HIRDETÉS

HIRDETÉS

Könyv

Pénelopeia kritika – Meghalt, de túlélte és felakasztott lányok énekelnek a meséjében

A hűség reklámarcából nem csinál Atwood feminista ikont, de olyan cinikus Pénelopét kapunk, aki manipulációban simán felveheti a versenyt kalandor férjével, Odüsszeusszal. Elolvastuk a Pénelopeiát.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Azért jó, hogy az alvilágban sötét van, mert ha valakivel összefutsz és nem akarsz vele beszélni, akkor úgy tehetsz, mintha nem ismerted volna fel. Mondja ezt Hádész 21. századi birodalmában Pénelopé, aki a végtelenül unalmas aszfodélosz mezőkön néhanapján összefut a férje által leölt kérőivel, kivégzett szolgálólányaival és az irigyelt, elviselhetetlen unokatestvérével, Helenével. Az elmúlt évezredekben sok mindent megtudott arról, hogy mit hordtak össze a történetmondók férjéről, Odüsszeuszról és róla. Ahogy arra is volt elég ideje, hogy kivárja, elüljenek a róla szóló pletykák és elmondja az ő verzióját arról, hogyan élte meg a kérők ostromát, megcsalta-e a férjét, és hogy miután Odüsszeusz hazatért Ithakába, miért kellett a megerőszakolt szolgálólányait brutálisan kivégezni és neki milyen szerepe volt ebben.

“Ne kövessétek a példámat!”

A Canongate Books évekkel ezelőtt indított el egy olyan sorozatot, amelyben írókat kérnek fel, hogy újra értelmezzenek mitikus történeteket. Margaret Atwood is a felkért szerzőkhöz tartozott, és Homérosz Odüsszeia című eposzát vette alapul. A férfi hős helyett kiemelte Odüsszeusz feleségét, Pénelopét, és írta meg 2005-ben a Pénelopeia című könyvet, amelyből egy javított kiadás idén jelent meg magyarul (korábban a könyvet 2007-ben már kiadta a Palatinus).

HIRDETÉS

Az Odüsszeia az Iliász folytatása, és míg az utóbbi főleg a háborús eseményeket meséli el, addig az előbbi Odüsszeusz kalandos hazatérésére koncentrál és szól arról is, hogy közben mi történt otthon, Ithakában. Nem igazán érdemes elolvasni Atwood könyvét az alapsztori ismerete nélkül, ami Pénelopé szálát tekintve nagyjából úgy foglalható össze, hogy a nő húsz évig várta haza az előbb a trójai háborúban harcoló, majd a Poszeidon által visszatartott és istennőkkel szórakozó férjét. Közben nem engedett az őt ostromló kérőknek, akik felélték a vagyonát, végül azt találta ki, hogy halotti leplet sző apósának, és ha az kész lesz, választ ad nekik. A leplet azonban minden éjjel visszafejtette, majd egyszer csak Odüsszeusz álruhában visszatért, átment a kérőknek szánt próbán, majd hatalmas vérengzést rendezett és leölte a betolakodó fiúkat, ahogy Pénelopé szolgálólányait is, akik összefeküdtek velük.

Atwoodot ebből a történetből kimondottan az utóbbi momentum érdekli, azaz hogy

miért kellett kivégezni a tizenkét, egyébként Pénelopé által szeretett lányt.

Tulajdonképpen a történetmesélés tétje ez Pénelopé számára, amellett, hogy lemossa az őt ért rágalmakat és figyelmeztessen. A halálból és évezredekből visszatekintve már tudja, hogy a hivatalos verzióban ő lett a házastársi hűség szimbóluma, és arra használták fel, hogy ostorozzanak vele más nőket, akik nem voltak hajlandóak mindent eltűrni. Nem szeretné, ha bárki is követné a példáját, habár Atwood Pénelopéja nem tekinthető egy passzív áldozatnak sem, inkább egy túlélőnek, aki az esze segítségével vészelt át egy válságos időszakot. Pénelopé alakjának ilyen újrakeretezésére szükség is van, mert kétséges, hogy enélkül története és a Homérosz által szélsőségesen normakövető és a hagyományos női szerepeknek megfelelő személye mit tudna mondani egy 21. századi olvasónak.

Pénelopé furfangosságban felveszi a versenyt Odüsszeusszal

Atwood egyes szám első személyben meséli el Pénelopé egész élettörténetét, de nem forgatja ki azt, inkább húst tapaszt rá és valódi, élő, önmagára reflektáló embert csinál belőle. Egy olyan nőt, akit tizenöt évesen férjhez adnak egy olyan emberhez, akinek minden szavát azonosítják az igazsággal. Pedig valójában egy elbűvölő, de gátlástalan hazudozó, aki nem bír megmaradni otthon.

Pénelopé legnagyobb hibája, hogy mindent elhisz Odüsszeusznak, miközben egyébként ő maga nem kevésbé ötletesen ejt át másokat, mint a férje.

Ahogy Pénelopé és Odüsszeusz alakja sem lesz teljesen más, Atwood alapvetően nem írja át vagy újra az egész történetet sem. Ami történet szintjén az eposzhoz képest a könyvében megjelenik az az, hogy Pénelopé hogyan szövetkezett a szolgálólányokkal a kérők kifigyelésére, hogyan tévesztette meg ezzel Odüsszeuszt is és ez hogy vezetett el a lányok igazságtalan halálához.

A szegény lányok sorsa a nemi erőszak

Amikor nekikezdek egy Atwood-könyvnek akaratlanul is arra számítok, hogy lesz benne valamilyen feminista téma és a Pénelopeiához is így álltam hozzá. Hiszen már az ezt vetítette előre az, hogy egy alapvetően férfi hőst követő történetben egy női szereplőnek ad hangot, aki megpróbálja ezzel kisajátítani és magáévá tenni az események elbeszélését. A női léttel kapcsolatos legérdekesebb témákat azonban nem Pénelopé alakjában hozza, hanem inkább a szolgálólányok szálában.

A könyv szerkezete úgy épül fel, hogy Pénelopé elbeszéléseit a szolgálólányok kórusa váltja. Fellépésük a görög drámák hagyományait idézi, de szövegeik többféle műfajt képviselnek, például a ballada és a tengerésznóta mellett antropológiai előadás, illetve bírósági tárgyalás formájában is megjelennek és a saját szemszögükből kommentálják hol vádlón, hol humorosan az eseményeket.

Sajnálatos, hogy Atwood csak ennyi szerepet szánt nekik, lehetett volna a megjelenésük sokkal kiegyensúlyozottabb Pénelopéhoz képest. Így ugyanis pont ők kerülnek ismét abba a helyzetbe, akik nem kapnak elég hangot az előjogokkal és hatalommal rendelkező királynéhez képest, akinek ráadásul vaskos szerepe van abban, hogy a lányok a kérők kezei közé kerülnek. Olyan fontos témákat érint rajtuk keresztül, mint például a szegényebb rétegek társadalmi kiszolgáltatottsága, hogy a kevés privilégiummal rendelkezők mennyire kapnak szót, jogot arra, hogy megvédjék magukat. Ahogy arra is jól felhívja a figyelmet, hogy a nőket ért erőszak sokszor büntetlen marad, az ismert mítoszokban, ókori szövegekben pedig normalizálták a nemi erőszakot: a kérők megerőszakolták ezeket a lányokat és a legnagyobb probléma ezzel az volt, hogy a házigazda engedélye nélkül tették. De általában az isteneknél is bevett gyakorlat volt megtéveszteni, zaklatni, erőszakot elkövetni embereken.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Ezek a nők nem szeretik egymást

Atwood műveinek fő témája nemcsak a női szerepek kritikai bemutatása, hanem sokszor a női szereplők közötti dinamika is. A Pénelopeiában a nők között nem működik a szolidáris szövetség, a divatos “sisterhood” és “girls support girls” hívószavak fel sem merülhetnének ebben a történetben. Pénelopé nincs jóban az anyjával, unokatestvérét, Helenét szépsége miatt utálja, ami egy olyan társadalom kritikája is, ahol a nőket egyedül a külsejük alapján ítélik meg. Anyósával, Antikleiával szintén nem jön ki, Odüsszeusz dajkája, Eurükleia semmit nem bíz rá, kontrollálni akarja, és kikényszeríti, hogy viselkedjen az értelmetlen normáknak megfelelően. Egyedül szolgálóit szereti, de velük alávetettségük miatt nem tud kapcsolatot kialakítani és leginkább szép kisállatokként tekint rájuk.

Magából Pénelopéból sem lesz feminista ikon, habár sokkal plasztikusabb lesz, mint egy egyszerű nő, aki hűségesen várja haza a férjét és szövöget. Atwoodnál Pénelopé nagyon okos, egy idő után minden ügyet ő intéz, leltároz, számon tart, irányít. Nagyon jól tudja, hogy mire megy ki a kérők játéka, hogyan szerezhet róluk információt és hogyan manipulálhatja őket.

John William Waterhouse: Pénelopé és a kérők

Atwood arra is utal, hogy az Odüsszeiában Pénelopé története egy sokkal általánosabb fordulatra is jelez, amikor is a női jelenlét és szerepek teljesen alárendelődnek egy patriarchális társadalomnak. Ennek egyik jele, hogy Pénelopé a szokásokkal ellentétben nem marad a szülői házban Spártában, hanem elmegy Odüsszeusszal, így a vagyon is elmegy és ezzel kiszolgáltatottá válik minden támogatás nélkül egy idegen helyen. Atwood több, mítoszokat vizsgáló forrásra is támaszkodott, többek között Robert Graves vitatott műveire is, mely szerint Pénelopé vezéralakja volt az istennőkultusznak és a szolgálólányok kivégzése szimbóluma egy matriarchális világ leáldozásának. Érdekes adalék, hogy Graves Samuel Butlernek is hitelt adott, aki szerint az Odüsszeiát egy nő írta. Összességében nem véletlen, hogy Atwood habár kétes megalapozottságú, de gender szempontú olvasatokat használ. Graves műveinek ugyan nem adnak hitelt, de érdemes erre nem is tudományos szövegként tekinteni, hanem inkább egy olyan rétegnek, ami még tovább nehezíti annak kinyomozását, hogy mi is történt itt valójában. Illetve annak érzékeltetéséhez is kell, hogy könnyebb ezeket a lányokat a szimbólumnak tartani, mint megerőszakolt embereknek és így könnyebb is szemet hunyni brutális halálukon.

Na de ki mond igazat?

Pénelopé az alvilágban eltöltött évezredeken keresztül sem változik sokat. Míg mások kalandoznak az élők között, ő a túlvilágon is vár: a  megfelelő pillanatra, hogy elmondhassa a saját verzióját a történtekről. Atwood másik fő érdeklődése, ami szintén számos regényében megjelenik, hogy

kinek, milyen forrásnak hisz az olvasó? Kiben bízik meg, kinek ad hitelt és észreveszi-e, hogy manipulálják?

Pénelopé többször is elmondja, hogy Odüsszeusz a bolondját járatta vele, de összességében őt sem kell félteni, ha át kell ejteni valakit. Végig a saját jóhírét védi és tagadja a pletykákat, hogy lefeküdt volna a későkkel, miközben az elméletileg hozzá hű szolgálólányok is vádolják ezzel egyik énekükben. Azt állítja, hogy később akart szólni Odüssszeusznak arról, hogy a lányok az ő parancsára kéjelegtek a kérőkkel, miközben ő maga utal arra a regény elején, hogy néha jobb kivonódni a konfliktusokból.

A fake news nemcsak Pénelopét érinti, hanem Odüsszeuszt is, akiről elterjed, hogy nem a küklopsszal harcolt, hanem egy félszemű kocsmárossal és nem a szirének próbálták meg eltéríteni, hanem egy bordélyban szórakozott.

Nemcsak az eposz főszereplőinek hitelességét, hanem az egész eposz világát vonja kétségbe Atwood, hiszen hangsúlyozza, hogy ez ugyan a történtek hivatalosan elfogadott változata, de valójában több forrás többféleképpen beszéli el az eseményeket. De a Pénelopeia nem egy javított kiadássá válik, csak egy újabb verzióvá.

Többet is simán elbírna az olvasó ebből a szövegből

A könyv elég rövid, és annyira gördülékeny, hogy az elolvasása nem egy nagy projekt, én egy ennél hosszabb szöveget is elbírtam volna, főleg akkor, ha a szolgálólányok még nagyobb szerepet és árnyaltabb hangot kapnak.

A könyvön érződik, hogy Atwood játékként fogta fel az írást, igazán közvetlen, élőbeszédszerű, olvasmányos a stílusa. Az elbeszélő Pénelopé humoros, cinikus figura, aki ironizál magán, Odüsszeuszon és általában az egész, istenekkel belakott világon is. Olvasás közben azt éreztem, hogy Pénelopét Atwoodnak igazán sikerült élettel megtöltenie és nem zavart, hogy nem kaptam egy teljesen új, a kortárs világnak jobban megfelelő feminista élharcost, miközben nem éreztem érdektelennek vagy idejétmúltnak Pénelopé szempontjait. Ráadásul úgy játszik Pénelopé hangjával, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy az abszolút igazságot mondja vagy csak egy újabb fake news-zal bizonytalanít el arról, hogy mi történt valójában és az igazságtalan mészárlás kinek a hibája volt.

8 /10 raptor

Pénelopeia

The Penelopeiad

Szerző: Margaret Atwood
Műfaj: regény
Kiadás: Jelenkor, 2023
Fordító: Géher István
Oldalszám: 195