Egy alternatív világban az űrverseny a nőkről szólt volna

1969-ben az amerikaiak eljuttatták úrhajósaikat a Holdra, a szovjeteknek azonban ez a követő években sem sikerült, így aztán az űrverseny véget ért, és a helyét fokozatosan átvette a két nagyhatalom űrkutatásbeli együttműködése. A For All Mankind azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna, ha a Szovjetunió asztronautái is le tudnak szállni a Holdra – ráadásul elsőként. A kérdésre adott válasza pedig az, hogy az Egyesült Államok nem akart volna megállni a Holdnál. A szovjetektől elszenvedett vereséget követően a sorozatban egy holdbázis építését kezdik tervezni – előkészítendő a Naprendszer bolygóira való továbbutazást –, közben pedig női asztronauták képzésébe fognak, amit a Nixon-kormány PR-okokból különösen fontos ügyként kezel.

A sorozat egyértelművé teszi, hogy a szovjetek győzelmére a NASA egyáltalán nem számított, alapvetően tehát arról szól a történet, hogyan birkózik meg az amerikai Űrhajózási Hivatal ezzel a váratlan, új helyzettel.

Több szálon fut a cselekmény. Egyrészt betekinthetünk a kulisszák mögé, és láthatjuk, hogyan hozzák meg (sokszor kényszerből) az egyes döntéseket a NASA kulcsfigurái, másrészt nyomon követhetjük az űrhajósnők kiképzését, két asztronauta házasságának alakulását és az irányítóközpont egyetlen női alkalmazottjának a sztoriját is. Ezeken kívül van még egy mellékszál, amely egy piromániás illegális bevándorlóról szól, de az első három epizód alapján egyelőre nem lehet megállapítani, hogyan kapcsolódik a sztorihoz – mindenesetre nagyon gyanús, hogy csak szimbolikus jelentősége van.

Noha nagyon sok szereplőt mozgat a sorozat, mindegyikükre kellő időt tud szánni, és érdekesek a karakterdrámák.

A legerősebb sztoriszál a Colm Feore által alakított Wernher von Brauné. Az egykor a náciknak dolgozó tudós eleinte egy szimpatikus, joviális öregúrként jelenik meg, aki ráadásul a kollégáinál progresszívabb felfogású, hiszen ő az egyetlen, aki nem ellenséges az irányítóközpont női dolgozójával, Margo Madisonnal (Wrenn Schmidt). Azután azonban felszínre kerül a múltja, és az ehhez való viszonyulását látva Margóhoz hasonlóan a néző is átértékeli, amit korábban a német mérnök személyéről gondolt. Braun nagyon jól megírt karakter, Feore pedig zseniálisan alakítja az önmagát mentegető rakétatudóst. Hasonlóan jól sikerült a Joel Kinnaman-féle mellékszál. A színész a fiktív karakterek egyikét, Edward Baldwin asztronautát játssza, aki egy megfontolatlan tette után büntetésből egy időre íróasztal mögé kényszerül, azután pedig egy politikai játszmában akarják őt felhasználni. Az űrhajósnak több fontos jelenetben sincs szövege, így aztán az ő esetében nagyon sok múlik Kinnaman játékán, aki rengeteget hozzáad a szerephez.

Sajnálatos módon éppen az a történetszál sikerült gyengén, amelyik a sorozat gerincét alkotja: a pilótanők űrhajóssokká való átképzése.

A legnagyobb probléma, hogy a többi nő közül kiemelt karakter, Tracy Stevens (aki Baldwinhoz hasonlóan egy kitalált személy) sztorija sablonos, és nincs is igazán jól megírva. Tracy a tipikus esélytelennek tartott résztvevő, akit ráadásul a társai kinéznek maguk közül, de már most, a történet elején megmutatkoznak annak jelei, hogy képes legyőzni saját magát, és jó eséllyel a többieket is. A történetének (elvileg) drámai fordulópontja pedig teljesen súlytalan: nincs jól érzékeltetve, hogyan jut el egyetlen epizódon belül a programból való kilépés fontolgatásától a győzni akarásig. Az sem sokat segít, hogy az űrhajósnőt játszó Sarah Jones alakítása nem túl meggyőző.

Részben a női asztronautákhoz kötődik a sorozat másik nagy problémája is: az, hogy nem képes hitelesen felvázolni az alternatív történelmet. Egyáltalán nem tűnik ugyanis hihetőnek, hogy az amerikai vezetés azzal próbált volna nagyobb népszerűségre szert tenni, hogy nőt küld az űrbe. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az Egyesült Államok annak idején nem sietett a Szovjetunió példáját követve nőt küldeni az űrbe, az pedig nem túl valószínű, hogy az ezzel kapcsolatos hozzáállásukon az oroszok Holdra szállása bárit is változtatott volna. Ahogy az a felvetés is komolytalan, hogy valóban bajba kerülhetett volna von Braun a náci múltja miatt, hiszen ha ez a köztudott tény komolyan zavarta volna a közvéleményt, akkor nem is futhatott volna be akkora karriert a férfi.

A rakétatudós háborús bűnösségének felhánytorgatása és az űrhajósnők kiképzése esetében is olyan érzése lehet a nézőnek, hogy a készítők egy mai, modern perspektívát vetítettek a múltra.

Hiába a sok archív felvétel, a korabeli zenék és a korhű látványvilág, nem sikerül megidézni a korszakot: a For All Mankindban a 60-as évek nem több díszletnél. Az még sokat dobhat rajta, hogyha az évad többi részében érdekesen tudják továbbvinni a főbb szereplők sztorijait, viszont az már most biztosan látszik, hogy közel sem tudja olyan jól megragadni az asztronauták életének drámaiságát, mint ahogyan azt a méltatlanul kevés figyelmet kapó The First tette.