HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

A legjobb sorozatok 2023-ban a Roboraptor szerint

2023-ra sorozat fronton a streamingszolgáltatók nehezen értelmezhető törlései és kaszái mellett azokra az alkotásokra érdemes gondolni, amelyekért anno rendszeres sorozatfogyasztók tudtunk maradni. Fantasztikus sorozatzárókról, ígéretes újoncokról és nem izzadtságszagú újragondolásokról szólt nekünk az év. A legjobb sorozatok 2023-ból a Roboraptor szerint.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Farkas

2023 igazán emlékezetes darabokat szállított a kisképernyők előtt ülők számára is. Idei személyes kedvencem azonban nem egy menő szuperhőssorozat vagy egy animációs széria, hanem a BBC Farkasa, amire senki nem volt felkészülve. A Farkas első blikkre egy holtegyszerű krimi benyomását festi, hogy aztán a készítők teljesen kihúzzák a mit sem sejtő néző alól a szőnyeget egy kiszámíthatatlan elmebeteg gyilokpárossal és egy még furább, szektás mikrovilággal. És akkor még a lehengerlően morbid és vicces zeneválasztásokról és a szemét, kifejezetten troll csavarokról nem is szóltam. Szeressük vagy utáljuk, a Farkas mellett nem lehet egykönnyen elmenni. (Szente Ádám)

A Farkas egy igazi “mi a franc ez?” élmény, amire szükségünk van

HIRDETÉS

Silo

Hugh Howey regényfolyamából idén az Apple TV készített sorozatot, Rebecca Fergusonnal a főszerepben. A történet egy disztópikus világban játszódik, ahol egy ismeretlen katasztrófa miatt az emberiség megmaradt túlélői egy hatalmas földalatti silóban élnek. Tízezer ember él 144 emeleten, elzárkózva a külvilág mérgező légkörétől. Nem tudják, ki építette a silót, nem tudják, mi történt a Földdel. Annyi bizonyos, hogy várják a napot, amikor újra kimehetnek a felszínre. A történet főhőse, Juliette Nichols (Rebecca Ferguson) gépész. A nő egy szerette halála után nyomozni kezd, ugyanis erős a gyanúja, hogy nem baleset volt. A rejtély felgöngyölítése közben viszont egyre nyugtalanítóbb válaszokra lel, és nemcsak a gyilkosságot illetően. Kiderül, hogy a siló és a külvilág sem az, aminek látszik. A Silo nem egy lendületes sorozat, de a remek atmoszférája és a történet rejtélyei izgalmassá teszik. Nem sieti el a világépítést, vagy a titkok kibontását, folyamatosan fokozza a tétet. Atmoszférája, feszült történetvezetése és a komplex morális problémák teszik izgalmassá és egyedivé. (Nagy Anna)

A Silo egy olyan hely, ahol nem a hazugságok ölnek meg, hanem az igazság – kritika

Rick és Morty – 7. évad

A Rick és Morty az egyik legjelentősebb popkulturális szenzációvá nőtte ki magát az elmúlt évek során, ami nagyrészt Dan Harmon végtelen kreativitásának és Justin Roiland banális humorának köszönhető. A hetedik évad megjelenése előtt nem sokkal azonban utóbbi alkotó az eltörlési kultúra áldozatává vált, és minden sorozatából kirúgták, amelyben részt vállalt. Ez azért okozott komoly gondot, mert Rick Sancheznek és Morty Smithnek, tehát a két főszereplőnek, és számos mellékszereplőnek is ő kölcsönözte a hangját, nem mellesleg az írásból is kivette a részét. A rajongók tehát joggal rettegtek az új évadtól, azonban amennyire készen álltak sokan a bukásra, annyira pozitív meglepetés lett a hetedik szezon. A főszereplők új hangjai remekül hozzák a régi színvonalat, és végre, hosszú évadok után a fő történetszálak is újra a fókuszba kerültek, így tehát Gonosz Morty és Fő Rick is visszatértek.  Az utolsó epizóddal pedig a sorozat eddigi talán legfilozofikusabb részét kaptuk – na nem mintha eddig távol állt volna ez a hangvétel a Rick és Mortytól. A legnagyobb meglepetés talán az volt az egész évadban, hogy a megszokottól eltérően most egyik epizódban sem volt A és B történetszál, ami a végén összefut, hanem pusztán egy történet ment végig. A hatodik évad alibi játéka után tehát végre újra régi fényében tündökölt a sorozat. (Lányi Örs)

https://youtu.be/BKYJ5AIOU9I?si=NVfyKDsmv4W2mjHl

Libabőr

Idén ugyan egészen sok sorozatot néztem, mégis kevés olyan volt köztük, amit igazán kiemelkedőnek gondolnék. Vagy amikről így vélekedem, azok vagy nem most jelentek meg/fejeződtek be, vagy az idei évadjaik nem nyűgöztek le. Meg az is, hogy sok olyan sorozat is kimaradt számomra, amik szinte kötelezőek voltak. Ebben persze benne van az óriási dömping, a cikkek miatt prioritásba vett sorozatok feldolgozása és az általános időhiány is. Így idén az általam látott sorozatok közül egy olyan lett a kedvencem, ami a kritikámban adott pontszám alapján nem feltétlenül indokolná. A Libabőr azonban annyi személyes szálon megérintett, hogy minden kritikai fanyalgásom ellenére is ezt éreztem magamhoz a legközelebb. Az eredeti könyvsorozat nagy kedvencem volt tiniként, és az elmúlt majd húsz év sem tudta csorbítani a jóleső nosztalgiát. De emellett szerencsére a sorozat végjátékat leszámítva a Libabőr az a fajta komfortsorozattá vált nálam, amit 1-2 nap alatt képes voltam ledarálni másodmagammal, és végig jól szórakoztam. Néha ilyen is kell. (Laki Péter)

Az új Libabőr sorozat visszanyúl a könyvek szívéhez, és meg is csavarja azt – Kritika

Utódlás – 4. évad

Nem szeretek új évadokra várni, főleg, ha szorosan összefüggnek egymással. Épp ezért mindig megvárom, hogy kikerüljön az utolsó etap, és utána vetem bele magam az alkotásokba. Így tettük ezt az Utódlással, úgy falva az epizódokat, mintha nem lenne holnap: eljutva a fenomenális fináléhoz. Onnantól kezdve pedig térítésbe vágtunk a párommal, és ajánljuk, akinek csak tudjuk, nagyjából így: „Képzelj el négy évadot úgy, hogy senki se szimpatikus, mégis kurvára érdekel, hogy mi lesz.” Mert az Utódlás erről szól. Fókuszában Logan Roy (Brian Cox) és konzervatív médiabirodalma áll. Az öreg mágnás 80. születésnapját ünnepli, gyerekei pedig arra várnak, hogy megnevezze utódját – amit nem tesz meg, hanem továbbra is ő vezeti a cégcsoportot. A sorozat ennek a következményeit járja körbe amellett, hogy bemutatja, milyen is a hatalommal rendelkezők világa: azoké, akik formálják a társadalmat azzal, ahogy prezentálják a híreket, akik választásokra hathatnak ki, és akik eszköze szinte mindig az erőszakosság, akár tárgyalnak, akár a családjukkal beszélgetnek. Az Utódlás írói végig rajta tartották ujjukat az amerikai – és valamennyire európai – politikai és társadalmi változások lüktető erén, hogy egy végtelenül, ijesztően aktuális, a zeitgeist által átitatott mesterművet kínáljanak, elejétől végéig. A finálé a sorozattörténelem egyik legkiemelkedőbb hajrája lehetett, méltón zárva ezt a kortárs eposzt, ami egyszerre volt korrajz és királydráma. A számtalan impró még többet hozott ki az így is csúcsrajáratott színészekből, a dokumentumfilm-szerű operatőri munka zsigerivé tette az eseményeket, miközben többször is ráeszmélhettünk: talán nem is szatírát nézünk, hanem az undorító valóság precíz leképezését. A hatalmi berkek undorító játszmái, „nagy emberek” kicsinyes erőfitoktatásai, generációs traumák és a hataloméhség szüntelensége utálnivaló világot rajzolt, amit úgy tártak elénk, hogy egyszerűen csak imádni és csodálni lehetett. (Georgiadisz Leonidas)

Utódlás kibeszélő podcast – Ezekért imádtuk a presztizs-Dallast

Twisted Metal

Az 1995-ben PlayStation 1-re debütáló Twisted Metal nagyot futott a rajongók közében. Az Sony Interactive Entertainment ennek sikerét meglovagolva készítette el az azonos címen futó sorozatát – itthon az HBO Maxon mutatkozott be. A szemfüles Twisted Metal rajongók felfedezhetnek mindenféle utalást a játékkal kapcsolatban, illetve a legtöbb karakter és jármű valamilyen formában megjelenik a sorozatban. A sztori kezdetén megtudjuk, hogy húsz évvel ezelőtt behalt az összes elektromos rendszer egy vírusnak köszönhetően. Az apokaliptikus amerika polgárai falakat emeltek a nagyvárosok köré, és minden bűnözőt kirekesztettek magukból. A kirekesztettek egy része autókkal és fegyverekkel felszerelkezve terrorizál másokat. És persze ott vannak a tejesemberek, akiknek a feladata, hogy egyik védett városból a másikba szállítsanak árut, cserébe némi juttatásért. John Doe (Anthony Mackie) is egy ilyen tejesember, aki Evelin nevű Subarujával felvértezve rója az utakat. Egy nap azonban kap egy hatalmas küldetést aminek következtében beindul az igazi kaland. Ebben a sorozatban minden benne van, amit az ember csak kívánhat magának, ha jól akar szórakozni. Akció, fegyverek, posztapokaliptikus hangulat, humor és megannyi furcsa karakter, akik miatt igazán őrültté válik a sorozat. 2023 egyik legemlékezetesebb sorozata volt, amely önmaga paródiája is egyben. (Demencze Ilona) 

A Twisted Metal saját magából is bohócot csinál, nemcsak a szereplőiből

One Piece

Bár egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy ne készülnének jól sikerült anime- és manga-feldolgozások, a köztudatban inkább csak a negatív példák élnek. A One Piece élőszereplős változata viszont remélhetőleg a kétkedőknek is bebizonyította, hogy nem lehetetlen sikeresen adaptálni a japán alkotásokat. Ahogy azt a kritikámban is kifejtettem, ez a széria azért remek feldolgozás, mert a készítői jól ráéreztek, hogy mi az, amit az alapműből el kell hagyniuk, hogy az új médiumban is működjenek a figurák és a történet. Egyes régi rajongók ugyan húzták a szájukat néhány szereplő jellegzetes kinézetének és egyéb karakterjegyeinek megváltoztatásán, pedig az ilyesmikre nagyon is szükség volt, mert az anime sok gegje zavaróan hatna egy élőszereplős verzióban – különösen a szélesebb közönség számára. A főszereplők jellemének lényege mellett a One Piece egyedi világát és vizualitását is ügyesen átemelték a sorozatba, a történetet pedig éppen csak annyira tömörítették, hogy pörgősebb legyen az animénél, de ne lehessen kapkodást érezni rajta. Jelen vannak tehát a mangákra és animékre jellemző poénok és fordulatok, amelyek szokatlanok lehetnek azoknak, akik nem különösebben néznek vagy olvasnak japán alkotásokat, ugyanakkor ezek mértéke valószínűleg az átlag néző számára is fogyasztható. Mindezeken felül pedig az egészből árad az életvidámság és optimizmus, így némi eszképizmust kínált, ami nem is ártott 2023-ban. (Barna Benedek)

A One Piece élőszereplős feldolgozása megmutatja, hogyan érdemes mangát adaptálni

Láthatatlan fény (All the Light We Cannot See)

A Netflix Anthony Doerr azonos című regénye alapján készült adaptációja kellemes meglepetéssel szolgálhat mindenkinek, aki szereti a kissé negédes, de reménykeltő, lélekemelő történeteket. Az All the light we cannot see ilyen. A második világháború Saint-Maloi csatájának idején, a városban játszódó történet a maga négy epizódjával magával ragadóan kedves, kissé naiv, de szívmelengető üzenete arról, hogy az olyan nehéz időkben, amikor véres háború dúl a fejünk felett, jó melegen átölel. A minisorozat egy a francia ellenállást rádióadásaival segítő vak tinédzser lányról és egy idő közben dezertáló, szintén fiatalkorú német náci tisztről szól, illetve az útjukról egymás felé, miközben fejük felett tombol a háború, amibe mindketten részt vesznek – igaz, eleinte mindketten a másik oldalon. Már a címválasztás is beszédes, mivel a “láthatatlan fény” egyszerre utal a rádióhullámokra (hiszen a rádióhullám ugyanúgy elektromágneses sugárzás, mint a látható fény) és allegória arra az erőt és kitartást gerjesztő reményre, amelyet mások radiálhatnak magukból csupán azzal, hogy rendíthetetlenül vívják a harcukat a körülmények ellenére. Mert a sorozat igazából erről beszél. Rámutat arra, hogy a sötétség idején könnyedén válhat mindannyiunkból fény, ami segít majd másoknak átlendülni a korlátaikon és felülemelkedni a körülményeken, vagy csak szimplán meglátni azt az értéket, amiért érdemes harcolni. Kissé klisés ez, de ez a valójában négyórás film kitűnően meséli ezt el úgy, hogy közben nem válik túl meseszerűvé, helyette izgalmas, fordulatos és meglepően lebilincselő.

Shawn Levy az All the Light We Cannot See-vel egy olyan sorozatot készített, ami úgy válik feel good alkotássá, hogy közben azért beszél például a náci indoktrinációs eszközökről és a háború szörnyűségeiről. (Szaniszló Róbert)

A hatalom

Naomi Alderman A hatalom című regény alapján készült és idén debütált sorozat az Amazon Prime-on, ami meglehetősen radar alatt maradt, nem kísérte szinte semmilyen hírverés. Számomra ugyanakkor felemelő élmény volt az első évad, ami egy nagyon érdekes, feje tetejére állított társadalmi helyzetet és annak következményeit mutatta be. Az alapkérdés egyszerű és nem is újszerű: mi lenne, ha a nők kerülnének fizikai erőfölénybe, és ezen erő révén autonóm módon határozhatnának sorsukról és társadalmi szerepvállalásukról? A hatalom egy elvont társadalmi kérdést boncolgat, amit roppant érzékletesen, kitűnő karakterábrázolással hoz emberközelbe, azzal, hogy néhány konkrét, elsősorban női szereplő helyzetén keresztül mutatja be, milyen hatással lehet egy ilyen társadalmi felfordulás a hétköznapi emberi sorsokra. Mindezt úgy teszi, hogy sosem megy át rossz értelemben vett, sztereotip feminista didakticizmusba. Komoly téma, izgalmas kérdések, jó történetvezetés egy kevés figyelmet kapott sorozatból – ez volt A hatalom első évada. (Molnár András)

A hatalom kritika – A civilizáció egy imbolygó szartorony, ami csak a megszilárdult elnyomás miatt nem rogyott még a fejünkre

Kiút – 2. évad

Szőrét vesztett rókaként újra sompolyognak a rektum szájú, vérszomjas, a szláv kisnyugdíjasnak is tűnő dolgok a szellemváros hajótöröttjei körül. Abszurd. Tudom. Viszont ezúttal megjelenik egy vészjósló balerina, egy zenedoboz, meg rengeteg bögöly is, amik az emberek álmából rágják ki magukat az áldozataik testén keresztül! De legalább érkezik egy újabb adag túlélő, szóval a társaságra meg élelmiszer elosztási gondokra nem lehet panasz. A Kiút 2. évadában továbbra sem tudjuk, mi történik, mi, a nézők el vagyunk veszve a szereplőkkel együtt. Válaszok szellősen, kérdések halmozódva, és ez csodálatos, éppen ezért érdemel helyet ezen a listán.

Az idén megjelent 2. évad nem csupán megismétli az első évad magával ragadó történetvezetését, de még felül is múlja azt. A történet és cselekmény minden epizóddal egyre komplexebbé válik. Annak ellenére, hogy maga az évad fő konfliktusa más sorozatokban valójában egy évadnyira nyújtott filler epizód, az évad stabilan lebilincselő tud maradni. Az írás koherens, az alkotók által húzott szálak szinergikusan támogatják egymást: a karakterek belső és külső feszültségei erősíti a misztikumot és fordítva. A szereplők kihozzák a karaktereikből a legjobbat. Harold Perinneau Boyd megformálásával például bizonyítja, hogy méltatlanul elhanyagolták őt a Lost után. Annyi biztos, hogy a Kiút az egyik legkellemesebb meglepetés a sorozatpiacon. (Szaniszló Róbert)

Már balerinákkal ólálkodnak a segglyuk arcú rémemberek – A Kiút 2. évada is jó lett

A Bagolyház – 3. évad 

A Disney valami megmagyarázhatatlan okból, de a kreatív energiáit inkább a rajzfilmsorozataiba szivattyúzza, mint mondjuk a mozifilmjeibe – lásd a balul alulteljesített 100. szülinapi ünneplést. Amíg várjuk, hogy ezek az energiák átkerüljenek a blockbusterekre, addig is érdemes bepótolni a Bagolyház animációs sorozatukat, amit idén egy fantasztikus 3 részes utolsó évaddal koronáztak meg.

Amit röviden tudni érdemes a Bagolyházról, az, hogy egy Luz nevű különc lány egy véletlen folytán átkerül a boszorkányokkal benépesített Fortyogó szigetekre. Rövid időn belül – mivel emberként igencsak furcsa jószágnak számít a szigeteken – szárnyai alá veszi a Bagolyűrnőként hírhedt Eda. A boszorkány és annak lakótársa, King a továbbiakban boszorkánytanoncként nevelik Luzt saját kérésére – ugyanis boszifanként ez kvázi a valóra vált álma. 

Eddig a pontig úgy hangzik az egész, mint a young adult varázslósulis történetek sokadik permutációja, és egy bizonyos pontig úgy tűnik, ez így is van. Azonban a 2. évadtól a Gravity Fallshoz hasonlóan építkezik epizódról epizódra, míg el nem jut a minden i-re pontot tevő 3. évadig. Ami rövidsége ellenére (az előző 2 évaddal szemben a zárás csak 3 részes) is képes nagyot csavarni az eddig kiderült dolgokon, miközben minden egyes szálat maradéktalanul elvarr. Mindezt úgy, hogy nemcsak újabb és újabb fordulatokkal lep meg, hanem karaktereinek megoldandó problémáiból építi a cselekmény megoldásait. Így egyszerre azonosulhatunk a szereplőkkel és izgulatunk, hogy sikerüljön a világmegmentés. 

Ezek mentén egy könnyes, több pontos is megható búcsú kerekedett a Bagolyház záróévadából. Rövidsége némileg szomorú, de legalább olyan magas minőségű lezárást kapott a történet, amilyet az addigi részekben is láthattunk. (Scheirich Zsófia)

Star Trek – Különös új világok – 2. évad

A Star Trek sorozat 1966-ban rabul ejtette egy széles rajongótábor szívét, és azóta is, régi-új rajongók számára is kedvez a színesebbnél színesebb kínálatával. Az utóbbi években már kaptunk parodisztikus hangulatú animációs sorozatot (Lower Decks), komor, melankolikus nosztalgiát, némi reménnyel (Picard), egy új csapat, új, furcsa kalandjait (Discovery), sőt, még egy rövidfilm sorozatot is (Short Treks). A Különös új világok azonban a rajongók petíciójára indult, amikor sokan (köztük én is) megszerettük Pike kapitány, az Enterprise Kirk előtti kapitányának új verzióját a Discovery-ben, és kíváncsiak lettünk egy történetre, ahol végre ő, és az ő legénysége válik főszereplővé. A Különös új világok pedig csodálatosan szerepelt. Már az első évada is egyszerre szívmelengető nosztalgia, karakterépítés, és szórakoztató, Star Trekes filozofálás a barátságról, és egy lehetséges szebb jövőről, a második évad pedig ezt még tovább mélyítette. Rengeteg már ismert karaktert vezettek be, megjelenik egy-egy epizódra a fiatal Kirk (és természetesen meg is hódítja az egyik női szereplőt), a fináléban pedig a TOS ikonikus főmérnöke, Scotty is kap egy kis időt. Továbbra is sok az apró utalás, az univerzum építése, még egy crossover epizódunk is volt a Lower Decks-el, de egyben erre az évadra a Különös új világok kezdte megtalálni magát független sorozatként is. A karakterek önmagukban váltak érdekessé, kezdtük megismerni a múltjukat, az érzéseiket, és sokszor sikerrel túlragyogták az ikonikus figurákat is. A régi visszatérők között pedig Uhura a legszebb példa arra, hogyan lehet egy karaktert teljesen modern szemlélettel úgy is bővíteni, hogy közben tiszteletben tartod az eredetit, csak összetettebbé és izgalmasabbá teszed a személyiségét – ahogy Nichelle Nichols elindította ezt a figurát rengeteg ember példaképeként, úgy Celia Rose Gooding verziója is biztos vagyok benne, hogy rengeteg introvertált tudóslány előtt lesz majd példa. Mindenképp 2023 legjobb sorozatai közé sorolom ezt az évadot. (Medvegy Anna)

A Star Trek: Különös új világok 2. évada kevés új bolygót, de több karakterdrámát és komédiát hozott

Barry – 4. évad

Kevés olyan sorozat ment át az elmúlt években olyan bámulatos és meghökkentő evolúción, mint az Alec Berg és a Bill Hader által jegyzett Barry. Az amatőr színe sztárságban magára találó, és ott a megváltást kereső bérgyilkos története 2018-as indulásakor még egy viszonylag könnyed dramedy volt. Aztán az évadok előrehaladtával vált egyre sötétebbé. Miközben a rá jellemző sötét és abszurd humort sem hagyta hátra. Kevés olyan sorozat tudott olyan mesteri módon egyensúlyozni a legmélyebb drámák és a legváratlanabb hülyeségek között, mint a Barry. Hogy aztán az idei, sorozatzáró évadban bámulatosan hozzák össze és varrják el a szálakat. Noha komédia sorozatként fut, a karaktereinek komplexitása, árnyaltsága számos „presztízs” sorozatnak is rendesen feladja a leckét. Az elképesztő színészi alakításokról nem is beszélve. Bill Hader újabb bizonyítéka annak, hogy sokszor a komikusokból lesznek a legsúlyosabb drámai színészek. Bár hátán cipeli a sorozatot, a teljes őt körülvevő gárda is hibátlan. A Barry-vel korunk egyik legkülönlegesebb, és legegyedibb sorozata ért véget. Szerencsére nem méltatlanul. A végén is képes volt úgy meglepni, hogy a kezdeti sokk után azonnal a fejünkhöz kapva ocsúdjunk fel „hát persze, hogy mindvégig ide tartottunk!”. A fináléra tényleg csak annyit lehet mondani, ahogyan a címszereplő is összegezte: „Wow.” (Pongrácz Máté)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük