Naomi Alderman A hatalom című könyve folytatja az újabban ismét felkapott a feminista disztópiák sorát. Az írónő fokozatosan bontja ki az izgalmas alapötletet: a kezdeti kísérletezést az egyre sötétebb következmények váltják fel, és nyomasztó, néhol kifejezetten brutális jelenetek vezetnek el a végkifejletig.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Közkedvelt témává vált az utóbbi időben az olyan társadalmi víziók bemutatása, ahol a nők szerepköre, a nőiség kérdésköre központi elemét adja a szövegnek. Az érdeklődés az ilyen írások iránt újra és újra felélénkül, és ezeket mind nagyobb promó veszi körül. A fikciós irodalom több lépcsőben reagált erre az igényre a 20. század második felétől kezdődően, ám úgy tűnik, jelen korunkban csúcsosodik ki a nők helyzetének témájával foglalkozó regények olvasottsága és népszerűsége.
Ha meg akarjuk érteni, honnan indul ki egy fiktív, nők alkotta többségi társadalom eszméje, elég felidézni Robert Merle Védett férfiak című regényét. Merle olyan eszközökhöz nyúlt, amelyek akár vissza is üthettek volna. Az általa felvázolt világban egy vírusfertőzés következtében a férfiak nemzőképtelenné váltak, ezért felettük az uralmat (kevés kivétellel) a nők gyakorolják mivel, hogy többen méltatlanná váltak a hivatali pozíciójuk ellátására. A regényvégi, minimum kétséges megoldás sem válik a nők vezetői képességeinek megítélésének előnyére. Ezzel szemben Margaret Atwood regénye, A szolgálólány meséje épp a kérdés másik oldalát ragadta meg, ahol egy férfiak uralta világban (szülőképes) nők helyzete ellehetetlenült, amely egy társadalmilag felborult jövőkép másik véglete.
HIRDETÉS
Mindezekből az olvasható ki, hogy a szerzőket és az olvasókat is foglalkoztatják az olyan társadalmi problémák, amelyek napjainkban még mindig aktuálisak, és ennek egyfajta közvetítő közege az irodalom. A radikális, vad elképzelések síkja pedig kifejezetten a fantasztikus irodalom, ahol a nők jövőképe kétféle véget érhet: vagy kielégítő győzelemmel, vagy teljes bukással.
Naomi Alderman köszönetnyilvánításában és interjúiban sem tudja elégszer kifejezni háláját mentorának, Atwoodnak a biztatásért és az inspirációért. Nem csoda, ha A hatalom (The Power) című regényét az említett jelenség legújabb példájaként értelmezzük, és beállítjuk a feminista disztópiák sorába, ahol kifejezetten elegáns helyet foglalhat el magának.
Az elképzelés szerint valamikor a 21. század elején a pubertáskorba lépő lányok felfedeznek magukban egy rendhagyó képességet: a kezdetben csak stresszhelyzetben jelentkező elektromosság-kibocsájtást. A később kezelhetővé, és finomhangolhatóvá váló képesség aztán terjedni kezd, fiatal lányok adják tovább idősebb nőknek, megjelenik a képesség használatáért felelős szervi deformáció, közben pedig alapjaiból fordul ki a világ.
Bár A hatalomról néha nehéz eldönteni, hogy feminista, vagy soviniszta akar-e lenni, de az kétségtelen, hogy bitang jó szöveg!Az alapszituáció rengeteg lehetőséget hordoz magában, és ezeket Alderman ki is használja. Regényét úgy építi fel, hogy a társadalom minden rétegéből tud példákat hozni, és a nézőpontkaraktereken keresztül egy-egy hatalmi pozíciót bemutatni. Képviselteti magát ezáltal a vallás, a politika, a média és az alvilág is. Mindamellett, hogy a többségében női, de azért ki nem maradó férfikaraktereken keresztül többféle élethelyzetbe is belecsöppenhetünk, fontos kérdések is felmerülnek a szövegben, amelyeket aztán hamar meg is válaszol a történet. Mi lenne, ha ezzel a titkos képességgel a nők megvédhetnék magukat? Mi történne, ha elnyomó vallási vagy politikai berögződéseket változtathatnának meg pusztán az összefogás erejével? Mi lenne, ha egy ország élén erővel pozíciót nyert női diktátor állna, vagy ha a világ vallásait újraértelmeznénk a szent szövegek nőközpontú magyarázataival?
Fontos, és nagyon sokszor jelen korunkban is aktuális kérdések ezek. Ugyanakkor veszélyt is hordoznak magukban, mert a hirtelen megszerzett hatalomból káosz és pusztítás születhet, ha nem figyelünk oda, márpedig az évezredeken át tartó patriarchátus után egy éppen csak fellélegző, visszavágni kívánó nőközpontú társadalom nehezen lehetne képes kontrollálni olyan emberi, gyarló érzéseket és viselkedésmintákat, mint a megtorlás iránti vágy, a konkrét személyek elleni bosszú, vagy az önzés.
A hatalom kezdetben kísérletezés, a klasszikus „mi lenne, ha”-élmény példája. Előrehaladva a szövegben viszont mind sötétebb a jövőképe, ahol egyre nyomasztóbb, néhol kifejezetten brutális jelenetek vezetnek el a végkifejletig.
Hiszen az már a regény felépítéséből sejthető, hogy lesz ennek az erőnek utóhatása, és elkerülhetetlenül haladunk valamiféle tetőpont felé. Szerkezeti felépítése érdekes, ám némileg széteső: egy titkos könyv a könyvben. Alderman szeretett volna eltérni a jól megszokott formáktól, és olvasóit hagyni, hadd fedezék fel az összefüggéseket, hadd rakosgassák össze fejben az odaszórt mozaikokat. Ilyen nyomravezető elemek a visszafelé számláló időperiódusos szövegegységek, a beszúrt ábrák, a történetet megtörő kivonatolt jegyzetek, újságcikkek, kommentfolyamok és sms-ezések részletei. Sajnos ezek hiába íródtak a különlegesség jegyében, nagyon megtörik a szöveg sodrását, kizökkentik az olvasót a fejezetek hangulatából, személyességéből. A végkifejlet felé haladva az eredetileg négy nézőpont karakter kevésnek bizonyul arra, hogy minden fontos cselekményt láttasson, ezért Aldermannak ki kellett bővítenie további hangokkal a regényét, ami szintén írástechnikai malőr, de szerencsére nem túlzottan zavaró.
Kissé frusztráló, hogy lezárás helyett a szöveg egyszer csak megszakad, mintha elvágták volna egy adott résznél. Bár tudhatjuk a ráutaló párbeszédekből és a főbb karakterek egységre jutott céljából, mi felé tart a felvázolt világ, mégis hiányzik a katarzis érzése, pedig az az egész szövegen átívelően elő volt készítve. Mindettől függetlenül viszont maga a regény, apróbb hibáival és nagyszerű ábrázolásaival, gördülékenységével és eredeti ötleteivel együtt az év egyik legjobb olvasmányélménye! Végső soron magával ragadó úgy, ahogy van.
