Panelek közé nyomorít az 1984 még ma is élő szelleme

Az emberiség már régóta foglalkozik a jövővel. Hogyan kéne felépíteni a világot, hogy egy ideális világban éljünk? Az ilyesfajta értekezéseket nevezik – Thomas More (magyarul: Morus Tamás) 1516-os írása nyomán – utópiának (elképzelt helynek). Később megjelentek az utópiák ellentettjei, az antiutópiák, azaz a disztópiák is. A disztópiák sötét, sokszor egy kifejezetten elnyomó, diktatórikus rendszerben képzelik el az emberiség jövőjét, de gyakoriak az olyan elképzelések is, amelyek egy ökológiai vagy éppen nukleáris katasztrófa sújtotta világot festenek le.

A 15 legemlékezetesebb filmdisztópia

A disztópiák egyfajta figyelmeztetések: a mostani helyzetből kiindulva, jelenünk problémáit felnagyítva vagy továbbgondolva képzelik el, mi történik, ha nem változtatunk életünkön, társadalmunkon.

A disztópiák a 20. század első felében élték virágkorukat, nem véletlenül. Ekkor jelentek meg ugyanis a társadalom teljes körű átalakításának igényével fellépő nagy terrorrezsimek (kommunizmus, fasizmus). Olyan, később legendássá vált írók tevékenykedtek ezidőben, mint Jevgenyij Zamjatyin (Mi, 1924), Aldous Haxley (Szép új világ, 1932) vagy a brit George Orwell. Orwell Indiában született, és öt évet szolgált a burmai gyarmati rendőrségben, ahol jól kiégett Őfelsége imperalizmusától. A ’30-as években az angol kisemmizettek és a szocializmus felé fordult, harcolt a spanyol polgárháborúban is, ám a szocializmus gyakorlatba való átültetése megrémisztette. Ennek hatására írta meg az allegórikus, a kommunista diktatúra felépülését háztáji állatokkal előadó Állatfarmot (1945). Ezt követte főműve, az 1984, amely minden idők legélhetetlenebb, legembertelenebb világába kalauzolja el az olvasót.

A cselekmény helyszíne egy jövőbeli óriásállam, Óceánia, amelyet az angol szocialista párt (Angszoc) és annak soha, senki által nem látott vezetője, a Nagy testvér felügyel. Az emberek lakásában elhelyezett, kikapcsolhatatlan teleképen keresztül mindent látnak és hallanak, és szüntelenül harsogják a propagandát. Óceánia háborúban áll a szomszédaival – egyszer Kelet-Ázsiával, máskor Eurázsiával. Amikor az egyikkel békét köt, hogy a másikkal hadakozzon, a párt átírja a múltat, hogy az mindig megfeleljen a jelen iránymutatásának. De az is lehet, hogy nincs is háború, a folyamatos hadi készültség azonban fegyelemben – és nyomorban – tartja a társadalmat. A vezetés minden gond forrásának az egykori párttagot, a titokzatos Emmanuel Goldsteint nevezi meg, aki terrorista akcióival gátolja a gyarapodást, és akit a kétperc gyűlölet nevű esemény során minden egyes nap képernyőre tesznek, hogy a tömeg magából kikelve szidhassa. A párt akaratától, útmutatásától eltérni (avagy gondolatbűnbe esni) nem ajánlatos, de hála az új, alakuló nyelvnek, az újbeszélnek lassan nem is lehetséges – a Nagy Testvér fokozatosan eltünteti azokat a szavakat a nyelvből, amelyek elhajlásra alkalmassá tennék a népet, aminek a duplagondol, egyfajta mesterséges skizofrénia segítségével a nyilvánvaló hazugságokról is el kell hinnie, hogy igazak. A történet főhőse egy hírhamisítással (vagy ahogy a párt hívja: kiigazítással) foglalkozó irodista, Winston Smith, aki egy romantikus kapcsolat létrehozásával fellázad a brutális rendszer ellen, majd felfedez egy ellenálloknak vélt csoportot, végül pedig fogságba kerül, és kénytelen megismerni a poklok poklát, azaz a 101-es szobát.

Az 1984 nagy kérdése, hogy vajon meddig terjed a Nagy Testvér hatalma? Bár az embert sárba tiporhatják, válogatott kínzásokkal mindenféle valótlanságot bevallhat, a lelke mélyén ugyanaz a lázadó, autonóm személy tud maradni. De vajon képes lehet arra a hatalom, hogy még oda is beférkőzzön, teljesen átformálva az egyént? Orwell minden idők legkegyetlenebb befejezésében a legrosszabb választ adja a kérdésre. Mindazonáltal az 1984 legsötétebb víziója pontosan Orwell intelme miatt nem történhet meg a valóságban (legalábbis remélhetőleg). Ugyanakkor ha körbetekintünk a világban, nem nehéz észrevenni, hogy Orwell szelleme még ma is kísért, és most nem csak nyíltan elnyomó rendszerekre gondolunk: amikor a szabad világ vezetőjének adminisztrációja – a duplagondol után szabadon – alternatív tényekről beszél, vagy amikor az internet népe egyes személyek elnémítását szorgalmazza, görcsbe rándul a jóérzésű ember gyomra. Apropó internet: oda jutottunk, hogy a telekép személyre szabott, kicsinyített mását saját akaratunkból a zsebünkben hordozzuk.

Mindezekből is látszik, hogy az 1984 nemcsak a diktatúrák természetrajzában, hanem a mindenkori hatalom és az egyén kapcsolatában is örök érvényű megállapításokkal szolgál.

Orwell műve beépült a nyelvbe (gondoljunk csak az orwelli jelzőre), inspirált dalokat és tévéműsort is. Jelentőségét az is jól mutatja, hogy számtalanszor feldolgozták: született belőle két filmadaptáció, egy Terry Gilliam-parafrázis (Brazil), számos tévés átirat, rádiójáték, színházi darab, sőt még opera és balettelőadás is (és akkor a nemsokára érkező miniszériát még nem is említettük). Most pedig itt a képregényváltozat, amit a brazil Fido Nesti készített el. Nesti nem ma kezdte az ipart, illusztrátorként számtalan helyen publikált az előző harminc évben, és adaptációval is volt már dolga: a portugál hőskölteményt, A lusiadákat ő ültette át a képregények világába.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Bár nyilván a szöveggel együtt ér el maximális hatást, Nesti képei önmagukban is remekül jelenítik meg az embertelen rendszer mindennapjait. A művész különösen jól bánik a színekkel: a sötét, barnás-szürkés színvilág nagyszerűen illik a közeghez, amit pirosba márt, jellemzően akkor, amikor valamilyen fontos és/vagy durva eseménysort mutat, ezzel is növelve a feszültséget. Ebből a vigasztalan színegyüttes csak akkor tűnik el, amikor Winston és szerelme, Julia kimenekülnek a városból, és együtt lehetnek – a törékeny idillt barátságosabb árnyalatok kísérik.

Az 1984 világát benépesítő alakokat is sikerült jól eltalálni. Nesti apró szemű emberekkel dolgozik, ez pedig, ha elfogadjuk azt a mondást, hogy a szem a lélek tükre, sokat elmond Óceánia polgárairól. A görbe, vékony testük is beszédes: nem is emberek már ők, hanem vegetatív állapotban leledző biorobotok. Az élet nélküli életre reflektál a panelezés is: a dél-amerikai grafikus gyakorta apró kockákba szorítja a történéseket, hogy minél jobban átadja a kilátástalanságot. Szürreális, álomszerű képei (csak annyit mondok: cipőtalp!) pedig kifejezetten ijesztőek. Mindezek egy rendkívül intenzív egyveleget alkotnak, ami a fináléhoz érve üt a legjobban – és ebben nagy szerepe van annak is, hogy Nesti, ellentétben az 1984-es filmadaptációval, nem siet el semmit, felépíti az atmoszférát. Így a végkifejlet, az utolsó oldal legalább olyan hátborzongató, mint a könyvben.

Nesti újat persze nem mutat, inkább csak leköveti a cselekményt, de azt páratlan érzékkel, nagyszerű eszközökkel valósítja meg. Az új formátum remélhetőleg új emberekkel is megismerteti a regényt, hiszen jó lenne, ha minél többen tisztában lennének a hatalom természetével.

Kettő meg kettő pedig, bárki bármi mást mondjon, mindig négy marad.