Vince Gilligan legújabb sorozata, a Pluribus egy testrablós sci-fi a Breaking Bad legendás légykergetős epizódjának stílusában, ahol csak a kibírhatatlan személyiségek tudnak ellenállni a minden kívánságukat AI-módra teljesítő kollektívának.
HIRDETÉS
Egy titokzatos rádiójel érkezik az űrből. A kutatók hosszas töprengés után rájönnek, hogy egy DNS-szekvencia kódját tartalmazza. Méghozzá egy olyan vírus DNS-ét, amely az óvatlan kezekből kiszabadulva egy hatalmas kollektív tudatban egyesíti az emberiséget. Kivéve 13 szerencsés-szerencsétlen immunist, akik megtarthatták saját elméjüket. Közéjük tartozik a kiégett ponyvaíró Carol Sturka (Rhea Seehorn), aki sosem bocsátja meg az új entitásnak, hogy felesége belehalt az átalakulásba, és elhatározza, hogy mindent megtesz, hogy visszaállítsa az emberiség eredeti állapotát. Csakhogy a testrablókkal nehéz dacolni, ha az új világ tulajdonképpen a lehető legnagyobb lelkesedéssel tesz meg mindent azért, hogy elkényeztessen.
Ha úgy vesszük, a Pluribus alapötlete, és főként az első epizódja egy tökéletes horrorparódia. Carol szemszögéből folyamatosan azzal szembesülünk, hogy a rémisztő idegeninvázió tulajdonképpen csak egy irritálóan ártalmatlan kedvességi roham, ahogyan hirtelen az egész világ a főszereplő kedvére igyekszik tenni. (Gilligan atmoszférateremtése zseniálisan játszik rá ezekre a hangulati ellenpontokra.)
Ezzel pedig a sorozat belép egy szűnhetetlen dilemmába: valóban olyan rossz az emberiségnek, ha egy világbékét és boldogságot hozó közös tudatban oldódik fel, pláne, ha az ellenpontot egy mogorva, mizantróp, ellenszenves figura képviseli?
Egyúttal a kérdés megfordítható, lehet, hogy ha gátját szeretnénk szabni az AI-hoz hasonló jelenségek térnyerésének, egymás egyformára gyalulása helyett nekünk is azokra kéne figyelnünk, akik halálra idegesítenek a társadalmi normák felrúgásával? Lehet, hogy a(z önjelölt) kritikusoknak is szabad lehúzni közkedvelt műveket?
A Pluribus tehát már-már össztársadalmi szintre nyitja a Gilligan-művek aprólékos, karakterközpontú építkezését, amire szükség is van, Carol ugyanis alapvetően messze nem olyan összetett jellem, mint Walter White vagy Saul Goodman. Az évad első fele némileg meg is szenvedi, hogy még úgy áztat minket a főszereplő gyászában és dacolásában, hogy annak tágabb alkotói kontextusát igazán értenénk. Tegyük hozzá, Rhea Seehorn ebben a szerepben is parádés, de relatíve egyszerűbb mozgatórugókkal bíró alakja inkább később megjelenő ellenpont-karakterei révén nyer jelentőséget, és ezzel párhuzamosan fogunk tudni hozzá viszonyulni azon az irritáción túl is, hogy állandóan agresszív kismalacként viselkedik a szuperkedves agymosottakkal.
Egyúttal a Pluribus ettől függetlenül egy ízig-vérig high-concept mű is, amely lelkiismeretesen zongorázza végig a hardcore scifi-rajongókat lázban tartó elemeit a koncepciónak: hogyan működik a kollektíva és az általa újraformált társadalom, miért nem sikerült Carolékat hatalmukba keríteni, és vajon hatalmukba tudják-e keríteni, illetve végső soron van-e lehetőség visszacsinálni a történteket. Teszi ezt viszont olyan adagolásban, hogy aki csak a rejtélyek és válaszok kedvéért kapcsolódna be, garantáltan fel fogja adni néhány epizód után. Bajban lesznek, akik itt ismerkednek meg a Vince Gilligan-féle alkotói hitvallással, ez a sorozat ugyanis a Breaking Bad hivatalosan leggyengébbre értékelt, egyúttal mégis hatalmas rajongói kedvencnek számító The Fly című epizódjának egész évados kiterjesztéseként is felfogható. Ahogyan az a rész (és nem mellesleg az akkor még viszonylag ismeretlen Rian Johnson rendezése) képes volt egy methlaborban folytatott légyüldözést érdekfeszítő karakterportrévá formálni, úgy a Pluribus is számtalan olyan megoldást sorakoztat fel, ahol papíron kétmondatos cselekményelemeket nyújt akár epizódnyi hosszúságúra is.
És míg a csalódott hangoknak igazuk van abban, hogy a konvencionális értelemben sokkal rövidebben is elmesélhető az évad jelentős része, éppen az élmény és a csattanók lényege veszne oda a zanzásítás által.
Walter White metamorfózisa és Jimmy/Saul nem-átalakulása is éppen azáltal válhatott ekkora mozgóképes mérföldkővé, hogy nem másfél perces montázsokban estünk túl rajtuk, hanem Vince Gilligan az út minden egyes lépését kínos aprólékossággal vette végig – hasonlóképp a Pluribus egyedülálló jellegét is az kölcsönzi, hogy itt ha egy karakter egy töréspontig hajszolja magát, akkor ezzel a küzdelemmel nézőként is addig kell mennünk, amíg már lassan mi magunk is feladnánk.
És bár a széria ilyen értelemben tagadhatatlanul fárasztó, a Breaking Badből és a Better Call Saulból is ismerős sajátos jelenetkoreográfiák, nézőpontiság, parádés fényképezés eleve önmagukban is kárpótolnak ezért, ráadásul itt külön megéri a részletekre fókuszálni, hiszen a sci-fit is igazán azon keresztül látjuk kibontakozni, ahogyan ezek a terek, tárgyak és emberek viselkednek és viszonyulnak egymáshoz. Pedig ha azt nézzük, a Pluribus is csak egy újabb mű arról, hogy mihez kezdenénk magunkkal, ha a világvége után azt csinálhatnánk, amihez kedvünk támad – azzal a kényelmetlen lábjegyzettel, hogy mi van akkor, ha ez a világvége félig-meddig már a mi életünkben is bekövetkezett?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
