a kényelemkommunizmust – Pluribus 1. évad kritika

A próba (2. évad)

Nehéz pontosan megfogalmazni, miben is áll Nathan Fielder sorozatának lényege: egyszerre egy elképesztően túlgondolt Kész átverés!, számtalan iróniaszinttel bíró utazás alkotója elméjének mélyére, harmincperces etapokba töltött elmélkedés az emberi lélektan mozgatórugóiról és a realityshow-k hatásmechanizmusáról. A második évadban egyértelműen szintet lép A próba, amelyben párkapcsolatok széthullását követhetjük élő, egyenes adásban, végignézhetjük alkotója menekülését saját autizmus-diagnózisa elől, hogy végül a finálé kvázi-reality létére egy olyan mutatvánnyal záruljon, amit még Tom Cruise is megirigyelne. Csak győzzük kibírni, hogy az epizódok olyan mértékű szekunderszégyennel kúsznak a bőrünk alá, amilyet még képernyőn nem láttunk, de pont ezért is A próba napjaink egyik legviccesebb és legelgondolkodtatóbb mozgóképes kísérlete. (Becságh Dániel)

Severance (2. évad)

Nem is kérdés, hogy számomra az Apple sci-fije, a Severance (Különválás) volt az év sorozata. Ben Stillerék sztorija továbbra is csavaros, izgalmas, feszült. Az 1. évadhoz képest most jóval nagyobb hangsúly van a munkahelyi ének (bentik) lelki vívódásain és drámáján, de persze a rejtélyes Lumen Industriesról is derülnek ki titkok. Az első pár ütős rész után ugyan kicsit leült a cselekmény, mintha a Severance forgatókönyvírói az évadzáróra akarták volna tartogatni az összes töltényt – így viszont sokáig szinte semmi sem történt. Ennek ellenére még mindig egy rendkívül színvonalas és okosan megírt sorozat. A színészi játék nagyszerű, a karakterek kinti és benti énjei összetettek és szerethetőek. Izgatottan várjuk a folytatást és az újabb rejtélyeket. Szerencsére Ben Stiller megnyugtatott mindenkit, hogy nem kell izgulni, a 3. évadra már nem kell három évet várni. (Nagy Anna)

A Severance még mindig a legnyomasztóbb irodai pokol- 2. évad kritika

Kísértetjárta hotel

Erika Hayes morbid animációs horrorkomédiája erősen radar alatt maradt, különösen a hasonló hívószavakkal nagy népszerűségre szert tett Hazbin Hotel mellett, de simán amellé írható az év animációs sorozatai között. Az alaptörténet egyszerű: egy elvált anyuka két gyermekével beköltözik a bátyjától örökölt hotelbe, de rá kell döbbennie, hogy az épület már lakott – több tucat szellem népesíti be (többek között a bátyja, az elhunyt Nathan maga), és persze ott van Abbadon is, a pokol hétéves gyerektestben ragadt démonhercege, aki hol a világ elpusztításán gondolkodik, hol pedig meg kell állítani, hogy ne igyon mosogatószert. Az egész sorozat tömve van horror-referenciákkal, és nem csak mainstream filmekre és sorozatokra, hanem egészen ismeretlen darabokra is kikacsint (az egyik epizód például láthatóan a 2010-es Légió c. filmre épül). A humora mellett (ami ezt is határozottan felnőtt szériává teszi a gyerekszereplők ellenére is) viszont egyszerűen aranyos: szól a családról, legyen az vérszerinti vagy talált, a testvéri kapcsolatokról, az újrakezdésről és egymás mellett való kiállásról is. Érdemes adni neki egy esélyt, ha az embert elkerülte a streaming platformokon. (Medvegy Anna)

Mussolini: Son of the Century

Sajnos nem kell magyaráznom, hogy egy a fasizmus „úttörőjéről” szóló sorozat miért ennyire aktuális. Joe Wright azonban Mussolini karrierjét nem egy egyszerű elbeszélésként tárja elénk: a korhű viseletek a modern zenékkel, hangulattal és stílussal találkoznak. Az epizódok dübörögnek, és minden apró elem precízen felépítve meséli el, hogy a Duce karizmatikussága és szinte magát is eláruló hataloméhsége miként hódította meg Itáliát. Ezen túl azonban arról is szól, mennyire könnyű az erőszakot és a gyűlöletet választani, amire brutális képsorokkal emlékeztet. Tanulni kell a múltból és a történelemből, a Mussolini: Son of the Century pedig egy üvöltés és arconcsapás ma, amikor ismét ugyanebbe zuhanunk vissza. Ahogy a népszerű mondás tartja: a történelem nem ismétli önmagát, de rímel – és attól félek, már megint annál a k-rva refrénnél vagyunk. (Georgiadis Leonidas)

Tisztelt politikusok! A Mussolini sorozat figyelmeztetés, nem kézikönyv!

Mr. Scorsese

Manapság egyre inkább népszerűbbé válnak a hírességeket bemutató portré-dokumentumfilmek és sorozatok, pl. Michael Jordan és a Chicago Bulls felemelkedését bemutató The Last Dance népszerűsége pedig még nagyobb lökést adott ennek a hullámnak. Sok híres filmes alkotó és színész is megkapta a saját portréját, de talán senki se érdemelte meg még jobban, hogy elmeséljék az életútját, mint minden idők egyik legnagyobb rendezője, Martin Scorsese.

A Mr. Scorsese című Apple Tv+ dokuszéria Rebecca Miller rendezésében öt darab közel egyórás epizódban meséli el mindenki kedvenc Martyjának krónikáit a szerény kezdetektől a legendás életmű jelenlegi szakaszáig. Betekintést kaphatunk az olasz bevándorlók gyerekeként az erőszakos New York-i utcákon felnövő, az egyház és a mozi által leginkább formált Scorsese fiatalkorába, a kezdeti sikerek utáni bukásokba és addikciókba, valamint számos örökérvényű mestermű megszületésébe és földbeállt házasságokba, miközben olyan neves kollégák, családtagok és barátok osztják meg anekdotáikat, mint Paul Schrader, Thelma Schoonmaker, Leonardo DiCaprio, vagy Robert De Niro. Az egyetlen negatívum, hogy Scorsese több mint 60 éves filmográfiája annyira terjedelmes, hogy egy 10 részes évad is kevés lenne minden említésre méltó személyes történethez, forradalmi filmhez és rendezői trükkhöz, de mivel ez a sorozat nemcsak a keménymagra lő, így bátran lehet ajánlani laikusoknak és az életművet kívülről fújó rajongóknak egyaránt. (Sztepanov Márkó)

The Studio

Idén talán kevesebb filmet néztem és könyvet olvastam, mint szerettem volna, ellenben sorozatokban nem szenvedtem hiányt. Belekezdtem régen halogatott szériákba (Utolsó befutók, Twisted Metal – ajánlom minden trash rajongónak), folytattam, amiket régebben is néztem (Stranger Things, Prehisztorikus bolygó), és újdonságokból is akadt bőven (pl. House of Guinness). Egy szériának a hangulata azonban egészen sokáig elkísért, pedig kezdetben nem is kedveltem annyira. A The Studio első percei, vagy epizódjai mindent megtesznek, hogy elidegenítsék a gyanútlan nézőt attól a káosztól, amit a filmipar jelent. A folyamatosan szóló jazzdobok, a nyughatatlan kameramozgások és a (sokszor nagyon) hosszú snittek mindent megtesznek azért a hatásért, hogy kicsit rosszul érezzük magunkat ebben a csillogónak tűnő, mégis kimerítő világban. Seth Rogen és színésztársai is hamar kegyetlenül kedvelhető karakterekké változnak, a frappáns sztárcameók pedig minden filmrajongónak képesek mosolyt csalni az arcára. És még szegény Scorsese is megkapja a magáét (az Apple-től pedig egy saját sorozatot is, ugye). Ha szereted a filmek világát és Seth Rogen (valamivel) érettebbé váló humorát, akkor már csak azért is ajánlott. Ha pedig eddig úgy gondoltad, hogy mindez téged nem vonz, akkor pedig azért ajánlott – lehet, hogy megváltozik majd a véleményed. (Laki Péter)

The Studio kritika – Ilyen lehet a stúdiófőnökök szánalmas élete

A nyár, amikor Hikaru meghalt

A 2025-ös anime-kínálatból, és általában az idei sorozatok közül is kiemelkedik A nyár, amikor Hikaru meghalt című széria. Ez a misztikus horror történet egy sötét titkokat rejtő japán kisvárosban játszódik, és egy kamaszról szól, aki döbbenten fedezi fel, hogy legjobb barátja helyét egy különös, természetfeletti lény vette át. Úgy dönt azonban, hogy nem leplezi le a halott fiú alakjában megjelenő (és az ő emlékeit birtokló) teremtményt, hanem próbál vele is olyan viszonyt kialakítani, mint az igazi Hikaruval. Kapcsolatuk azonban nem alakul zökkenőmentesen, ráadásul időközben egymás után történnek a megmagyarázhatatlan baljós események a városban. A vizuálisan is nagyon erős sorozat azért igazán érdekes, mert több értelmezési síkon is működik: egyszerre tekinthető természetfeletti horrornak és a homoszexualitást tematizáló karakterdrámának. (Barna Benedek)

A megbízás 1. évad

Brad Ingelsby (Az Easttowni rejtélyek) minisorozata első pillantásra “csak” egy FBI-s krimisorozatnak tűnt, és a kelletlenül járó-kelő nyomozó Mark Ruffalo alakításában nem is kelti fel annyira a gyanút, hogy A megbízásban ennél többről lesz majd szó. Aztán amikor elindulnak a karakterek, vesszük észre, hogy itt nem is az ügy, hanem az ahhoz kapcsolódó személyek a lényeg – de azért a széria a megoldandó ügyről sem feledkezik meg. Ingelsby a megbízásban résztvevő FBI-ügynököktől kezdve egészen az így-úgy idekapcsolódó rosszarcokig körbepásztáz mindenkit, hogy így mesélje el a legnagyobb drámákat. A szereplőkben persze ráismerhetünk a krimik tipúskaraktereire, de Ingelsby úgy képes megtölteni őket élettel, sőt közel hozni mindenkit a nézőhöz, hogy az ismerősségek szinte fel sem tűnik. Az élményt pedig a festői Philadelphia-i táj, a művészi kivitelezés emeli, sőt, a presztízs sorozatok jól megérdemelt polcára teszi. (Scheirich Zsófi)

Egy krimisorozat szólhat többről, mint maga a bűnügy – Task kritika