Az Indiana Jones és a sors tárcsájában egy megkeseredett kalandor tér vissza, hogy aztán lerázza magáról kora porát, és úgy tegyen, mintha nem is búcsúzna.
A legenda szerint George Lucas egyebek mellett homokvárépítéssel pihente ki a Star Wars (1977) forgatásának fáradalmait Hawaii-on közeli barátjával, Steven Spielberggel, közben gyermekkoruk ikonikus figuráit felidézve. Add már ide a kislapátot, kérhette Steve-et, hozzátéve, hogy amúgy meg van egy filmötletem, valami nagyon földhözragadt, aminek véletlenül sincs köze az engem kis híján végkimerülésbe hajszoló űroperához. Na jó, talán egy annyi mégis, hogy ennek kulcsfigurája amolyan kalapos-ostoros Han Solo, csak elvhű kiadásban, aki kegytárgyban a minél öregebbet, csajban meg a korban hozzá illőt szereti. Legyen mondjuk archeológus, az lefelé ás, nem kutatja a csillagokat (egészen a 2008-as negyedik részig). Ja, és biztos, hogy nem én fogom rendezni – ásott alagutat a vár körül George erélyes mozdulattal, mintegy személyes határait is kijelölve.
1981-re készült el az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói az akkor közel negyvenéves Harrison Ford főszereplésével, aki alma materjének falai között talán kissé félszegnek tűnik, de amikor ellenséges területre kerül, felfedi addig nem ismert, akadályt alig ismerő alteregóját. A recept, mely szerint az Indy János-filmek ars poeticája szerint bár a történetek gyökerei (legalábbis a gyermeklelkű históriakedvelők számára) történelminek érződnek, mégis rendre a természetfeletti régiójában kötnek ki, generációformálónak működőképesnek bizonyult, és ezidáig három folytatást – no meg egy előzménysorozatot – fialt. Mivel ezek mind alapvetően kamaszgyermek-kompatibilis akciófilmek – szívkitépésestül, arcleolvasóstul –, a hasadt identitású akciózós bölcsész (egyetemi tanár halálközeli élmények nyomában) laza poligámiáját mellé rendelt karakterek hivatottak oldani: egy gyerek, vagy egy rakoncátlan nőszemély, aki a végére úgyis beadja a derekát – de leginkább mindkettő (plusz az illető apja). Az ilyeténképpen látszólag érzékenyített Jones tehát valahol a James Bond és Superman közti parabolán helyezkedik el: előbbinek playboykodását szintén a patrióta kötelességtudat teszi indokolttá, utóbbinak pedig szintén nincs az összeolvadást elősegítő átjárása életszerepei (Clark Kent/Superman) között. De a már emlegetett Han Solo sem kopogtat esélytelenként e férfiklub ajtaján, oldalán a kezdeti elvtelenséget sikerrel oldó, droid holosakk-partnereinek karjait potenciálisan kitépő, lojális „medvemajomkutyával”.
Bár az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságáért bemutatásakor nem rajongott éppen a közvélemény, érdemesnek érzem az eddigi reakciókat kissé átkeretezni. Mondhat bárki bármit ugyanis, az eddigi utolsó epizód tett egy kissé szentimentális, mégis hiteles főbólintást a tovatűnő ifjúság felé. A nehezményezett elemek közt felsorolt földönkívüliek ide, túlzott CGI-használat oda, gyanítom, hogy valójában a deresedő halántékú ikon ténye az, amit a legtöbben képtelenek megbocsátani Spielbergéknek. A barátnőit részről-részre leváltó, unalmas katedraéletét adrenalinhajkurászással ellenpontozó Indy öröksége nemigen lenne több néhány – mégha tündöklő – múzeumi tárgynál, ha nem képes felemelkedni a családjáról gondoskodó apafigura archetípusához. Merész, nyilván megosztó lépés ez a fajta reformációja egy, már bejáratott márkanévnek, bár nem példa nélküli; a közelmúltból elég csak a Nincs idő meghalni végére gondolnunk. Érdekes, egyben sajnálatos tény, hogy az ötödik, James Mangold (Logan) rendezte Indiana Jones és a sors tárcsája úgy emeli központi témájává az idő kérdését, hogy érdemben nem hajlandó foglalkozni azzal.
Ezzel a középutas megoldással a készítők elkerülik, hogy A sors tárcsája Indiana Jones Ébredő Erőjévé váljon, ugyanakkor a sorozat főszereplőjének öregségét külcsíni tényezővé degradálják.
Legutóbb a McCarthy-korszak politikai boszorkányűzői küldték kényszerpihenőre Henry Jones professzort, ezúttal meg ténylegesen nyugdíjazza az egyetem, ahol – és ezt még azt hiszem, sokszor le fogom írni – ténylegesen elszállt felette az idő. A látványos felvezetést követően – amiben még mindig tökéletlen technológiával fiatalították meg a koros kőtudor Casanovát –, Indiana Jonest magányos, leharcolt, félmeztelen, a keze ügyében whiskyspohárral a feledés felé menetelő valaha-volt-valakiként látjuk viszont, aki mellől eddigre minden szerette elhalt, vagy elmenekült a környezetéből. Öregnek lenni szar, üzeni a film, és ez valóban annyira depresszív, mint a napjában többször a folyosóról a semmibe bámuló özvegy szomszédasszonyom. Úgyhogy gyorsan bejön a képbe egy ingujjból előhúzott keresztlány, a szociopátiával határos viselkedésű Vombat (Phoebe Waller-Bridge – Bolhafészek), illetve kiskorú bűnöző protezsáltja, Teddy (Ethann Isidore), és innentől a (valós kora szerint) nyolcvanéves Harrison Ford nagyjából ugyanazt tolja 2023-ban, mint a nyolcvanas években, – nem akarok áthallásos lenni, de – legfeljebb szélesebb eszközparkra támaszkodva.
A jelenség hasonlatos ahhoz az amúgy hibásan Marie Antoinette-hez kötött mondáshoz, miszerint ha a szegényeknek nincs kenyere, egyenek kalácsot. Vagyis, ha nem szeretsz idős lenni, fiatalodj meg.
Mindent összevetve mégis üdítő, hogy Indy nem kapta meg a Lucasfilmtől (pontosabban Jez Butterworth, John-Henry Butterworth, David Koepp és James Mangold forgatókönyvíróktól) a teljes agg Luke Skywalker-kezelést, mert legalább elmerülhetünk 1969 színpompásan reprodukált nagyvárosi forgatagában, az USA szolgálatába állt náci tudósokat (Mads Mikkelsen látványosan ifjabbnak tűnik a szerepe szerint hetven körüli Jonesnál) kergetve, aztán meg úgyis tovaszáll a repülő piros pöttyöket hagyva az alája montírozott térképen, ahogy az elvárható a széria versenyistállójához csapódó produkciótól. A hajsza ezúttal az antiküthérai szerkezet két darabjának összeillesztéséért folyik (személyes megjegyzés, hogy örömmel veszem tudomásul a témában a Halálos iramban-franchise beelőzését).
A tempó hasonlatos egy fáradó veterán csatába vonulásához: hosszabb-rövidebb időtartamokra felpörög a fordulatszám, majd megpihenünk, és ez ismétlődik a végkifejletig. A 142 perces játékidő azért időnként türelmet, valamint záróizmot próbáló, és ezen aligha segítenek az olyan be- majd eldobott mellékszereplőket alakító nagyágyúk, mint John Rhys-Davies, Antonio Banderas vagy „az ezer dologban láttam már, de mi is a neve?” Toby Jones. Akit halálba idegesített, megnyugodhat, mert Shia LaBeouf nem tér vissza, mint aminek okát egy rövid, ámde minden hollywood-i könnyfacsaró petárdát magába sűrítő beszélgetésből tudjuk meg nagyjából félidőnél. Innentől finoman adagolt easter-eggeken kérődzve galoppozunk a számomra kissé semmitmondóra sikerült, talán a filmbéli Indynek kedves lezárás felé, de hát az ő véleményét nem tudjuk megkérdezni. Nem mintha Sherlock Holmes-i logikai koherenciát várnék amúgy bármelyik Indiana Jonestól, de a most el nem spoilerezett végkifejletnek azért túl sok értelme nincsen, mégha érzelmi szinten hatásosra is sikerült. Az ilyesmire kiélezett, idegeskedésre hajlamos, megrendült egészségi állapotú mozilátogatók készüljenek gyógyszerrel, mert a végkifejlet is megkapta a maga vitathatóan girlpowerös rétegét – én szóltam.
Verdikt
Összességében az Indiana Jones és a sors tárcsája minden elődjéből ollózott valamit, ilyenformán hibátlanul illik a kontinuitásba, csak éppen az – amúgy se túlzottan körülrajongott – Kristálykoponyák királyságában elnyert – lelkét cserélte el út közben egy újabb valós magasságok és mélységek nélküli hullámvasút-utazásra. Azok a keményvonalas rajongók, akik hajlandóak adni egy esélyt egy leköszönő legendának, vélhetőleg nem fognak csalódni, azonban korrekt iparosmunkánál mégsem lett több Jones professzor búcsúja. Ez így, önálló darabként sem egyes elemeiben, sem összességében nem lett túl emlékezetes, hiába minőségi darab.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
