Ahogyan sok más korban és helyen, az ókori Trójában sem volt nagy élmény nőnek lenni. A tíz éven át tartó ostrom alatt a feleségeknek és anyáknak előbb végig kellett nézniük a férjek, fiúk és apák halálát, majd Trója eleste után az ő sorsuk is a halál, az erőszak vagy a rabszolgaság lett. Nekik szolgáltat igazságot Natalie Haynes az Ezer hajóban.
„Amikor elkészítettem az Ezer hajó egy korai vázlatát, odaadtam egy okos barátomnak (…). (…) Megkérdőjelezte (…) a könyv alapfeltevését, miszerint a nők, akik túlélnek – vagy nem élnek túl – egy háborút, ugyanolyan hősök, mint a férfiak. A férfiak mennek harcolni, nem pedig a nők, ez volt a fő érve. Csakhogy a nők is harcolnak – nem utolsósorban Pentheszileia és az amazonjai -, még ha az ő nagy tetteiket megéneklő költemények elvesztek is. (…) Remélem, hogy e könyv – az én eposzi próbálkozásom – végén az olvasók érezhetik: a hősiesség olyasmi, ami mindannyiunkban lakozhat, különösen, ha a körülmények kihozzák belőlünk. Nem csak a férfiakra jellemző, mint ahogy a háború tragikus következményei sem csak a nőket érintik. Túlélők, áldozatok, bűnösök: ezek a szerepek nem mindig választhatók szét.”
Ez Natalie Haynes bátor és érdekes vállalkozásának, az Ezer hajó című könyvnek az alapfelvetése. Hiszen a férfiakat, a nagy, hősi eposzok szereplőit, akik elmentek a háborúkba, harcoltak, és győztek, vagy meghaltak, szinte mind név szerint ismerjük. Ott van Akhilleusz, a legnagyobb görög hős, vagy a leleményes Odüsszeusz, aki inkább az esze miatt vált hőssé. Vagy Aeneas, aki Trója veszte után elmenekült, és végül megalapított egy új birodalmat, amit jóval később úgy neveznek majd: Róma. Vagy Hektór, Trója legnagyobb hőse, akivel Akhilleusz oly rútúl elbánt. De a mitológiát kedvelők ismerhetik még az öreg Priamosz király nevét is, aki Hektór halála után álruhában osont be a görög táborba, egyenesen Akhilleusz sátrába, hogy a fia holttestéért könyörögjön a hősnek.
De mi a helyzet a nőkkel? Mi van Hekubával/Hekabéval, Trója királynőjével, Priamosz asszonyával, aki végignézte az ostrom tíz éve alatt, ahogy a gyerekei felnőnek, majd egymás után meghalnak a háborúban?
Az asszonnyal, aki túlélte Trója bukását, és végig kellett néznie, ahogy az életben maradt lányait és menyeit a görögök kisorsolták maguk közt rabszolgának. Vagy Hektór özvegyével, akinek csecsemő fiát Akhilleusz fia hajította le Trója várfaláról? Mi a helyzet Aeneas eltűnt nejével, Kreuszával, vagy Pénelopéval, Odüsszeusz feleségével, aki húsz éven át oly hűségesen várta haza a szörnyek – no meg nimfák és istennők – között tévelygő urát? Nem hősies dolog húsz évig várni egy csalfa férfira, vagy a bosszút választani, mint Hekabé tette, és ebbe bele is halni? Vagy a szerelmünk halála után csatába menni, és tudatosan a legnagyobb hős által elnyert halált választani, mint ahogyan azt az amazon Pentheszileia tette? Haynes a maga „eposzi próbálkozásában” ezen nők életét – és gyakran a halálát – énekelte meg.
Bár a könyv műfaji megjelölése regény, én mégsem éreztem annak, inkább novellák laza szövésű hálózatának, amelyben többféle stílus és műfaj keveredik, és tesz ki egy egészet. Ahogyan egy eposzban kötelező eposzi kellék a múzsa segítségül hívása, úgy Haynes is ezzel kezdi a művét, Kalliopé megidézésével, aki maga szólal meg a bevezetésben, hogy elmondja, cseppet sokallja már a csak férfiakról szóló hősi eposzokat, és arra ösztönzi a meg nem nevezett, de támogatott költőt, hogy énekeljen végre a nőkről is.
Van azért egy valóban összefüggő szál is: Hekabé és a többi, foglyul ejtett trójai nő története, akik a tengerparti sziklákon ülve várják, hogy a görögök végre eldöntsék, ki melyiküket teszi a rabszolgájává. És közben emlékeznek.
A szeretett férfiakra, a gyermekeikre, a szeretteik elvesztésére, és közben gyászolnak, rettegnek, és várják, hogy eldőljön, életben maradnak-e, vagy feláldozzák őket valamely haragos istennek. És e várakozás történetét szakítja félbe az egyes nők sorsának elbeszélése, valamint az a szál, ami nekem a legjobban tetszett: Pénelopé levelei a kóborló Odüsszeuszhoz.
Ha az ember Odüsszeuszról olvas, a felesége sorsa mindig csak mellékszálként van megemlítve, a hű nej képében, aki otthon ül, és csak vár és vár, kérőket utasít el, miközben nappal a leplét szövi, éjjel meg szorgosan visszabontja.
Az évszázadok során az irodalomtörténetben a hűség mintaképévé is vált, ami csodálatos… csakhogy mennyire igaz?
Mennyire lehet hűséges, türelmes és kitartó egy feleség, akinek a férje előbb csak egy, de végül tíz éven át tartó háborúba megy – igaz, nem önszántából -, majd hazafelé tartva még beugrik néhány szigetre, megvakít egy óriást, és bár elkerülhetné, azért összefut még szirénekkel és szörnyekkel, ráadásul még pár évig Kirkénél, majd Nauszikaánál üdül? Amiről a dalnokok, természetesen, hűségesen be is számolnak a dalaikban, magának Pénelopénak is. Haynes is eltöprenghetett a hűség, szeretet és türelem kérdésén, mivel Pénelopé urához szóló levelei az idő múlásával egyre csípősebbé és türelmetlenebbé válnak – így számomra ez volt a könyv legélvezetesebb része.
Mert komolyan, hány emberevő óriással találkozhat egy görög a nyílt tengereken hajózva? Még én, a bajkeverő képességed alapos ismerője is úgy gondolom, egy bőven elegendő a történetedben. De ha nem találkoztál a laisztrügónokkal, ha nem veszítetted el minden hajódat a sajátodon kívül, akkor mi a válasz a kérdésre, amely minden reggel ajkamra tolul: ho vagy?
Haynes írói stílusának nagy erénye az a csípős humor, amivel például a három istennő (Héra, Aphrodité és Pallasz Athéné) versengését mutatja be, akik megpróbálják – az általam leginkább utált karaktert – Pariszt rávenni, hogy döntse el, melyiküknek adná a legszebbnek járó aranyalmát.
A humor mellett a szöveget átszövi a mély empátia is, amellyel a szerző bemutatta a nők sorsát, azt, ahogyan tíz éven át egy ostromlott városban éltek, szerettek és rettegtek, és várták vissza a harcba induló szeretteiket.
Az is a könyv nagy értéke, hogy az olvasó valóban eltávolodik az unalomig ismert mítoszoktól, és eltöpreng, milyen lehetett a nők, a férjeik és gyermekeik mindennapi élete egy ostromlott városban, amit tíz éven át nem hagyhattak el.
Ezeken kívül még hatalmas tudásanyag is rejtőzik a kötetben – és ehhez érdemes végigolvasni a szerző utószavát, amiből kiderül, mennyi kutatást végzett, hány eposzt és drámát olvasott végig ahhoz, hogy még az olyan, elfeledett nőkről is írni tudjon, mint Parisz első felesége, akit a csábító hős Szép Heléna miatt hagyott el. Vagy ott van Thetisz, Akhilleusz anyja, aki az első pillanattól tudja, mi lesz a fia sorsa. De Haynes mesél a papnőről is, akit a visszautasított Apollón azzal büntetett, hogy bár látta a jövőt, senki sem hitt a jóslatainak.. Trója bukását is előre megjósolta, ahogyan a saját jövőjét is, ami végül be is teljesedett. Bár a templomban Athéné védelme alatt állt, mégis elhurcolták, megerőszakolták, majd Agamemnón tette a rabszolgájává. És bár Kasszandra neki is elmondta, ezzel a tettével a király mindkettejük halálát okozza, a férfi nem hitt neki. Végül mindketten a fürdőben haltak meg, ahol Agamemnón felesége, Klütaimnésztra végzett velük. És Haynes is bevallotta a könyve utószavában, hogy a megátkozott királylányt volt a legnehezebb elengednie a történet befejezése után. Értékeltem, hogy Haynes írt Iphigeneia feláldozásáról is, és az apjáról, Agamemnónról, a másik utálatos héroszról, aki a háborús hódítás – de főképp a gyors meggazdagodás – érdekében elvágta a saját lánya torkát. És olvashattam egy külön fejezetben a lány anyjáról, Klütaimnésztráról is, aki fürdővel és éles késsel várta haza az urát – és akit Haynes végre nem olyan negatívan ábrázolt, mint a nagy görög tragédiaszerzők általában.
Érdemes végigolvasni ezt a könyvet, amelyben Haynes mesél például Kreuszáról, Aeneas eltűnt feleségéről, akit az ókori szerzők általában egyetlen mondattal elintéztek (szó szerint és képletesen is). Kreusza Trója bukása után tűnik el, miközben Aeneast keresve bolyong a városban.
Az írónő pedig egy teljes fejezetet szentel annak, hogy a fiatal feleség és anya szemszögéből mutassa be mind a város elestét, mind a bolyongást a görögök által feldúlt városban, Kreusza életének utolsó pillanatáig.
És ha még többet olvasnánk Kreuszáról, akkor a legjobb rögtön Szabó Magda Creusais című regényét levenni a polcról ami kétszeres bravúr is, egyrészt azért, ahogyan az írónő újraértelmezi az eposzt, másrészt amiatt, hogy Szabó Magda képes volt egy teljes regényt az időmértékes verselés ritmikájában megírni.
Ugyanígy olvashatunk a Laokoón-mítosz újraértelmezéséről, Kreusza szemszögéből. A görög mítoszokban Laokoón főpap tiltakozik az ellen, hogy a falovat bevigyék a városba, ezért az istenek bosszúból hatalmas vízikígyókat küldenek a két fiára. A főpap belehal abba, hogy megpróbálja kiszabadítani a két, a kígyó szorításában összeroppanó gyermeket. Ezek után a trójaiak lelkesen bevonszolják a hatalmas falovat a városba… a többi pedig már, mondhatnánk, történelem. Haynes/Kreusza azonban nem lát kígyókat, csak rengeteg hínárt, amibe belegabalyodhattak a gyerekek… hogy aztán a pap és a fiúk halálából izgalmas sztorit kerekíthessenek az ügyes költők.
És hogy még árnyaltabb képet kapjunk a hősökről és hősnőkről, beleolvashatunk még néhány olyan, nagy görög drámába, mint Euripidésztől A trójai nők vagy elővenni a Hekabé, esetleg Aiszkhülosz drámáit, köztük is az Agamemnónról szólót. Vagy, ha modernebb megközelítésre vágynánk, akkor megismerkedhetünk Madeline Miller Kirké és Akhilleusz dala c. regényeivel, hogy a hősöknek újabb és újabb oldalát ismerhessük meg. És ha Pénelopé története érdekelné az olvasót, akkor lapozzon bele Margaret Atwood Pénelopeia című regényébe. A történet nem csak egy ókori eposz ravasz újramesélése a húsz éven át várakozó asszony szemszögéből, de a szerző a saját korának kritikáját is ügyesen beleszövi a regénybe.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
