Év végén se szeri se száma a különféle összegző listáknak. Mindenki sorra veszi az elmúlt év filmes, sorozatos, könyves, videójátékos, képregényes, mézügyi és minden egyéb termésének legjobb, legrosszabb és leginkább alulértékelt darabjait. Mi is így tettünk. Ám egy év hosszú idő, és mi sem csak aktualitásokkal töltöttük ki azt. Sőt: egy adott évben általában több „régi” tartalmat fogyasztunk. Csak éppen ezekről sokszor nincs alkalmunk írni. Még, akkor sem, ha valami egészen meglepően jóval találkoztunk. Pedig kár lenne, ha elsikkadnának csak azért, mert nem az elmúlt 365 napban jelentek meg. Következzen hát szerkesztőink kedvenc 2023-as popkulturális felfedezései, amelyekről eddig nem írtunk. Legyen szó filmről, könyvről, sorozatról vagy játékról. Egy dolog közös eme eklektikus, kissé hektikus lista elemeiben: imádjuk őket.
Hudson Hawk – Egy mestertolvaj aranyat ér (Hudson Hawk, 1991)
Ma már nem csinálnak ilyen filmeket! Mondjuk olyan filmeket, mint a Hudson Hawk régen sem csináltak. Noha azzal a tudattal indítottam el a Netflixen, hogy anno hatalmasat bukott a film, ám közel sem álltam készen arra a bizarr agybaszásra, ami ez után következett. Ki gondolta volna, hogy Bruce Willis heist filmes szerelem projektje valójában egy totálisan túltolt, élőszereplős Bolondos dallamok? Egy elképesztően szürreális ámokfutás, ahol minden résztvevő gyógyszere a lehető legmesszebbre gurult el. Bruce Willis egy rakás bizarr, ripacs rajzfilmfigura között próbál cool maradni, miközben záporoznak az elképesztően infantilis, fizikailag is fárasztó poénok. A Hudson Hawk olyan mintha egy Mission: Impossible filmben Ethan Hunt a Prérifarkas és Tapsi Hapsi ellen küzdene. Akárhogy is nézzük: teljesen érthetetlen, hogy ez a film minek és kinek készült. Mindenesetre én elképesztően hálás vagyok érte, mert imádom! (Pongrácz Máté)
Golyó a fejbe (A Bullet in the Head, 1990)
Valamiért az élt bennem, hogy a Golyó a fejbe John Woo egyik gyengébb rendezése. Talán ezért is állt vagy már 10 éve bontatlanul a polcomon. Pedig nagyobbat nem is tévedhettem volna! Mert jól lehet, hogy nem ez Woo legprecízebb filmje, csak éppen a legcinikusabb, legkiábrándultabb és legsúlyosabb. Egy végtelenül nyomasztó, lázálom szerű mestermű arról a kendőzetlen igazságról, hogy az arany az bizony bármilyen barátságnál erősebb, és hogy a háborúban nincs könnyű pénz. Ezzel gyakorlatilag Woo megcsinálta a saját Szebb holnap filmjeinek antitézisét. A Szarvasvadász, A Sierra Madre kincse, a Nagymenők és persze a heroic bloodshed műfaj fantasztikus keresztezése. Olyan érzés, mintha három évadnyi presztízs sorozatot darálnál le, alig több, mint két órában. Miközben sosem érződik úgy, hogy nagyon kapkodna. Akcióban pedig természetesen épp olyan kemény és kíméletlen, mint drámájában. A film közepi (bárjelenetes) leszámolás bármelyik akciófilm fináléjaként megállná a helyét. A golyó a fejbe egy brutálisan intenzív, audiovizuális tour-de-force. (Pongrácz Máté)
Tokiói csavargó (Tokyo Drifter, 1966)
Nagyjából semmit nem tudtam Seijun Suzuki 1966-os gengszter filmjéről, amikor pár éve látatlanban megvettem. Akkor sem tudtam róla sokkal többet, amikor pár hónapja úgy döntöttem, hogy ideje lenne megnéznem. Most viszont tudom, hogy imádom. Noha a Tokyo Drifter cselekménye ismerős maffia-filmes toposzok szerint alakul (főhős, aki jó útra térne, de mindig visszarántják), ám ezeket páratlanul egyedi stílusban prezentálja. A western, a jazz és a már-már képregényesen stilizált látványvilág fúziója egy bármi mással összekeverhetetlen, roppant erős, emlékezetes és helyenként szürrealizmusba hajló atmoszférát eredményez. Amit csak tovább erősít a remek zenei aláfestés. Ha szereted Nicolas Winding Refn munkáit (Drive – Gázt!, Neon Démon), vagy éppen David Fincher legújabb rendezését, akkor határozottan érdemes megmártóznod ebben a szenzációs, avantgárd jazz-Yakuza alkotásban is. (Pongrácz Máté)
Gujian 3 (2018)
Abszolút megdöbbentőnek találom, hogy ez a videojáték nem kapott sokkal nagyobb figyelmet. Történetében és mechanikájában is simán hozza egyes népszerű címek, akár a Dragon Age, Final Fantasy, vagy a Witcher szintjét – kiváló RPG, izgalmas történettel, gyönyörű grafikával, kidolgozott, komplex játékmenettel. Sajnos a széria első két története nem jelent meg angol fordítással, de a harmadik rész értelmezéséhez nem is szükségesek. A játék egy alternatív, fantasy Kínában játszódik, ahol két világ létezik párhuzamosan, a szellemeké és az embereké. A világok közti átjárókat hatalmas szellemek, az árnyűzők őrzik, ők vigyázzák az egyensúlyt. Beiluo az árnyűzők klánjának hercege, aki azonban az emberek között nevelkedett, miután kisgyerekként kitették Skyelk városából, a történet kezdetén azonban vissza kell térnie, hogy átvegye a trónt.
Egyszerű, de rendkívül immerzív fantasyról van szó, szerethető karakterekkel, gyönyörű tájakkal, és meglepően kreatív történelemábrázolással.
Nem tudom, utoljára mikor láttam videójátékot, ami egyrészt mert dolgozni az őskorral, másrészt hitelesen és igényesen tette – a Gujian 3 egy jelentős része a neolit korhoz, az akkori törzsek egyesüléséhez és a civilizáció megalapozásához kapcsolódik, és kiválóan működik. A mágia, a reinkarnáció, a mitológia, szintén jól felépített, a barátságok, szerelmi szálak kibontakozása pedig eléri, hogy csak a történetért is ott akarjunk maradni, és követni ezt a kis csapatot. Mellette a játékmenet is, bár alapvetően akciódús, kicsit hack-and-slash jellegű, de ahogy haladunk előre, van craftolás, termelés, logikai játékok, egy kis stratégia, és a térképek akkorák, hogy közel open-worldnek is mondhatjuk. Talán az egyetlen hátrány, hogy bár az egész játék feliratozva van, a hangja kizárólag kínai – ezt viszont gyorsan meg lehet szokni, és nem rontja az élményt. Az RPG szerelmeseinek bátran ajánlom. (Medvegy Anna)
Lángoló Mississippi (Burning Mississippi, 1988)
A Megfojtott virágok megjelenése után nem sokkal találkoztam ezzel a filmmel, és mondhatom, hogy számomra nagyjából az volt, amit a Megfojtott virágoktól vártam volna. Szintén krimi, szintén erősen tárgyalja a rasszizmus kérdését (bár itt indiánok helyett feketék esnek áldozatául egy gyilkosságsorozatnak), ugyan nem konkrétan igaz történetre épül, de nagyon könnyen lehetne az. A nagy különbség a szemszög – ellentétben a Megfojtott virágokban ellenszenves Ernesttel, itt Anderson és Ward, a nyomozni készülő FBI ügynökök szemszögéből nézzük végig az eseményeket. A két figura a klasszikus jó zsaru-rossz zsaru dinamikát hozza (és kicsit meglepő, hogy a fiatal Willem Dafoe itt még a jó zsaru), de nagyon szerethetően. Mindkettejüknek megvannak az elveik, motivációik, csak míg Ward szigorúan, betűről-betűre követné a törvénykönyveket, Andersont elsősorban az eredmények érdeklik, a tapasztalatára és az intuíciójára hagyatkozik. A dinamikájuk csempészett egy kis humort is az egyébként nagyon sötét helyzetbe, és jó volt látni, ahogy együtt fejlődnek, és tanulják meg tisztelni egymást. A rövidebb játékidővel együtt a szerethető főszereplők elérték, hogy szinte biztos újranézős darab legyen. (Medvegy Anna)
Palmer (2021)
A tavalyi év egyik legérdekesebb felfedezése számomra az volt, hogy milyen hihetetlenül jó színész Justin Timberlake. Bár ez már nagyjából a Lopott időből is kiderült, azért a Palmer mérföldekkel jobb film, és címszereplőként Timberlake is erősebb alakítást nyújt, mint sok hollywoodi színész. A sztori szerint a börtönből frissen szabadult Palmer visszatér a kisvárosba, ahol korábban a nagyanyjával élt, és megpróbál új életet kezdeni. Ezt jócskán nehezíti, hogy a kisváros lakói gyanakvással fogadják, csak a nagyanyja áll ki mellette. Plusz ott vannak a “lakókocsis népek”, akik szinte pokollá teszik a férfi életét. A nagymama udvarán lakókocsiban élő fiatal nő ugyanis drogozik, naponta új pasit visz haza, és gyakran lelép, magára hagyva fura kisfiát, akit ilyenkor a nem vérrokon nagymama fogad be, Palmer nagy bosszúságára. A kövérkés, szemüveges és állandóan kérdezősködő kisfiú a helyiek szerint fokozottan fura, mivel csak a hercegnős rajzfilmek érdeklik a tévében, és Halloweenkor is hercegnőnek akar öltözni, nem hercegnek, mert a lányok jelmezei sokkal csinosabbak. A történet dramaturgiája szerint nyilván eljön az a pillanat, amikor a mogorva felnőtt és a fura gyerek kettesben marad, és Palmernek meg kell tapasztalnia, milyen nehéz meló az apaság – hát még ha ő is és a gyerek is nehezített pályán mozog. Nem könnyű történet a Palmer, a sztorit is nehéz megemészteni, és ehhez nagyban hozzájárul a film meglehetősen sötét képi világa.
Azonban Timberlake játéka a film minden percét megéri,
de még inkább a kisfiút alakító Ryder Allané, aki a forgatás idején még csak hétéves volt, és ez volt élete első filmszerepe. A kettejük párbeszédei és közös pillanatai, legyenek akár torokszorítóak, akár könnyes röhögésre késztetőek – mert szerencsére akad ilyenből is a filmben – olyan élményt nyújtanak, amit az ember sokáig nem felejt, a Palmer pedig könnyen felkerülhet a kedvenc filmek listájára. (Vitkolczi Ildikó)
Akhilleusz, nyugdíjas bérgyilkosnők meg a többiek
A 2023-as év legjobb könyves felfedezései alapvetően két vonalon mozogtak. Egyrészt nagy öröm volt megtapasztalni, hogy az ötven pluszos generáció végre nem mogorva háttérzajként van jelen a történetekben, hanem igen erőteljes főszereplőként is megjelenik. Nálam ebből a szempontból alapmű Fredrik Backman három regénye, Az ember, akit Ovénak hívnak, az Itt járt Britt-Marie és A nagymamám azt üzeni, bocs. Ehhez a csapathoz csatlakoztak Richard Osman megható és vicces nyugdíjas nyomozói A csütörtöki nyomozóklubban és a folytatásaiban – 2023-ban immár a negyedik alkalommal, Az utolsó ördögben. És még ezt is lehetett fokozni tavaly: Deanna Raybourn Bérgyilkosok veszélyes korban c. regényében négy, nyugdíjas korú bérgyilkosnőtől akar véglegesen megválni korábbi munkaadó cége. Azonban a négy hölgy nem hajlandó elhalálozni, inkább elmenekül, majd – hol vicces, hol megható helyzeteken keresztül – szépen bosszút áll.
A másik kedvenc könyves élményem az ókori eposzok újramesélése, sokszor sokkal izgalmasabban, mint ahogy ezeket a sztorikat a tankönyvekből megismertük. Madeline Miller az Akhilleusz dalában Akhilleusz és Patroklosz kapcsolatáról, míg a Kirkében a szigetre száműzött varázslónő önmagára találásáról mesél, nagyon szerethetően – némi, a megszokottól eltérően nem túl szimpatikus Odüsszeusz-tartalommal gazdagítva a sztorit. De hasonlóan érdekes és értékes Natalie Haynes könyve, az Ezer hajó, amely a trójai nők sorsáról mesél a város lerombolása után. Mélyen megkapó volt Costanza Casati Klütaimnésztra c. regénye is, amelyben a férjgyilkosnak kikiáltott királynőről sokkal többet tudhatunk meg, mint irodalmi tanulmányainkból, így megismerhetünk egy nagyon szimpatikus spártai királylányt, és a folyamatot, ahogyan királygyilkos válik belőle. A történetek talán enyhíthetik a kötelező olvasmányoktól való krónikus irtózást is, így bármelyiket érdemes elolvasni.(Vitkolczi Ildikó)
Túl a kerítésen (Over the Garden Wall, 2014)
Ezt a kedves animációs minisorozatot a kisebbik testvérem ajánlotta a figyelmembe, és némi unszolást követően egy ültő helyben ledaráltam. A sorozat nyolc rövid epizódot számlál, amelyek egy-egy önálló történetet tartalmaznak, de van egy epizódokon átnyúló, fő cselekményíve is. A történet főszereplője egy testvérpár, Wirt és Greg. Wirt visszahúzódó, csendes természetű, öccse, Greg szeleburdi, szószátyár kisgyerek. Ők ketten bolyonganak egy furcsa, elvarázsolt világban, és a hazavezető utat keresik. Eközben furcsa útitársakkal találkoznak és még annál is furcsább helyzetekbe keverednek. Végül az utolsó epizód érdekes csattanóval zárja le a sorozatot, egyúttal egy lehetséges értelmezést is kínál az eseményekhez. A grafikai világot szokni kell, első ránézésre nem különösebben esztétikus, de manapság nem is kirívó. Mindazonáltal a képi világra érzékenyebbeket is hamar beszippantja a szórakoztató cselekmény, a karakterek és a közöttük működő dinamikák. Engem kilóra megvett. (Molnár András)
A klasszikus Indiana Jones-filmek (1981-2008)
Ehhez a tételhez annyi pontosítás dukál, hogy az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagot már gyerekkoromban láttam, tehát szigorúan szólva nem idén ismerkedtem meg ezzel a filmciklussal. És persze a “megismerkedés” szó használata is kérdőjeles, elvégre barlangban kellene élni ahhoz, hogy az ember ne halljon a kultúrtörténet legbelevalóbb és legvirilisebb régészéről. Akárhogy is, 2023-ban történt, hogy végignéztem a négy klasszikus Indiana Jones-filmet felnőtt fejjel, Indie kulturális jelentőségének teljes tudatában. Indiana Jones kalandjai mai szemmel is izgalmasak, szórakoztatóak, a veszedelmes csapdákkal körbevett ősi, misztikus kincsek koncepciója ugyanolyan lebilincselő ma is, mint 1981-ben. A letűnt kultúrák titkos tudása mind a mai mapig hálás és lebilincselő téma, amit az Indiana Jones-filmek remekül kiaknáztak. Ami egy fokkal gyengébb, azok a párbeszédek, méghozzá kifejezetten a férfi-női párbeszédek, amelyek szinte kivétel nélkül arra épülnek, hogy Indie kanos, az éppen aktuális női karakter pedig hisztizik. Amikor a férfi-nő dinamika komolyabb szerepet kap, az igencsak rontja az élvezeti értéket, az Indiana Jones és a végzet templomát nézve konkrétan üvöltve kapartam az arcomat azoktól a borzalmas, üres, fárasztó, sztereotip párbeszédektől, amelyek Indiana és Wilhelmina között folytak.
Ettől a valószínűleg a korszellemből fakadó hibától eltekintve az Indiana Jones-filmek mind a mai napig kiváló szórakozást nyújtanak azok számára, akik fogékonyak a múlt rejtélyei és a titkos tudás témaköre iránt.
(Molnár András)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
