A hatalom kritika – A civilizáció egy imbolygó szartorony, ami csak a megszilárdult elnyomás miatt nem rogyott még a fejünkre

Naomi Alderman The Power, azaz A hatalom című, 2016-os regénye hatalmas sikert aratott. A könyv 2017-ben a New York Times listáján a negyedik legjobb könyv helyezését érte el, és ugyanebben az évben Barack Obama ex-elnök is az egyik kedvenc olvasmányaként nevezte meg. A szerző Margaret Atwoodot, A szolgálólány meséje alkotóját nevezte meg a regény fő insiprációjaként, ennek megfelelően A hatalom is – első ránézésre – erős feminista hangot üt meg. A könyv az elnyomás természetrajzát járja körbe és témaválasztásának köszönhetően igencsak rárezonált a korszellemre. Népszerűségének fényében szinte törvényszerű, hogy idővel sorozat készül belőle, és legfeljebb azon lepődhetünk meg, hogy hét évet  kellett várni az elkészüléséig.

Allie egy örökbefogadott tinilány, akin a nevelőapja rendszeresen erőszakot követett el. Roxy egy londoni behajtó mostohalánya, akit az apja csak félig-meddig hajlandó elfogadni, vér szerinti anyját pedig meggyilkolják. Margot Seattle demokrata polgármestere, egyúttal háromgyerekes családanya, aki a szenátori jelöltséggel kacérkodik, miközben folyamatosan egyensúlyoznia kell a munkája és a családi élete, valamint a professzionális politika kompromisszumai és az értékelvűség között. Tatiana Moskalev (aki, tegyük hozzá, csak a második epizódban lép színre) egy kelet-európai despotikus szarfészek tragikus sorsú first ladyje (a sorozatban valamiért Carpathiának hívják az eredeti történet Moldováját; képzeljünk el egy Fehéroroszországot, amiben románul beszélnek). Tunde, az egyetlen férfi főszereplő egy nigériai újságíró, aki nemzetközi karrierre vágyik és ki akar törni hazája posványából, perspektívátlanságából. Ezek öten a sorozat központi szereplői, az ő helyzetükön, döntéseiken és konfliktusaikon keresztül látjuk a történetben kibontakozó társadalmi kataklizmát.

A bonyodalom a szó legszorosabb értelmében kipattan akkor, amikor egyre-másra jönnek a híradások a fiatal nők új képességéről: szikrát képesek lőni a kezükből, ami a kellő hozzáértés mellett halálos fegyverré is válhat. Nem nehéz kitalálni, ez alapjaiban rengeti meg a rögzült társadalmi erőviszonyokat.

Egyik pillanatról a másikra megszűnik a nők hátrányos megkülönböztetésének fedezetét biztosító fizikai erőfölény, másodrendű állampolgárként való kezelésük talajt veszít. A különböző társadalmak eltérően reagálnak a kialakult helyzetre, de a reakció mindenhol, kultúrától és berendezkedéstől függetlenül, a pánik, a kontrollvágy és a represszió.

Kezdetben aggódtam, hogyan lehet azt átfordítani egy több évados sorozatba, mennyire kap az eredeti könyvhöz képest öncélú tölteléktartalmat a sorozat, aminek csak az első évada kilenc darab, egyenként nagyjából egyórás epizódból áll, és ki tudja, hol még a vége. Aggodalmam szerencsére nem tartott sokáig. Nem azért mert a sorozat jól vagy nem jól adja vissza a könyvet (azt ugyanis nem olvastam), hanem azért mert

Az első epizódban látható karakterenumeráció talán lassú indítás, de szükség van rá, hogy kellően megismerkedjünk a középpontba állított szereplőkkel, tisztában legyünk az összetett cselekmény fő szálaival. A sorozat látható gondot fordít arra, hogy kiegyensúlyozottan haladjon a történet mindegyik főszereplő vonatkozásában és sorsukon keresztül változatos társadalmi problémák kerülnek emberközeli nézőpontba. Persze a változatosság, amit A hatalom társadalmi tablója kínál, semmilyen formában nem reprezentatív, ahhoz viszont hiánytalanul elegendő, hogy jó történet kerekedjen belőle. Mindegyik szereplő más problémába ütközik és másmilyen módon találkozik az elektromosság felszabadító erejével. Mégis összekötik őket – és még milliónyi meg nem nevezett nőt – a feltáruló új lehetőségek, amelyek elől a hatalom hiányában el voltak zárva. Egyik szereplő esetében sem érzünk ismétlődést, az elnyomás, a hatalomnéküliség vagy egyszerűen a korlátozottabb érvényesülés problémái a legváltozatosabb formákban jönnek szembe, legyen szó a szegénységtől fojtogatott és a korlátozott felemelkedési lehetőségektől determinált fiatal felnőtt lányról vagy a politika élvonalába törekvő családanyáról.

A hatalom olyan sorozat, ami egy Margaret Atwoodot példaképül állító női szerző jelentős mértékben nőkről szóló regényéből készült, írói stábja kizárólag nőkből, köztük a könyv szerzőjéből állt.

A feminista értelmezés magától értetődően adódik amiatt, hogy a sorozat (és persze a könyv) a nők helyzetére összpontosít. Ráadásul elvitathatatlan: a női test feletti uralom motívuma lépten-nyomon előkerül. Viszont A hatalom távolról sem merül ki egy sablon női elnyomástörténetben. Minden látszat ellenére nem a nők elnyomása, hanem a nők elnyomása az igazi téma. A mondanivaló szempontjából másodlagos, hogy milyen csoport kerül marginalizált helyzetbe. Ami számít, az annak kérdése, mit tesz a hatalom az emberrel, képesek vagyunk-e bármilyen csoport tagjaként felelősen viszonyulni a pozíciónkból fakadó előnyünkhöz, észrevesszük-e az egyenlőtlenséget és az esélyek kiegyensúlyozatlanságát. A sorozat még csak az első évadnál jár és a zárása felér egy cliffhangerrel, de már elmondható: e tekintetben nem sok jót ígér. Az eddig megismert cselekményt a gyarlóság, az előítéletesség és a félelem légköre hatja át. Az igazságtalanság miatti jogos bosszúvágy túlzó és hosszú távon kontraproduktív ellenreakciókat szül. Ami azt illeti, a történet egyik mottója pontosan az, hogy minden akciót szükségszerűen reakció követ. Ezzel az első évad egyértelművé teszi: nem számíthatunk társadalmi igazságtételre, aligha reménykedhetünk bármiféle happy endben.

A feminizmus egyig legrégibb tézismondata és untig ismételt szlogenje az, hogy „ami privát, az politikai”, vagyis sok viszony, amiről azt hisszük, magánéleti kérdés, valójában hatalmi dimenzióval bír, ezért közügy (tehát politika). Nem tudni, hogy a sorozat kreatív csapata tudatosan szem előtt tartotta-e ezt a szlogent, de valami ehhez hasonló tükröződik belőle: a szereplők személyes sorsa és a cselekmény társadalmi tétje egyformán hangsúlyosan jelen van és szervesen összefügg. Allie személyes tragédiája a gyermekvédelem hatékonyságának kérdőjeleire mutat rá. Margot feloldhatatlan dilemmái kínzó állhatatossággal szembesítik a nézőt azzal, mennyire nehéz a nők sajátságos igényeit keresztülvinni a hivatásos politizálás intrikáin. Tatiana életútja a szegénységből való „kitörés” lélekölő kompromisszumának krónikája. A hatalom mint sorozat ennek az összefonódásnak a szemléltetésében kiválóan teljesít, az egyes karakterek cselekedetei hihetőek és érdekfeszítőek, egyúttal jól tetten érhető bennük a mögöttük rejlő általános társadalmi probléma. Ami azt illeti, annyira, hogy a sorozat jelentős mértékben közrejátszott abban, hogy az adóm 1%-áról egy női jogvédő szervezet javára rendelkeztem.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy A hatalom nem egyszerűen „feminista” történet, azaz nem csupán a nőkérdés egy újabb tematizálása. Ezt mutatja, hogy a férfi szereplők nézőpontja is többnyire érzékletesen kifejeződik. Itt főleg a mellékszereplőket kell kiemelni, mert Tunde karaktere, bár éppenséggel nem lett kimondottan rosszul megformálva, mégsem a legjobban sikerült; a nyegle világfiság, a zavaróan naiv idealizmus és az önös karrierizmus időnként furcsa egyveleget alkot benne. A mellékszereplők valójában nem mellékesek, sokat hozzátesznek a történet egészéhez, de nem ők a cselekmény fő alakítói. Elsősorban Rob, Margot férje említendő, aki orvosi hivatása mellett tipikus „felvilágosult”, támogató férfi, családcentrikusabb a feleségénél, és e jellemvonása miatt az egyik fő elszenvedője a nő politikai ambícióinak. Fiuk, a kamasz Matt a társadalmi viszonyok változásával kapcsolatos férfi szorongások megtestesítője. Mindkettejük karaktere jól átjön, s rajtuk keresztül a sorozat érzékletesen mutatja be a társadalmi törésvonalak dinamikáját, a félelmeket és vélt vagy valós sérelmeket, amelyek egyik vagy másik oldalra állítják az embereket.

A hatalom az első évad alapján elég jól vizsgázott abból is, hogy nem elégszik meg a faék egyszerűségű ítéletalkotással, hanem törekszik a pro és kontra szempontok minél teljesebb körű bemutatására.

 A rossz döntések indítékai általában érthetők és beláthatók akkor is, ha önkényesek, szeszélyesek vagy tragikus következményeket vetítenek előre. A sorozat igyekszik feltárni ezeket az indítékokat, többnyire sikerrel. Ennek köszönhető például, hogy nem tudunk egyoldalúan ítélkezni a szaúdi nők fölött, akik új képességükkel felvértezve öncélúan, szórakozásból kínozzák az egyik ellenük kivezényelt katonát.

A körültekintő ábrázolás eredménye egy sajátos egyenetlenség az időkezelésben. Ez az egyenetlenség nem feltűnő, mert a szereplőkről mindig releváns ismereteket kapunk. Mégis érdemes felhívni rá a figyelmet: Tatiana az egyetlen karakter, akinek az előéletéről részletes flashbackek formájában kapunk információt. Ezek a flashbackek sokoldalúan mutatják be a majdani diktátorfeleség körülményeit, családi és szociális helyzetét. Tőrőlmetszett és fájdalmasan hihető posztszocialista kelet-európai drámát kapunk nélkülözéssel, félreértésekkel, temérdek fájdalomokozással, mélyre ülepedő sérelmekkel és persze gátlástalan hatalomgyakorlással. A történetnek ez a szála emlékezteti a régió nézőit: errefelé a tündérmesékben egyáltalán nem biztos, hogy megéri a királylánynak lenni. Talán ez a legjobban kidolgozott szál a sorozatban.

A hatalom mint regény 2016-ban jelent meg, a sorozat 2023-ban került adásba. A különbség hét év, ami a mai showbusiness végletekig pörgetett tempójában temérdek idő, történelmi viszonylatban jóformán szempillantás. Mindazonáltal ez alatt a hét év alatt is sok minden történt a világban. A regény a mai napig aktuális – bizonyos értelemben örök – problémát dolgoz fel, a sorozat pedig ezt megfejeli azzal, hogy egy-egy képi utalás formájában néhány világeseményt is bevont. Az elektromosság nemzetközi következményeinek bemutatásánál az egyik lány szeme köré festett vörös villám félreérthetetlen utalás a lengyelországi abortuszszigorítás miatti tömeges tüntetésekre. A sorozatban Szaúd-Arábiába helyezett zavargások akarva-akaratlanul rezonálnak azokra az iráni tiltakozásokra, amelyek a huszonkét éves Mahsza Amini erkölcsrendészet általi meggyilkolása miatt törtek ki 2022 őszén.

Szükséges ejteni néhány szót az évad néhány kevéssé erős pontjáról. Nem tudom, ezek olyan hiányosságok-e, amelyeket a sorozat a könyvből hozott magával, vagy kizárólag az előbbiben figyelhetők meg, de ott vannak és nem mehetünk el mellettük.

Ugyan A hatalom komoly problémákkal foglalkozik, azért

A hatalom pusztító erejének bemutatása nem terjed odáig, hogy egy szociodráma komolyságával és lesújtó kilátástalanságával szembesüljünk vele, mit jelent megtapasztalni az elnyomást. Ez nem olyan hiányosság, ami számottevően rontana a sorozat élvezhetőségén, a dramaturgiai elemek, a cselekményszerkesztés gondoskodnak róla, hogy a nézőnek ne legyen érkezése kötözködni. Egy-egy jelenet viszont mintha kicsit romantizáltabb lenne a kelleténél. Gondolok itt a negyedik részben látható mozzanatra, amikor a nők zavargásának letörésére kirendelt szaúd-arábiai fegyveres erők egyszer csak valamiféle jobb belátás folytán leteszik a fegyvert – az efféle belátás fájdalmasan ritka a létező elnyomó rezsimekben. Hasonlóképp, a kelet-európai kényszerprostituáltak mintha nagyobb öntudatot és akaraterőt mutatnának annál, ami ennek az embertelen állapotnak a hús-vér elszenvedői esetében általában elképzelhetőnek tűnik.

Ami ellenben kifejezetten nem illett a képbe, az az Allie-t vezérlő belső hang. A sorozat alaphelyzete egy elég szürreális fordulat az emberi biológiában, ami a valóságban ilyen formában nem következne be hetek, hónapok leforgása alatt. Ettől a részletkérdéstől eltekintve a történet biológiai magyarázattal szolgál: a kulcscsontok mentén egy új szerv jelenik meg, ez felel az elektromosság generálásának képességéért. A történet tehát (regény és sorozat egyaránt) a fizikai-biológiai valóság talaján igyekszik maradni. Ebbe a keretbe a belső hang egyszerűen nem illik. Elképzelhető, hogy a későbbi évadok (vagy a regény időközbeni elolvasása) megfelelő magyarázattal szolgálnak, ennek hiányában azonban

Ez pedig óhatatlanul zavart ébreszt a nézőben, aki nem tudja hová tenni ezt a „karaktert”, aki a maga módján önálló akarattal bíró cselekvőként jelenik meg számára.

Verdikt

Naomi Alderman A hatalom című regénye jó alapanyagnak bizonyult, a belőle készült sorozat első évada meglepően élvezetesre sikerült. Az adaptáció a maga sajátos eszközeivel jól és értő módon vázolja fel azokat a dilemmákat, ellentmondásokat és tragédiákat, amelyek a hatalom jelenségét kísérik. A sorozat könnyen nézeti magát, rengeteg apró adalékot és fordulatot tartalmaz, ami figyelemre érdemessé teszi, és sokféle átélhető nézőpontot vonultat fel. Az első évad egy olyan sorozatot vetít előre, ami saját jogán is elgondolkodtatja a nézőt. Azt nem lehet mondani, hogy a könyv ettől fölöslegessé válik, azt viszont igen, hogy ha a többi évad is hozza ezt a színvonalat, akkor egy önértéken jó sorozatra számíthatunk.