Az Apple TV For All Mankind című nagyszerű alternatív történelmi sci-fi sorozatának világát bővíti a Star City, amely nézőpontot vált, és az amerikai helyett a szovjet űrprogramot mutatja be. A spinoff ötlete érdekesnek tűnt, és lett is volna potenciál benne, de sajnos a végeredmény messze alulmúlja az eredeti szériát. Évadkritika.
HIRDETÉS
Míg a valóságban a hidegháborús űrverseny véget ért, miután az amerikaiak a Holdon landoltak, a For All Mankind világában a szovjet kozmonauták értek oda először, és a nagyhatalmak rivalizálása így tovább folytatódott. Annak idején, a sorozat első évadában csak egy rövid híradófelvételen láthattuk, amint a szovjet Anastasia Belikova első nőként a Holdra érkezik, és most a Star City néven futó spinoff ezt az eseményt és következményeit mutatja be a másik oldalról, vagyis az oroszok szemszögéből. Az új széria címe a szovjet űrprogram központjának számító, eldugott Csillagvárosra utal, amely a cselekmény fő helyszínéül szolgál.
A történet szerint Szergej Koroljov, a Főkonstruktőr (Rhys Ifans) vezetésével a szovjet mérnökök minden megtesznek, hogy fenntartsák előnyüket az amerikaiakkal szemben, azonban a rettegett KGB egyre jobban rátelepszik a munkájukra. Nemcsak a politikai nyomással kell szembenézniük tehát, hanem a titkosrendőrséget képviselő Ludmilla Raskova ezredessel (Anna Maxwell Martin) fenyegető jelenlétével is. A helyzet tovább éleződik, amikor kiderül, hogy a nagy ellenségnek az Egyesült Államoknak van egy téglája Csillagvárosban.
Azt mindenképp a Star City előnyére kell írni, hogy történetében próbált más lenni, mint az eredeti sorozat. Ugyanakkor az viszont elég sokat levon az értékéből, ahogyan a Szovjetuniót ábrázolja.
Alapvetően abban különbözik ez a széria For All Mankindtól, hogy itt nem a legénység kiképzése és mindennapjai kerülnek a fókuszba, inkább az űrprogramban dolgozók és az államhatalom viszonya. Ez még akár érdekes is lehetne, azonban sajnos mind a sztorin, mind a karaktereken erősen érezni lehet, hogy a széria alkotói nem igazán értették meg a Sztálin utáni kommunista diktatúra működését és annak társadalmát. Csillagváros ábrázolása fikciósított, és sokkal közelebb áll az Orwell-féle 1984-ben elképzelt állapotokhoz, mint a tényleges szovjet valósághoz. A Star City legnagyobb ferdítése az, hogy a KGB nagyon erősen belefolyt volna az űrprogram irányításába. Ugyanis a valóságban sokkal inkább hátráltatták a mérnökök munkáját a bürokratikus akadályok, illetve az, hogy – a sorozatban látottakkal ellentétben – nem volt egy koherens űrprogram, ami végső soron a mérnökök közti rivalizáláshoz vezetett.
Az pedig már szinte nevetséges, hogy a széria szerint a szovjet polgárok – még akár egy KGB-ügynök is – időről időre meglepődtek az elnyomó rendszer működésén. Nehéz például azt elképzelni, hogy egy olyan országban, ahol az államhatalom konkrétan beleszólt az emberek házasságába, váratlanul érte volna bármelyik női kozmonautát az, ha a Párt vezetése azt kéri, menjen hozzá egy kollégájához.
Mindez még egy ilyen alternatív történelmi sorozat esetében se védhető, hiszen elvileg az lenne a Star City lényege, hogy az események a valósághoz képest máshogy alakulnak, de egyébként a világ maga alapvetően olyan, mint amilyennek mi ismerjük. A hiteles ábrázoláshoz pedig nem elég az autentikus forgatási helyszín, néhány Lenin-kép és a szocreál szobor – a felszíni dolgokhoz hasonlóan nagy figyelmet kellett volna a tartalomra is fordítani.
Amellett, hogy komolytalanná teszi az egészet, a másik probléma a KGB-s szállal az, hogy rengeteg játékidőt elvisz, így nincs idő kidolgozni a fontosabb karakterek személyiségét se.
A For All Mankind egyik erőssége a főszereplőiben rejlik, a Star City esetében azonban nem lehet érdekes személyekről vagy értékelhető karakterívekről beszélni. A központi alakok többnyire egyoldalúk, a köztük levő viszonyok pedig kidolgozatlanok maradtak. Így például a házasságra kényszerített nő a kezdeti ellenszenv után mintha csak varázsütésre szeretne bele a párjába, és a hónapokra összezárt űrhajósok összecsiszolódásából se látunk semmit. De azzal kapcsolatban se kapunk semmilyen indoklást, hogy egy egyébként buzgónak látszó KGB-ügynök miért segít az egyik megfigyelt személynek. (Ez utóbbi ráadásul erősen aláássa a széria mondanivalóját, hiszen az egész arról szól, hogy mennyire szörnyű és embertelen az a titkosszolgálat, amely a totalitárius olajozott működéséért felel.)
Különös az is, hogy ahhoz képest, milyen sok karaktert mozgat a Star City, ezek között alig van pozitív figura, akiket szeretni lehetne, és akikkel szívesen azonosulnánk, vagy aki komolyabb érdeklődést kiválthatna a nézőből. Talán a politikai vezetés és a KGB elleni szélmalomharcot folytató, az embereivel őszintén törődő Főkonstruktőr tragikus alakja az egyedüli, aki kedvelhető, viszont benne sincs semmilyen mélység – egyedül az teszi valamennyire érdekessé, hogy Rhys Ifans remekül alakítja a megtört zsenit. Bizarr módon az egyetlen személy, akit valamennyire árnyalni próbáltak, az a KGB-s Raskova ezredes, azonban ő – nagyrészt Anna Maxwell Marti gyenge színészi játéka miatt – az elején annyira karikatúraszerű gonosztevőként jelenik meg, hogy lehetetlen komolyan venni. Egy ilyen sztereotip szovjet tiszt inkább egy Indiana Jones-filmbe illene, nem egy komolynak szánt drámasorozatba.
Végeredményében tehát a Star City meg se tudja közelíteni a For All Mankindot.
Egy-két meglepő fordulat és izgalmas űrbeli akciójelenet képes megidézni ugyan az eredeti sorozat legjobb pillanatait, de az összkép messze nem olyan jó. Ha esetleg lesz folytatás, akkor abban bőven lesz mit kiküszöbölni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
