A homéroszi eposzok – no meg a Brad Pitt izmaival operáló Trója-film – ismerőinek mind megvan a maga Akhilleusz-képe. Ezt a képet árnyalja tovább Madeline Miller, méghozzá mesterien, a főképp Akhilleuszról szóló regényében.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Akhilleusz könnyen felkapja a vizet – ezt mindenki tudja, aki emlékszik az Iliászról tanultakra (vagy megnézte az eposz alapján forgatott filmet). Amikor megfosztják „szeretett” rabnőjétől, visszavonul a harctól, és elnézi, ahogy a görög katonák sorra hullanak a trójaiak (és főképp) Hektór kezétől, és nem harcol, míg ki nem engesztelik. Kegyetlen is Akhilleusz – hiszen megöli Hektórt, aztán a harci szekeréhez kötve végighúzza a holttestét a táboron. És kegyes is – hiszen végül átadja az agg Priamosznak a fia, Hektór holttestét, amikor az éjjel átoson a görög seregen, és Akhilleusz elé térdelve könyörög a halott kiadásáért. Sőt, megvendégeli az öreg királyt, aztán szünetet rendel el a csatában, hogy Priamosz méltó módon búcsúztathassa el a fiát, az ellenség nagy harcosát.
Az Odüsszeiában megint csak más képet kapunk róla. Abban az eposzban az Alvilágba látogató Odüsszeusznak már azt mondja a hős – aki a hosszú és hírnév nélküli élet helyett a rövid és dicső sorsot választotta –, hogy inkább élne ismeretlenül, hétköznapi, de hosszú életet ahelyett, hogy a hősi halál után az Alvilág árnyai közt lézengve bánná a döntését.
HIRDETÉS
Madeline Miller megint csak egy másféle Akhilleuszt mutat be a regényében, az Akhilleusz dalában. Az írónő legfőképp arról az időszakról mesél, amikor Akhilleusz még nem volt dicső görög hős, a sereg „sztárja” – mellesleg kegyetlen mészáros –, hanem csak egy fiú, aki még nem élte meg a félistenség előnyeit és hátrányait. És mindezt a legjobb barátja, Patroklosz szemszögéből elmesélve.
A Miller által ábrázolt Akhilleusz nem kegyetlen, nem gőgös – vagy legalábbis nagyon sokáig nem az. Kezdetben épp olyan bizonytalan fiú ő is, mint Patroklosz, aki nem tudja, viszonozzák-e majd az érzéseit, így csak félve mutatja ki a vonzalmát. Bár Homérosz Íliászában a két hős “csak” barát és harcostárs, számtalan olyan írás és képi ábrázolás született Akhilleuszról és Patrokloszról már az ókorban is, ami arról mesél, a közöttük lévő viszony a legmagasabb szintű szerelem volt. (https://www.worldhistory.org/Patroclus/) Ezt a történeti szálat használja fel Miller, és erre építi fel a legnagyobb görög hős karakterének igencsak megdöbbentő változását is. Hiszen Akhilleusz csak akkor válik sértett és kegyetlen harcossá, amikor őt és a hírnevét is megsérti Agamemnón, és ennek a sértettségnek és kegyetlenségnek épp az esik áldozatául, akit a hős a világon a legjobban szeretett. Mesél erről Homérosz az Iliászban, és – ha kicsit másképp is – Miller is a könyvében.
Az írónő maga is tanulmányozta a görög mitológia minden apró elemét, a mítoszokat és a legendákat, de minél többet olvasott, annál több kérdése támadt.
Homérosz ábrázolásában a sértődött Akhilleuszt a legjobb barátja halála vezeti vissza a csatatérre – ez viszont felveti a kérdést, milyen is volt az a Patroklosz, aki ilyen hatással volt Akhilleuszra, és ki volt egyáltalán. Miller szerint a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megírja a hős előtörténetét, amiről Homérosz egyáltalán nem mesélt. Így aztán Platón és Aiszkhülosz írásait tanulmányozta, és a görög-római mondákat, amelyekben több utalás is található arra, hogy a két férfi között több volt, mint barátság. És míg Homérosznál alapvetően csak két harcost ismerhetünk meg, és Akhilleusz haragját, addig Miller sokkal távolabbról indítja a cselekményt.
Az írónő mesél arról, miért és hogyan kerül a nagyjából tizenegy éves Patroklosz a palotába, ahol Akhilleusz apja a király. És arról, hogyan válik a száműzött, bizonytalan és magányos fiú a már akkor is imádott és sztárolt, de szintén nagyon fiatal Akhilleusz állandó kísérőjévé, majd életre szóló barátjává. Első pillantásra a kapcsolatuk nem egyenrangú, hiszen Patroklosz az, aki mindig követi Akhilleuszt, bárhová is küldi Thetisz nimfa a fiát, de Akhilleusz az, aki folyamatosan érezteti, hogy el is várta, hogy a másik fiú kövesse, sőt, hiányolta is. És annak az íve is szépen és logikusan van felépítve, hogyan lett ebből a nagyon szoros barátságból sokkal több, egy olyan szerelem, ami még a halálon túl is kitart. És ettől az ívtől sokkal érthetőbb Patroklosz döntése, hogy miért veszi magára Akhilleusz páncélját, és vezeti csatába a hős helyett a görögöket, ahogyan az is, miért áll olyan kegyetlen bosszút Akhilleusz Hektóron, aki végzett Patroklosszal.
Millert olyan kérdések is foglalkoztatták, milyen hajókon utaztak a görög katonák, és pontosan hogyan nézhettek ki azok, vagy milyen volt a flóra és a fauna abban az időben, amikor a történet játszódik. Épp ezért nagyon hasznosnak érezte azt az időszakot, amit Görögországban és Törökországban töltött. (http://madelinemiller.com/q-a-the-song-of-achilles/) Ez a helyszínek, a paloták, a táj nagyon érzékletes, egy pillanatig sem unalmas ábrázolásán is érezhető. Legyen szó a vadonról vagy a tengerpartról, ahol a két kamasz lassan felnő a kentaur mellett, vagy Akhilleusz otthonáról, illetve Trójáról, Miller tud úgy írni róluk, mintha a mítoszok korából ismerné a helyszíneket. És ezt érezheti az olvasó is, miközben követi Akhilleuszt a vadonba, vagy a Trója közelében húzódó tengerpartra.
Az írónő mesterségbeli tudását mutatja az is, hogy másik, magyarul is megjelent regényében is egy hasonlóan szerethető főhőst ábrázol, Kirkét. A lakatlan szigetre száműzött boszorkány/istennő/nimfa története ugyanúgy elvarázsolja az olvasót, mint Akhilleusz és Patroklosz története.
Miller nem feledkezett meg a két főszereplő és a mellékalakok alapos kidolgozásáról sem. Így született meg a két, igazán szimpatikus fiú karaktere, Akhilleuszé és Patrokloszé, akikhez harmadikként – egy idő után igazi, szívbéli barátként – csatlakozott az elrabolt Briszéisz is. (És ha Briszéiszről is többet szeretnénk megtudni, érdemes elolvasni Natalie Haynes Ezer hajó című könyvét, amelyben a nők szemszögéből olvashatunk a háborúról, a trójai falóról, illetve arról, hogyan pusztították el a görögök a várost.)
Ha pedig a kevésbé kedvelhető szereplőket nézzük, ott van minden baj okozója, a görögök fővezére, Agamemnón, a gőgös király, aki a háborúért és a hírnévért feláldozza a legkedvesebb lányát. Fontos szerep jut még a leleményes Odüsszeusznak is, aki miatt Akhilleusz végül elmegy a háborúba. Főképp, miután Odüsszeusz elárulja neki a jóslat fontosabb részét: Akhilleusz választhatja a rövid, de isteni és hírnévtől zengő életet, vagy élhet sokáig, de emberként, isteni erő nélkül, és elfeledve. És aki emlékszik rá a tanulmányaiból, az tudja, Akhilleusz mit választott.
Az Akhilleusz dala sokáig egy napfényes történet, két fiúról, akik a tengerben úsznak, egy kentaurtól tanulnak vadászni, a vadont járni, fegyvert készíteni és szabadon élni – hogy aztán a háború elsötétítse ezt a ragyogó képet. Mégis a két kölyök – hiszen csak tizenhat évesek, amikor hadba vonulnak – megtalálja a béke pillanatait, még a tízéves háború poklában is. És a végén jár nekik a közös béke és a megnyugvás.
És ha az ember nem csak Millert – és Homéroszt – olvas, akkor még árnyaltabb képet kaphat a hősről.
Ott van például Euripidész Iphigénia Auliszban című drámája, amelyben Agamemnón, a görög sereg vezére feláldozza a lányát az isteneknek, csak hogy feltámadjon a szél, és a hajók eljuthassanak Trójába, és elkezdhessék a háborút egy csalfa nő visszaszerzéséért (de a leginkább a gazdag zsákmányért). Ebben a történetben egy sokkal szimpatikusabb Akhilleuszt ismerhetünk meg, mint az eposzokban, aki a lány védelmére kel, és saját, személyes kudarcaként éli meg, hogy nem sikerül megvédenie.
Az Akhilleusz dalát akkor is érdemes elolvasni, ha valaki nincs kiművelve az ókori mítoszok világából. Így is lenyűgözheti az olvasót a két főhős finoman megrajzolt karakterének kibontása, ahogyan a kapcsolatuk alakulásának bemutatása is.
Két tizenéves kölyökről olvashatunk, akiknek túl korán kellett felnőniük és kegyetlenné válni egy éveken át tartó háborúban. De majdnem ugyanilyen részletesen ábrázolja Miller azokat a szereplőket is, akiknek kifejezetten örömöt okoz Trója és lakóinak elpusztítása – meghagyva az olvasónak a lehetőséget, hogy ő maga alkothasson véleményt bármelyik karakterről. A háborús pusztítás képeinek pedig tökéletes ellenképe a regény első felében ábrázolt csendes vadon, ahol két tizenéves fiú békében nőhetne fel, ha az emberi – és az isteni – ostobaság és gonoszság nem avatkozna közbe.
Miller regényeit olvasva arra jut az ember, jó lenne, ha Akhilleusz, Patroklosz és Kirké történetének újragondolása után az írónő visszatérne még néhányszor az eposzok világába, és mesélne a maga egyéni látásmódjában – de a hagyományokat ismerve és megtartva – más jól, vagy kevésbé ismert ókori hősről is.
