A Mussolini: Son of the Century egy rémisztően aktuális, félelmetesen szórakoztató, dübörgő, modern elbeszélése a fasizmus olaszországi kezdeteinek – és még ma is alkalmazott taktikáinak.
Gondoljuk végig, hogy mi jellemzi a fasiszta politikai ideológiákat, mozgalmakat. Ahogy Ruth Ben-Ghiat, a New York-i Egyetem történelemprofesszora, a fasiszta és autoriter vezetők kutatója fogalmaz:
Klasszikusan egy egypártrendszerrel működő állam egy teljhatalmú diktátorral az élén: nem válnak szét a hatalmi ágak, nincsen független bíróság.
Benito Mussolini, a fasizmus, mint fogalom megalkotója pedig így fogalmazott:
Minden az államon belül, semmi sem az államon kívül.
A fasiszta állam olyan rendszerekbe nyúl bele, amelyek egy demokratikus államban függetlenek lennének. Emellett imperialista, és nem létezhet az erőszak nélkül. Kell neki egy ellenségkép – legyen az egy társadalmi, vallási, kisebbségi vagy egyéb csoport –, és polgárait arra ösztönzi, hogy vegye fel a harcot ezzel az ellenséges csoporttal. Diktátora gyakran egy maszkulin figura, aki macsó, és közben a nép tagja is. A sajtót hitelteleníti, hogy utána a saját atrocitásairól szóló beszámolókat álhírekként bélyegezze meg. És így tovább.
Most gondoljuk végig, hogy ennek a XX. század eleji mozgalomnak milyen aspektusai jelennek meg a magyar- és a világpolitikában, papíron „demokratikus” nemzetekben. Miként működik Amerikában vagy Magyarországon a „migráns” ellenségképként. Hogy a „dollárbaloldal által finanszírozott sajtó” milyen összefüggésben lehet Hitler „Lügenpresséjével”, azaz a „hazug sajtóval”. Hogy Orbán Viktor „poloskázása” pontosan melyik használati útmutatóból lett átemelve. Hogy a Pride betiltása pontosan milyen irányba mozdítja el az országot. Gondoljuk Kínában az ujgurokra, Izraelben a palesztinokra, vagy Oroszország és Ukrajna konfliktusára. Donald Trump „grab them by the pussy” kommentjére. Elon Musk és a DOGE „hatékonysági intézkedéseire”, ahogy a közoktatást, az egészségügyet és a kormány működését bontják le. Ha mindezeket a megnyilvánulásokat, intézkedéseket, gondolatokat visszavezetjük a forrásig, akkor megtaláljuk a fasizmust. A Mussolini: Son of the Century pedig ugyanezt teszi, csak hatalmas lendülettel és indulattal, szemléltetve, hogy társadalmunk kitermeli az ilyen embereket, és hogy mihez vezet, ha figyelmen kívül hagyjuk törtetésüket.
Mert ez már megtörtént – nem is egyszer.
A Joe Wright (Vágy és vezeklés, Büszkeség és balítélet, Anna Karenina) rendezte sorozat Antonio Scurati regényének feldolgozása, ami egy nagysikerű, négyrészes széria első fejezete. Történelmileg az 1919-ben alapított Fasci Italiani di Combattimento szervezet megalapításától (amiből lett a Nemzeti Fasiszta Párt 1921-ben) tart 1925-ig, amikor Mussolini híres beszédével lefektette az olaszországi diktatúra alapjait – miután pártjának tagjai meggyilkolták Giacomo Matteotti szocialista politikust, majd megpróbálták elsunnyogni az egészet. Ahogy a regények, úgy a sorozat sem teljesen hű történelmileg: pontosabban kiszínezett elemek, átcsoportosított események, leegyszerűsített szegmensek vagy felértékelt szereplők jellemzik. A regény egyik fő erénye, hogy új módon és stílussal tudta megközelíteni és elmesélni ezt a gyakran feldolgozott témát. Ez pedig az adaptáció legnagyobb erőssége is. A Mussolini: Son of the Century ugyanis olyan zsigeri lendülettel, nyers erőszakkal és valamelyest leegyszerűsítve meséli el az eseményeket, ahogy a fasiszta ideológia is megközelíti a társadalmi és politikai kérdéseket. Már az elején leszögezném: a sorozat nem való mindenkinek,
de szerintem kurva jó.
Ennek három fő oka van.
Az egyik Joe Wright dinamikus, kíméletlen rendezése, ami elképesztően jól vegyíti az események bemutatását, a meglepően humoros jeleneteket és a nyers, zabolátlan erőszakot. Amikor a nagy prédikálások, az ideológikus körmondatok szinte el is hitetik velünk a fasiszták nemes szándékait, brutális, kegyetlen gyilkosságokat, kínzásokat és veréseket nézhetünk végig, explicit formában. Gyermekek előtt végeznek ki apákat, fellógatva püfölnek szocialistákat, fejbe lőnek majd lehugyoznak újságírókat. Egy – más esetben tréfásnak mondható – jelenetben bábukon mutatják meg, hogy miként erőszakoltak le hashajtó ricinusolajat a szocialisták torkán, kötözték őket autók motorháztetejére, majd alázták meg őket az utcákon furikázva. Ez a megközelítés, bármennyire is kíméletlen és kellemetlen, segít visszarántani a valóságba: hogy itt az erőszak a kulcs, és ezt sosem szabad elfelejtenünk.
A siker másik kulcsa Luca Marinelli (A halhatatlan gárda) elképesztő alakítása. (Ha ez az ember nem kap nagyon sok díjat, akkor nincs igazság!) Marinelli a megtestesült Duce, mind testben, mind – ami rémisztőbb – lélekben. Gesztikulációi, beszédstílusa, lendülete, dinamizmusa egyértelművé teszi, hogy miért voltak oda az emberek Benito Mussoliniért. Karizmája tagadhatatlan, ahogy beszédkészsége is. Marinelli pedig bámulatos ebben a szerepben: meg is hízott rá, de ezzel együtt olyan szinten adja át a figurát, ami nélkül ez a sorozat egyszerűen nem működne. Gyakran tekint a kamerába és szól ki a nézőhöz, és az is elég sokat árul el, hogy a diktátor hatalomra kerülésével egyre kevesebbszer történik ez meg. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ideológiája úgy változik, ahogy épp politikai és hatalmi érdekei megkövetelik, és a szocialista múltú vezér miként tekinti a szocialistákat az ország legnagyobb ellenségének; miként mondja egyszer azt, hogy a parlament káros, majd küzd azért, hogy bekerüljenek.
Hogy az erőszak az egyetlen megoldás, majd, hogy fogják vissza azért magukat.
És így tovább.
Az egyik kedvenc mondatom az volt, amikor a kamerába tekintve azt mondja: „A demokrácia gyönyörű. Még arra is lehetőséget ad, hogy elpusztítsd.” Rémisztő az is, hogy mennyire szimpatikus tud lenni, leginkább a kezdetekben, de főleg az atrocitások előtt – ez pedig szintén Marinelli érdeme, aki komplexen kelti életre ezt az embert, aki valójában egy egyre inkább hataloméhes, önimádó, de kétségektől gyötrődő fasz. Pont úgy, mint a többi ilyen. Pont úgy, mint a fasiszták és a nácik. Ezek a kiszólások azért is hasznosak, mert gyakran kontextust adnak a nézőnek, elmagyarázzák az események jelentőségét, fontosságát – persze a Duce lencséjén keresztül –, amellett, hogy egyfajta önigazolásnak is hatnak. Mussolini így próbálja magának is megindokolni folytonos pálfordulásait. A kamerába való kacsintás, egy hazugság utáni „jól van, rajta kaptatok” típusú mosoly, vagy egy tébolyult üvöltés és magyarázkodás egyszerre fantasztikusan lenyűgöző és bosszantó. Aktualitása pedig vitathatatlan. Nehéz nem Musk karlendítésére gondolni, amikor Mussolini a „római tisztelgés” jelentőségéről magyaráz. És nehéz nem Trump vagy Orbán vagy Putyin dicső múltvizslatására gondolni, amikor Mussolini a „bezzeg, régen…” felütéssel buzdítja a népét. Mondjuk ezt még egyértelműbbé teszi, amikor a kamerába nézve mondja: „Make Italy great again!” Más esetben pedig ez szájbarágósnak tűnhetne, de a sorozat itt pontosan alanya nyelvezetével kommunikál.
Egyszerűen és nyersen.
A liberalizmus és a centrizmus, valamint a feltételezett objektivitás ugyanis kiváló arra, hogy beengedje a fasizmust. Anno a nácikról azért próbáltak semleges, objektív cikkeket írni, hogy ne vádolják meg őket egyoldalúsággal. Sőt, úgy vélekedtek, hogy talán érdemes lenne Adolf Hitlernek hatalomra kerülnie, mert majd jól rájönnek a népek, hogy mennyire nem is érti a dolgát. Aztán a nácik betiltották a sajtót. Hasonló a helyzet Trump agresszív megnyilvánulásaival: ezek elviccelése, komolytalanná tétele hasonló eredményekhez vezethet. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire más azt mondani, hogy „több tüntető megsérült”, mint azt, hogy „rendőrök vertek össze tüntetőket”. És politikailag is hasonló a helyzet. Franciaországban a centrista Emmanuel Macron előbb feküdt volna össze – saját hatalma megőrzéséért – a szélsőjobboldallal, mint a meglepő eredményeket elérő baloldali összefogással. Amerikában a Demokraták még mindig egymást marcangolják és kapaszkodnak elavult elvrendszerükbe és megmaradt pozícióikba, miközben szétbontják körülöttük az országukat. Nevén nevezni a dolgokat az első lépés abban, hogy felvegyük a küzdelmet. Mert ahogy a Mussolini: Son of the Century is megmutatja: a fasizmusnak elég a kisujjadat nyújtani, majd hirtelen a teljes karodat leharapja. Ha egy picit is beteszi a lábát a küszöbön,
páros lábbal rúgja rád az ajtót.
A sorozat kiválóságának harmadik pillére pedig a zenéje. A kor és a műfaji elvárásokkal szemben a zenéjét Tom Rowlands, a The Chemical Brothers tagja szerezte, és valami fenomenális. Dübörgő, már-már rave-be hajló elektronikus ütemek adnak nyomasztó keretet Mussolini és a fasizmus megtörtetésének. A dinamikus lüktetés jóval pörgősebbé és energikusabbá teszi a teljes produkciót, ami minden más aspektusában igyekszik korhű lenni: kosztümeivel, díszleteivel, nyers stílusával. Ez nem csupán formabontásábanizgalmas, de valahogy aktuálisabbá, modernebbé teszi a produkciót, ami nyugodtan lehetett volna egy klasszikusabb, hagyományosabb kísérlet. Így viszont jobban bevonz és involvál, modernebb hatást kelt amellett, hogy szimplán baromi jó zene kíséri végig a jeleneteket. Persze lehet, hogy ez a kontraszt zavaró lehet másoknak, de én mindenféleképp értékelem már a bátorságát is ennek az iránynak.
A rendezés, az alakítás és a zene triója pedig egyszerűen verhetetlenné teszik a Mussolini: Son of the Centuryt. A sorozat egyébként számos helyen Mussolini valódi beszédeiből, feljegyzéseiből idéz, de fontos kitérni arra is, hogy rengeteg mindent máshogy mesél el – ahogy ez már csak lenni szokott a történelmi alkotásoknál. Van, hogy ez működik, van, hogy nem (ugye, Napóleon?). Itt fontosnak tartom azonban megemlíteni, hogy amit kitűz célul, azt teljesíti. Lecsupaszítja a fasizmust, és már-már olyan közönségesen, primitíven, brutálisan ábrázolja úgy, amilyen. Tény, hogy a sorozat aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonít az erőszaknak a hatalomszerzés útjának, szemben azzal, hogy Mussolini miként tudta meglovagolni az első világháború utáni kiábrándult, kiégett társadalmat. Ezekről is szó esik – főleg beszédeken keresztül –, ami miatt talán túlzottan butítottnak tűnhet az egész. De hát gyakran lehet valamit igazán jól csak önmagával leírni, és ez tökéletes példa erre.
Ennek az egyszerűsítési folyamatnak az eredménye, hogy a mellékszereplők inkább totemek Mussolini körül. Archetípusok, akik a rendszer bizonyos aspektusait testesítik meg. Margherita Sarfatti (Barbara Chichiarelli), Mussolini egyik szeretője például jóval nagyobb szerepet kap. Az újságíró és propagandista itt egyfajta guruként gördíti előre a Ducét, felspanolva, bíztatva, segítve körvonalazni ideológiáját (mint ahogy később Roy Cohn teszi Donald Trumppal). Chichiarelli egyébként szuper erre a szerepre, és kiválóan átjön, hogy milyen mértékben tartják egymást fogva. A nő, ironikus módon, pont egy olyan toxikusan maszkulin férfival teljesítheti be karrierjét, aki előtt és alatt sem szavazhattak a nők. A férfi pedig igényli ezt a hódolatot, de azt is, hogy helyretegye néha. Aztán ott van Rachele, Mussolini (Benedetta Cimatti) felesége és gyermekei anyja, akivel rosszul bánik, akit megcsal, akivel üvöltözik, és aki tűr, tűr és tűr, mert – ahogy férje mondja – jönnek életük legszebb napjai, évei. Sőt, anno annyira szeretett volna vele lenni, hogy erőszakkal tette magáévá – milyen romantikus! Cimatti szuperül átadja ezt a végtelenül egyszerű, naiv, de mélyen megbántott nőt, akinek igazából már semerre sincs menekvése, így egyetlen járható út marad:
kitartani és fokozatosan kegyetlenné válni.
Kifejezetten érdekes Cesare Rossi (Francesco Russo) karaktere, aki Mussolini ideológiai bástyája, állandó jobbkeze, folyamatos támogatója és meglepően sokszor a ráció hangja. Russo már-már kissé komikus, szárnysegédszerű alakítása komoly kontrasztja azoknak a kivégzéseknek és veréseknek, amiket az ő parancsára követnek el a feketeingesek – a fasiszta milícia. Kettejük kapcsolata már-már kedvesnek mondható, ha el tudunk tekinteni a kontextustól, és ehhez szuper Russo, akinek hangja és megjelenése is ezt tükrözi.
Érdekes módon maga Matteotti (Gaetano Bruno), a szocialista politikus tűnik a ráció és ellenállás hangjának. A valódi Matteottinál idősebbnek tűnő Bruno nyersen és hangosan szólal fel Mussolini ellen, és egy karizmatikus, de tragikusan kárhozatra ítélt ellenfele a Ducénak. Bruno remekül testesíti meg a figurát, és alakítása – szándékosan – el is üt attól a cirkusztól, amit az egyre inkább hatalomra kerülő fasiszták teremtenek maguk körül.
A Mussolini: Son of the Century nem egy hagyományos, de annál kimagaslóbb alkotás. Fájóan aktuális, mesterien – és meglepően szórakoztatóan – összerakott sorozat, ami nem csupán beszél hozzánk, de megszólít, és elgondolkodtat saját felelősségünk, társadalmi szerepvállalásunk terén. Mindezt egy izgalmas, dinamikus, energikus köntösbe csomagolva, nem kis részben a feszes tempó, a dübörgő zene és Marinelli karrierjét meghatározó alakításának köszönhetően. Biztos, hogy lesz, aki klasszikus töri-sorit vár, de így jóval ütősebb – és szerintem hasznosabb.
Új fényben, új stílusban mutat meg valamit, amiről sokat hallottunk és sokat próbáltuk értelmezni.
A helyzet fontosságát és súlyosságát a sorozat záróakkordja adja. (Normális esetben nem spoilereznék, de mégiscsak egy történelmi sorozatról van szó!) Mussolini körül szorul a hurok Matteotti gyilkossága miatt, már bedobta közeli szövetségeseit a vonat elé, támadta a galád sajtót is. Mindenki a lemondását várja, amikor elhangzik a gigantikus jelentőségű beszéde. Ebben felelősséget vállal az erőszakért, a brutalitásért és a kegyetlenségekért, valamint azért a légkörért, ami az országban keletkezett. Majd felszólítja képviselőtársait: vonják nyugodtan felelősségre. Majd a kamerába néz és megállapítja: „Csend.” A többi pedig történelem – és ahogy haladunk,
akár a jelen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
