The Studio kritika – Ilyen lehet a stúdiófőnökök szánalmas élete

Miről szól a The Studio?

Az Apple új sorozata, a The Studio Hollywood klasszikus témáját, azaz önmaga problémáinak bemutatását és saját méltatását helyezte a középpontba. A tavalyi, méltatlanul elkaszált The Franchise-zal ellentétben azonban nem a filmipar névtelen munkásainak szemüvegén keresztül, és nem is a kreatív szakemberek életútjának ismertetésével teszi ezt. Helyette egy frissen kinevezett stúdiófőnököt, Matt Remicket teszi meg főszereplőnek Seth Rogen alakításában. Rogen régi harcostársa, Evan Goldberg (Az interjú, Itt a vége, Ananász expressz) is aktív közreműködője a sorozatnak, ketten rendezték és írták az epizódokat. Ez az információ pedig akár önmagában is elrettentő lehet azok számára, akik nem kimondottan kedvelik az úriemberek munkásságát és humorát. Bár azt is érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt évek némi komolyodást hoztak a páros munkáiba, és Rogen drámaibb szerepekben is bizonyíthatta (A Fabelman család) tehetségét. 

Az pedig mindenkinek csak jó hír lehet, hogy a The Studióról már messziről érezni a filmkészítés iránti rajongást és szenvedélyt. Persze a stúdióvezérek élete sem csak játék és mese, vagy éppen siker és csillogás. Remick, mint a Continental újonnan kinevezett vezetője saját bőrén érezheti a filmgyártás valódi dilemmáinak terhét. Remick maga is lelkes, eltökélt és a filmek iránt általában is rajongó fejes, ám a kreatív folyamatokban, bármennyire is szeretné, kevésbé van helye és szerepe. Célja azonban, hogy a Continentalt minden eddiginél nagyobb sikerek felé vezesse. A filléres, ám pénzügyileg gazdaságos produkciók mellett ezt régivágású hollywoodi filmeposzok és presztízsfilmek segítségével érné el. Még szerencse, hogy a stúdió nemrég szerezte meg a Kool-Aid márka megfilmesítési jogait. Így könnyen lehet, hogy kezükben van egy Barbie-hoz hasonló eredményeket produkáló márkafilm.  

Mennyire meta a The Studio?

A Rogen-Goldberg páros úgy alkotta meg a The Studiót, hogy szinte a nézőt is az események középpontjába helyezze. Ott lehetünk Remickkel a fontos döntések meghozatalakor, vele és csapatával együtt csöppenhetünk különböző krízishelyzetek megoldásába, vagy épp egy fényűző Golden Globe ceremóniába. De még Remick hálószobájában is. Ezt pedig egyszerűnek látszó, de precíz munkát és összehangoltságot igénylő eszközökkel éri el.

A dinamikus, folyamatosan  mozgásban lévő kamera gyakran követi a szereplőket, egyikről a másikra vált, hol kényelmesebb, hol hirtelenebb tempóban teszi ezt, és

A The Studio nagyon szereti a hosszú beállításokat, így egy jelenet akár 4-5 perces, vagy még annál is hosszabb vágatlan felvételből áll. Ennek a csúcsa a második epizód (The Oner, “Egysnittes”), amely konkrétan a játékidő teljes 25 percét vágatlanul viszi végig. Ezzel együtt pedig metasíkra is emeli a filmnyelvi megvalósítás és a téma összekapcsolását.

De nem ez a sorozat egyetlen metapoénja. Rengeteg színész, rendező, és a filmiparhoz máshogy kapcsolódó figura jelenik meg saját magát alakítva, ezzel sajátos öniróniát is kölcsönözve a szériának. Martin Scorsese, Olivia Wilde, Johnny Knoxville, Paul Dano, Charlize Theron és Ron Howard csak néhány közülük, de a Remick csapatát alakító színészgárdára sem lehet panasz. Catherine O’Hara a menesztett stúdiófőnökből lett producer, vagy Kathryn Hahn a hiperimpulzív marketinges szerepében jól kiegészíti a Rogen kisfiúsan esetlen Remickjét. A főnököt körülvevő csapat azonban jobbára egyszavas, de legalábbis röviden jellemezhető karakterekből áll, senkire sem mondható igazából, hogy kidolgozott, árnyalt szerepet kapott volna.

Az állandóan mozgó kamera mellett a színészi munka harsánysága (értsd: rengeteg kiabálás) és a látottakat dinamikusan kiegészítő jazzdobok fokozzák a stresszhelyzetet, amiben a szereplők mellett a néző is találhatja magát.

Dramedy-e vagy?

Mindamellett, hogy a The Studio elsősorban komikus formában dolgozza fel a filmgyártás ritkán látott oldalát, egyszerre sajátos, félkomoly reflexióval is él a folyamatosan változó dilemmákról és a filmipar állapotáról. Rasszista lesz-e attól egy film, ha fekete színészt választ egy afroamerikai sztereotípiákhoz kapcsolódó márkáról szóló film főszerepére?

Van-e értelme a protokolláris jófejkedésnek az őszinteséggel szemben? Mennyi vérfosó zombi fér még el éppen ízlésesen egy film előzetesében? Fontosabb-e a művészet, mint a rákgyógyítás? És egyáltalán művésznek tekinthető-e egy olyan stúdiófejes, aki a film kreatív munkálataiban nem vesz részt? Remick karaktere amennyire szakmailag sikeresnek tekinthető (elvégre mégiscsak kinvezeték egy stúdió élére), magánéletében vagy céljai megvalósítása terén mégis inkább szenvedő figura.

Rogen alakításából és közismert személyiségéből érthetően inkább a komikum kerül előtérbe. Ilyenkor jönnek elő igazán Remick jellemgyengeségei, esetlenségei, amikből fakadóan szánni való, szereptévesztéses szerencsétlennek is tűnhet. A lelkesedése, tenniakarása és szeretetvágya azonban éppúgy jelen van, de leginkább apróbb momentumokban.

amiben vaskosan benne van Rogen játéka is.

A The Studio így elsősorban egy kifejezetten harsány, ingergazdag, szituációs komédia, ám nyomokban dramedy hatásokat is mutat. Ha a többi, erős tusvonalakkal kihúzott karakterekben nem is feltétlenül, de Remickben mindenképpen több rejtőzik. A sorozat későbbi évadaiban megvan tehát a lehetőség, hogy jobban kifejtsék a stúdiófőnök drámai oldalát is a komikussal szemben.

Verdikt

Elképzelhető, hogy a The Studio kezdetben többeket elriaszthat relatív ingergazdagságával. A színészek és a kamera jellemző kapkodása, vagy a felületes és eszközszegény színészi játékként jelentkező folyamatos kiabálás lehet taszító. De az egydimenziós karakterek is bizonytalanná tehetik a nézőket azzal kapcsolatban, hogy itt bármi mélyebbet kapnának. Erre pedig ráerősít a Rogen-Goldberg páros humorának elmaradhatatlan eleme, a tudatmódosítószerek hatása alatt álló szereplők túltolt, alpári bohóckodása is. Mindebből pedig könnyen egy olyan kép alakulhat ki, hogy a hiperaktív tartalom nincs teljesen összhangban az átadni kívánt üzenetekkel. Mindez viszont csak addig érvényes, amíg a minden alkotói döntés mögött meghúzódó szándékosság a helyére nem kattan. Hogy céllal és okkal kapkod mindenki, még a zene is – hogy a stresszhelyzetek átélhetőbbek legyenek. Az egysíkú karakterek pedig könnyebben érvényesülnek és emlékezetesebbé válnak a folyamatosan pörgő, de kontrollált mozgóképes káosz közepette.

amely elsősorban Remickre és a hol kínosan vigyorgós, hol harsányabban nevetős szituációkra épít. Egyszerre nyújt reflexiót Hollywood jelenlegi visszásságairól, miközben nagyon is érezhető rajta a szakma iránti rajongás. A színészgárda önjogán is kivívja a figyelmet, amit nem is enged el a finálé stáblistájáig. Cinefileknek kötelező, mindenki másnak ajánlott néznivaló.