Vinland Saga kritika: Trónok Harca viking módra

I.sz. 1013-ban Thorfinn, a fiatal viking Askeladd, a viking zsoldosvezér bandájának félelmetes harcosa. A fiú csak tizenhat éves, de könyörtelen és tehetséges – az egyetlen valódi célja azonban, hogy tisztességes bosszút álljon a parancsnokán, aki tíz évvel korábban egy párbajban csalással ölte meg az apját. Mindeközben a dán király éppen megkezdi hódító hadjáratát Anglia ellen – amibe természetesen Askeladd és bandája, ezáltal Thorfinn is belekeveredik – és a történelem nagy csatái szolgáltatják a hátteret az egyéni bosszúvágynak és tragédiáknak.

A Vinland Saga részben valós eseményekre alapul, valóban élt alakok inspirálták a karaktereit. Thorfinn maga Thorfinn Karlsefnin, az izlandi felfedezőn alapul, aki észak-amerikai expedíciójáról lett híres. Természetesen az írói szabadság nagy szerepet kap, mert a valóéletbeli Thorfinn nem viking harcos volt a háborúban, hanem sikeres kereskedő, és hajóskapitány, a történetben szintén szereplő (és Thorfinn fiatalkori mentoraként, és nagy mesemondóként bemutatott) Leif Eriksson testvére. Canute, a dán herceg II. (Nagy) Knut dán király karakterére épül, de például az óriási termetű harcos, Thorkell is valóban élt.

Maga a kulturális bemutatás ugyancsak igényes: látszik, hogy Yukimura Makoto, a történet írója utánanézett a skandináv hagyományoknak, a szombati fürdőnapoktól kezdve a mitológiáig és a hitvilágig. Fontos szerepet kap a párbajkultúra, amit ugyan nem magyaráznak részletesen, de Thorfinn karakterét az egész történeten át mozgatja: a vikingeknél elterjedt és elfogadott módja volt a nézeteltérések rendezésének, és akár a bosszúnak. Az első részekben Thors szelídebb, békepárti filozófiája szépen kontrasztba kerül a fiatalok lelkesedésével, akik a háborút éltető szemléletben nőttek fel, azt hallgatták, hogy aki nagy harcosként, csatában esik el, a Valhallába kerül. Magát a hitvilágot gyakran ellentétbe állítják a kereszténységgel is, akadnak hitviták, megingások. Kicsit komikus, de nagyon sötét humorú pillanat, mikor egy részeg papot megkérdeznek az őt foglyul ejtő dánok, hogy „Jézus vagy az ő isteneik az erősebbek”, és az egyetlen válasz az, hogy amelyik feltalálta az alkoholt., A vallások az animében arra eszközök, hogy mélyebben bevonódjunk a középkori világba, és kapjanak egy további színt és motivációt a karakterek. Vagyis, ha az embert érdeklik a vikingek, és úgy általában a 11. század, a Vinland Saga kiváló belépő.

A látványvilágban talán a legérdekesebb, hogy nem tartom klasszikusan animésnek. Az animéknél egyes vizuális elemek gyakran visszatérnek: egy-egy pillanatra elnagyolttá váló arcok, egy lecsorgó izzadtságcsepp, karikaturisztikusan csillogó, nagy szemek, esetenként színes, abszurd hajak.

A karakterdizájnok, a ruházatok szintén többé-kevésbé korhűek – szőke és fekete, esetenként fonott vagy hosszú hajú szereplők klasszikus nadrágokban és tunikákban verekszik át magukat a cselekményen. A zene, és különösen az első opening remek aláfestés az eseményeknek, tehát ha az ember kicsit tart is magától a műfajtól, akkor is érdemes lehet tenni egy próbát ezzel a sorozattal, mert európai szemnek sem annyira idegen.

Kicsit nehezíti a sorozat élvezetét, hogy nem a legpörgősebben induló széria – az első néhány epizódban a Thorfinn még gyerek, és nem kifejezetten izgalmas karakter. Megvan a maga bája, az ártatlansága, az, hogy látjuk hatévesen, megalapozza, hogy később átérezzük a bukását és a tragédiáját, de ahhoz nincs benne elég, hogy lendületet adjon az epizódoknak. Az apja, Thors izgalmas, és sokszor inkább az ő döntései is kapják a hangsúlyt, de túlságosan Thorfinn szemén át látunk, ami sokat nehezít a helyzeten. Az események ráadásul később is kissé kaotikusak, az angol háborúnál is fel kell venni a fonalat, megérteni a viszonyokat mind a csatatéren, mind a karakterek között, és ezt nem rágják a szánkba. Onnantól viszont, hogy sikerül bevonódni, a Vinland Saga tényleg felpörög.

Thorfinn is nagykamasz lesz, elszenvedi az első nagy tragédiákat, és a személyisége gyökeresen átalakul, hidegebb, agresszívebb emberré válik, akinek azonban megmaradnak a maga kétségei. Jönnek az intrikák, jönnek a komoly csaták, a bukások, és egyre több a tényleg emlékezetes karakter. Askeladd például végtelenül ellenszenves, manipulatív, Thorfinn mentorfigurájaként sokszor egyenesen abúzív, mellette pedig abszurd, gyakran gonosz humorával kicsit komolyanvehetetlen. Egyes jelenetei (különösen a fináléhoz közeledve, mikor már megismerjük a hátterét) azonban a sorozat legütősebbjei közé tartoznak, és nagyon sok mély gondolat hangzik el a szájából. Canute ugyancsak, esetlen, félénk, mindenki által kihasznált hercegként lép be a cselekménybe, akit a saját emberei is gyávának tartanak – jónéhány veszteség után azonban ő is megváltozik, megkeményedik, és már látni benne II. Knutot, az erőskezű királyt. Amilyen lassan indul a sorozat, olyan érzelmi mélységekig viszi el a nézőit, ha túljutnak a kezdeti nehézségeken.

Végső soron pedig talán a Vinland Saga legizgalmasabb oldala az üzenete – a sötétségén és vérességén túl ez az, amiért viking hangulatú Trónok Harcának neveztem.

Bár Thorfinn szemén keresztül látunk, a széria egy pillanatra sem állítja, hogy a főszereplő jó ember – egy gyilkos, kém, bosszúszomjas, veszedelmes kamasz. Az emberi kapcsolatok is bonyolultak, sokszor nem is éppen egészségesek – nagyon kevés az olyan karakterpáros, akinél kimondható, hogy jó, és csak jó hatással vannak egymásra, ezek pedig gyakran elkerülhetetlenül sodródnak a tragikus végkifejlet, és ezáltal az egyik fél morális zuhanása felé. Ugyanez a szürkeség jellemzi maguknak a háborúzó feleknek a bemutatását: az egyik epizód elején még az angolok kegyetlenségét látjuk, akik kihasználva a viking hódítók fürdőnapját, fegyvertelen, meztelen férfiakat, nőket és gyerekeket ölnek meg. Amint azonban elkezdenénk úgy érezni, hogy itt a dánoknak van igaza, és nyugodt szívvel szurkolhatunk a főhős oldalának, azonnal kapunk pár jelenetet egy elfoglalt faluról, ahol éppen különös kegyetlenséggel végeznek ki egy keresztény papot, majd később, a trónviszály során is mindenki kivillantja a foga fehérjét. Mindkét oldal mocskos, mindkét oldal véres, és a háborúban nincs dicsőség, akármit is mondanak az északi mítoszok.

Azonban annak ellenére, hogy sosem mondja ki tisztán, mi a helyes, a Vinland Saga nagyon is szól az erkölcsi jóról, mert a karakterek keresik azt. Újra és újra felteszik a kérdést, hogy vajon az-e az erősebb, aki győz a párbajban, vagy az, aki le tudja tenni a kardot, ha arra kerül a sor? Jobb-e a félénk, de ártatlan herceg, akinek még nem tapad vér a kezéhez, az erőskezű királynál, aki már a népe élén áll? Mi a helyesebb, bátrabb cselekedet: túlélni mindenen át, vagy meghalni, ha nincs lehetőség a becsületes életre? A jóság, mint olyan, a történetben egészen hasonlítható Vinland földjéhez: mindenkiben ott él a gondolata, vágyakoznak rá, tovább adják a meséjét, ha valakinek szüksége van egy kis reményre, de senki nem indul neki a tengernek, hogy megkeresse, mert egyszerűen már túl elérhetetlen.

De az alapján, amit a nevek és a történelmi párhuzamok súgnak, Thorfinnból egy nap még lesz Thorfinn Karlsefni, aki felülemelkedik a bosszúvágyon és eljut Amerikába. Addig pedig akármilyen út vezet, a hamarosan érkező második évadon át, én ott leszek a hajóján.