Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb, képregényes alapokon nyugvó filmsorozata, a Kingsman harmadik és egyben előzménytörténete már a sokadik csúsztatását kénytelen elkönyvelni a koronavírus-járvány következtében (jelenleg 2021 augusztusában kerülhet mozikba), azonban a Fumax jóvoltából egy kicsit fellélegezhetnek a széria rajongói, ugyanis a Kingman: A titkos szolgálat képregényben minden megvan, ami a filmekben: frappáns egysorosok, rengeteg bunyó, káromkodás, úriember-életérzés. Egy dologban azonban még a filmeket is felül tudja múlni a kötet: az érzelmek bemutatásában. Képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Matthew Vaughn 2015-ös filmje, a Kingsman: A titkos szolgálat megjelenésével egycsapásra felrázta a kémfilmek évek óta zuhanórepülést mutató renoméját. Ironikus módon nyúlt a műfaj porosodó kliséihez, humorvilágában előszeretettel alkalmazta az azóta a sorozat védjegyévé vált polgárpukkasztó fekete humort, a hab a tortán pedig egyértelműen az volt, hogy a film mérhetetlen stílussal mutatta be, hogyan lesz egy iszákos angol futballhuligánból kifinomult, nőmágnes titkos ügynök.
Kingsman: A titkos szolgálat – A sznobszabók elverik a segged
HIRDETÉS
A film alapjául szolgáló, Mark Millar által írt képregény is ezekben a szegmenseiben a legerősebb, azonban a végeláthatatlan popkulturális utaláshullám és a mélyebbre nyúló érzelmi szálak még tovább emelik az élményt.
Mark Millar egy rendkívül rutinos képregénykészítő, akinek több mint harminc éves pályafutása alatt készült műveiben egytől-egyig beazonosítható egyedi látásmódja, aminek köszönhetően még a legkultikusabbnak vagy épp legelcsépeltebbnek számító történetből is sikerült valami újat, valami egyedit kihoznia. Még a fősodorbeli képregénykiadóknak (Marvel, DC) készített történetei is rendkívül unortodoxnak mondhatók, elég például a Superman: Red Son történetre gondolni, ahol azzal az agyament ötlettel játszott el Millar, hogy mi lenne ha Superman a Szovjetunióban landolt volna, és a kommunizmus védelmezőjeként tett volna szert világhírnévre. Emellett ott van még az Old Man Logan, a Polgárháború, valamint az Ultimates is, ami nem csak hogy elnyerte a Time magazin „az évtized képregénye” címét, de a Bosszúállók mozifilm készítői is rengeteget merítettek az ötleteiből. És persze ott vannak a kevésbé mainstream kötetek is, mint a Ha/ver, a Wanted, a Kingsman, vagy éppen a Superior, amelyben egy szklerózis multiplexben szenvedő fiatal fiúból varázsol szuperhőst. A The Magic Order vagy Jupiter’s Legacy Netflix-adaptáció várományos művekről nem is beszélve.
Ugyan A titkos szolgálat címet viselő képregénykötethez csak a 2015-ös film bemutatása után csapták hozzá a Kingsman előtagot, a filmet azonban az eredetileg 2012-ben megjelent kötetből adaptálták nagyvászonra. A Samuel L. Jacksonnal, Colin Firth-szel és Taron Egertonnal fémjelzett mozi pedig hatalmas siker lett, amit néhány évvel később egy folytatás és világbővítés is követett. A filmek legnagyobb erényei azonban egyértelműen a képregényeknek köszönhetőek. Az adaptálás és az eredeti mű története között ugyan van különbség, alapjában véve ugyanazt meséli el, apróbb változtatásokkal. A középpontba itt is a telekommunikáció rossz célú felhasználása kerül.
A kötetben található párbeszédek elsőrangúak, nem érezni egyáltalán, hogy az átlag képregények idézhető egysorosaival beérnék az írók, és azt is látni, hogy Millar a fejében ezt már tulajdonképpen egy filmnek álmodta meg. Hasonló a helyzet a káromkodások kapcsán is: a mérsékletesség legkisebb jelét sem lehet érezni a köteten, aminek köszönhetően rendkívül életszagúvá válik azok használata.
A Kingsmanben egyértelmű funkciója van a káromkodásnak: többek közt az elszabadult érzelmek bemutatása, egy karakterív szemléltetése, és nem csupán a fiatalokat akarják bevonzani a felesleges vulgaritással.
A kötet mindemellett rendelkezik olyan kimagasló erényekkel is, melyekkel egyértelműen a filmek alapvetően is magas minősége fölé tudja tornázni magát, ez pedig nem más, mint a karakterek életútjának összefonódása. A képregények Jack Londonja a filmben a Harry Hart nevet kapta, a két szereplő azonban lényegében ugyanaz a személy, egyetlen különbséggel. A filmekben ugyanis nem hangzik el semmiféle utalás arra, hogy Harry és Gary (a képregényben Jack és Gary) rokonok lennének, ez pedig alapjain változtatja meg a két karakter dinamikáját. Jack háttere a képregényekben sokkal átélhetőbbé válik azáltal, hogy megtudjuk: hasonló gyermekkort kellett átélni, mint Garynek, azonban a kemény munkának köszönhetően sikerült maga mögött hagyni a sérelmeit. Gary „kiemelése” a környezetéből pedig csak tovább emel a karakteren, ahogyan a Gary anyjával való kapcsolatának javítása is.
A film és a képregény története lényegében megegyezik, ám a sok kisebb variálás éppen a lényegi dolgokon változtat: a kötetben sokkal nagyobb hangsúlyt kap Töki átalakulása, az e során bekövetkező elbizonytalanodásai, a visszaesés, ezáltal egy sokkal átélhetőbb, emberibb főszereplőt kapunk, mint a filmekben. Azért is furcsa, hogy ezeket a kulcselemeket kihagyják a filmből, mert Matthew Vaughn és Mark Millar együtt dolgoztak a képregény megalkotásán is, kiegészülve Dave Gibbonsszal. Utóbbi személynél érdemes kiemelni, kiváló munkát végzett a kötet vizualizálásán, rajzai egyszerre szuper reálisak, ám amikor szükség van arra a történet miatt, hogy mindez átcsapjon szürrealitásba, azt is kiválóan hozzák a rajzai (egyébként korábban a Watchmen képregénysorozaton is dolgozott Alan Moore-ral).
Természetesen mint minden képregénynek, ennek is vannak kisebb-nagyobb hibái, ám az önreflexív humornak köszönhetően ez kevésbé tűnik fel az olvasóknak, ha pedig igen, azt direkt elhelyezettnek fogja találni.
A Kingsman egy rendkívül egyedi látásmóddal újragondolt kémtörténet, ami nem fog mélyen elgondolkodtatni, mégis képes üdítő szórakozást biztosítani.
Az biztos, hogy számomra a képregény sokkal több eredetiséget hordoz magában, mint bármelyik eddig megjelent film a Kingsman szériából, de reméljük, a Kingsman – A kezdetek ezen változtat majd.
