A Vinland Saga négy év után végre megkapta a folytatását, és februártól hétről hétre követhettünk a Netflixen. De a hosszú várakozás után mekkora élményt nyújt visszatérni a középkori Angliába? Tartja a színvonalat, vagy beleesik a jó koncepció – gyenge megvalósítás csapdájába? Kritika.
A Vinland Saga első évada erős kezdés volt, egy potenciálisan nagyon izgalmas, történelmi ihletésű, komorabb seinen (főleg felnőtt férfi közönségnek szóló anime) sorozat számára. A helyszín Anglia, i.sz.1000 körül, a vikingek hódítása idején, a főhősünk pedig Thorfinn Karlsefni, a viking felfedező, aki később Vinlandbe (vagyis a mai Amerikába) indított expedíciójáról lett híres. Az első évadban Thorfinnt gyerekként, majd kamaszként ismertük meg, ahogy elkerült az otthonából, Izlandról, és egy Askeladd nevű kalóz bandájával csatlakozott be a harcokba. Közben másodlagos főszereplőként csatlakozott hozzá Canute, Dánia hercege (a későbbi II. Knut király), akinek trónra jutása egyben az első évad fináléját is jelentette.
A második évad itt veszi fel a fonalat – Canute immár Anglia királya, Thorfinn pedig felségárulásért rabszolga lesz egy dán farmon. Itt megismerkedik, majd össze is barátkozik Einarral, az angol földművessel, akinek vikingek ölték meg az egész családját, őt magát pedig eladták. Ketil, a gazdájuk felajánlja nekik a lehetőséget, hogy ha négy éven belül visszahozzák az árukat, felszabadítja őket, és hazatérhetnek. Thorfinn azonban még sok sebet cipel a háborúból, nem dolgozta fel sem a saját tetteit, sem Askeladd halálát, így nem tudja, merre tovább…
A Vinland Saga második évadának megvan a potenciálja rá, hogy kiemelkedően jó legyen. Elég megnézni a korszakról néhány wikipédia cikket, és hamar kiderül, a négy év, amit a második évad felölel, tele volt izgalmas eseményekkel és karakterekkel. Canute uralma megszilárdult Angliában, és a bátyja, Harald halála után elfoglalta Dánia trónját – politikai házasságok, az egyházzal való együttműködés és potenciális konfliktusok, gazdasági kérdések, trónöröklés, tényleg mindent tálcán kínál a történelem, ami egy intrikákkal teli, szövevényes középkori történethez kell. Az eddig bemutatott karakterek, például Thorkell is visszatérhetne, mert vele is adódtak problémák, de lehetőségünk lenne bevezetni főurakat, Canute családját, vagy Normandiai Emmát, a feleségét is. Thorfinn szála pedig ezzel párhuzamosan felvehetne egy sötétebb hangulatot, egy lassabb tempót, és fókuszálhatna tényleg a pszichológiára, arra, hogy milyen egy rabszolga helyzete, és hogyan alakul át a szociopátiába hajlóan kegyetlen, kamasz veterán szabadságra vágyó felfedezővé.
Potenciál tehát van. A megvalósítás már problémásabb.
A Vinland Saga második évadának egyik legnagyobb hibája, hogy minden szétcsúszik. A karakterek egyik pillanatról a másikra, ok nélkül változnak. Az első évadban megismert figurákra jóformán rá sem lehet ismerni – Thorfinn szociopátiába hajló érzéketlensége nyomtalanul eltűnt, helyette traumatizált, érzékeny, kissé apatikus fiatalembert kapunk, akit hallucinációk és rémálmok kísértenek. Askeladd, aki bár izgalmasan megírt karakter, de kifejezetten toxikus apafigura, és morálisan nagyon sötétszürke ember, a főhős emlékeiben és hallucinációiban valóságos erkölcsi iránytűvé lép elő. Canute hivatalosan az okos politikus karakterünk, aki sarokba szorítja az ellenfeleit, valójában teljesen tehetetlen. Néha sikerülnek a tervei mert csak, szükség van rá, hogy sikerüljenek a cselekmény haladásához. Túlél merényleteket, mert pont ott van valaki, és bár a Vinland Saga minden erejével próbálja a szánkba rágni, hogy “hát ő milyen manipulatív”, meg “milyen erőskezű király”, ezt kizárólag mondják, sosem mutatják. Az új karakterek sem sokkal jobbak – Ketilt megismerjük érzékeny, gyenge, önbizalomhiányos, de jólelkű földbirtokosként, az évad végén viszont teljesen véletlenszerűen személyiséget vált, vad és agresszív lesz. Az egyetlen karakter, aki többé-kevésbé végig működik (a Canute által hallucinált levágott fejen kívül, aki elég jól szerepben marad), az Einar. Ő rendkívül egyszerű, jóindulatú, ingerlékeny fiatalember, és akként is reagál minden helyzetre – a probléma, hogy rendkívül unalmas, önmagában motiválatlan, igazi mellékszereplő, így hiába marad egységes az ábrázolása, nagyon nehéz megszeretni, vagy érdeklődni a sorsa iránt.
Női karakterek gyakorlatilag nincsenek – beleestünk abba a klasszikus hibába, amibe a középkor ábrázolásánál gyakran, hogy ezekben az időkben nem lehettek erős, akár vezetői szerepű nők. Jelen esetben a Vinland Saga olyanokat húzott ki, akiket a történelem tálcán kínált (és nehéz azt mondani, hogy nem szándékosan, amikor egész monológokat hallgatunk végig arról, hogy a nők szavára sosem figyelnek a férfiaké mellett). A már említett Normandiai Emmán túl aktív részese a korabeli politikának Canute első felesége, de viking nőkről is tudhatjuk, nem éppen a csendes, otthon ülő virágszálak sorát erősítették. Thorfinn felesége elméletileg feltűnik majd a jövőben, de egyelőre ugyancsak nem hallani róla semmit. Az egyetlen női szereplő, akit kapunk, egy Arnheid nevű rabszolgalány, neki viszont gyakorlatilag semmi személyisége. Csak azért kéne törődnünk vele, mert Einarnak tetszik, ezért kéne aggódnunk és megérteni a helyzetét, de ha már Einarral is nehéz szimpatizálni, Arnheiddel még inkább.
A középkor ábrázolása a nők megjelenítésén túl is felszínes. Nem megyünk bele igazán a viking kultúrába, de a kereszténységből sem kapunk eleget. Nem látunk semmit az egyházból, a tényleges párbaj és bosszúkultúrából, a rabszolgaság megjelenítése, a királyhoz való viszony, mindegyik pont olyan, mintha az író korábbi, főleg fantasy történetek alapján próbált volna képet alkotni a korról, mindenfajta komoly kutatómunka nélkül. A Vinland Saga persze ennek ellenére is lehetne szerethető, de mivel az első évadának, és némileg a sikerének is eleme volt, hogy nem viszi túlzásba a fantasy-t, hogy van benne valamilyen szintű nyers valósághűség, nagyon nagy probléma, ha ezt nem próbálja fenntartani. Ez igaz sajnos a sérülések ábrázolására is – a Naruto vagy a Tokyo Ghoul hősei is megirigyelnék, milyen ütésekből, rúgásokból, szúrásokból és fojtogatásokból állnak fel a főszereplők, csak azért, hogy utána elmondhassanak egy újabb nagymonológot a megbocsátás fontosságáról.
Ami pedig talán a legnagyobb probléma a Vinland Saga második évadával, hogy az előbbi elemeket még valamennyire meg lehetne bocsátani, ha a sorozat maga szórakoztató lenne. Az első évad sem volt tökéletes, akadtak elkapkodott karakterfejlődések, egy vontatottabb kezdés, be kellett érnie, hogy megszeressük, de onnantól, hogy beindult, pörgött, minden szinten. A karakterek változtak, kommunikáltak, Askeladd maga nagyon erősen vitte előre a cselekményt, és igen, volt akció is, voltak csaták, voltak helyzetek, amiknek éreztük a tétjét. A második évadból ez gyakorlatilag teljesen hiányzik. Thorfinnék szála hivatalosan a pszichológiáról, és egy barátság kiépüléséről szól, gyakorlatilag rengeteg az időugrás, egyetlen karakter szemszögét sem ismerjük meg mélyen, és
a legfontosabb esemény, hogy a főszereplők elmélyülten nézik, ahogy előkészített kis földjükön nő a fű (illetve bocsánat, a gabona).
Canute mint akit az Aranybullából szalasztottak, általában csak félelmetesen bámul a kamerába, és innen tudjuk, hogy ő most épp nagyon király és nagyon fenyegető. Nincsenek fordulatok, nincsenek tétek, a főszereplők vastag plot-armort viselnek, a mellékszereplők meg úgysem érdekelnek senkit. Ha izgalmas, dinamikus lenne a sorozat, talán lenne esély rá, hogy elfelejtkezünk a cselekmény és a karakterek problémáiról, de így, hogy még nem is visz magával, sokszor kifejezetten fárasztó átverekedni magunkat az epizódokon, és a végére teljesen elveszíthetjük a lelkesedésünket, mind a történet, mind a hősei iránt.
A zene, különösen az első opening továbbra is nagyon kellemes, de az animáció sokat veszített a varázsából – néha azért érződik, hogy a manga rajzolása nem kifejezetten illeszkedik az elméletileg komor hangulathoz. Zavaró az is, hogy a rajzoló nem igazán tudta, hogyan öregítsen meg karaktereket – Canute ugyan változott, Thorfinn pedig elég komoly fizikai igénybevétellel is szembesült, de azért négy évet öregedtek, nem huszonnégyet. Két húsz éves fiatal férfiről beszélünk, de rendre negyvennek néznek ki a hosszú hajjal, erős arcélekkel, szakállal és esetenként ráncokkal. A tájak, fények még mindig szépek, de itt is, valahogy elveszett a kezdeti varázs.
A Vinland Sagáért nagy kár, és szeretnék benne reménykedni, hogy a folytatásra visszatalál a megfelelő hangulathoz – de mivel addigra már egész más témákra fókuszálunk, jön maga a felfedezőút, azt a potenciált, ami ebben a korszakban volt, már biztos nem tudja kiaknázni. Sajnos szomorú, de látványos példa lett arra, hogy még a legjobb koncepció megvalósításán is el lehet bukni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
