HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

A legjobb filmek 2023-ban a Roboraptor szerint

„This is cinema.” Nem csak azért idézzük Martin Scorsese mémmé vált mondatát, mert 2023-ban ő is hozzájárult a legjobb filmek listához. Hanem mert minden streaminges filmkukázások és sztrájk által indított premiercsúsztatások ellenére is erős mozis évünk volt, megérte beülni a filmszínházba. A legjobb filmek 2023-ban a Roboraptor szerint.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

John Wick: 4. felvonás

Noha John Wick harmadik vériszamos hadjárata ugyanolyan akcióorgia volt, mint az előző részek, be kellett látni, hogy – bejelentett spinoffok ide, fejlesztés alatt lévő játék oda – a franchise-ból kezd kifogyni a szufla. Ehhez képest a negyedik rész háromórás játékidővel jelentkezett be a mozinézők kegyeiért. Chad Stahelski rendező “fogd meg a söröm” hozzáállása azonban nemcsak a film hosszában érhető tetten. A John Wick: 4. felvonás többek között ismételten remekül kivitelezett akciókkal (felülnézetes haddelhad!), lélegzetelállítóan fényképezett settingekkel (Japán!), még öblösebb öniróniával (Wick és a lépcsők!) és sok-sok érdekes mellékszereplővel (Donnie Yen szamurájkódexes karaktere a film egyik nagy fegyvere) igyekezett méltóságteljesen lezárni Wick mostanra azért már erősen túlhúzott “egyedül a világ ellen” bosszúhadjáratát. Azt kell, hogy mondjuk: sikerült neki. A negyedik rész méltó lezárása a Rémkirály történetének – vagyis pontosabban méltó lezárása lehetett volna, ugyanis már bejelentették az ötödik rész érkezését. Hiába, ha Hollywood belekapaszkodik egy jól tejelő tehénbe, azt kiszáradásig csavarja. (Szente Ádám)

John Wick negyedik világjáró feudális pisztolybalettje a kaszkadőrpornó csúcsa lett

HIRDETÉS

Műanyag égbolt

A magyar, rotoszkópiával készült film története szerint 2123-ra a bolygónk talaja terméketlenné vált, a növények és állatok kipusztultak. Budapest pesti oldala egy üvegbúra alá került, az emberek csak ez alatt képesek túlélni. A szigorú törvények által szabályozott társadalomban mindenki egyformán 50 évig élhet. Haláluk után egy különleges növényt ültetnek testükbe, és idővel kifejlett fák lesznek – és faként az emberi táplálékok alapanyagai. Nóra (Szamosi Zsófia) egy feldolgozhatatlan veszteséget követően úgy dönt, nem éli le az ötven évet, és az ideje letelte előtt felajánlja testét a közösségért. Férje, a pszichiáterként dolgozó Stefán (Keresztes Tamás) viszont bármit megtenne azért, hogy megmentse a feleségét. Az ő történetükkel párhuzamosan megismerhetjük ennek a különös társadalomnak a rendszerét is, és kiderül, hogy az életet adó növényi beültetést feltaláló Professzor tervében végzetes hiba van.

A Műanyag égbolt egy olyan sci-fi film, amely az érzelmeinkre hatva, brutális őszinteséggel meséli el két ember kapcsolatát és mutat be egy 100 évvel későbbi, magyar disztópiát. Nem akar szépíteni, nem sulykolja a nézőbe a válaszokat, felkavar és elgondolkodtat emberi mivoltunkról. Méltó módon megállja a helyét a nemzetközi sci-fi alkotások közt is – és reméljük, nem ez lesz az utolsó, remekbe szabott magyar animációs film. A fákra pedig a film megnézése után egy ideig biztosan más szemmel fogunk tekinteni. (Nagy Anna)

A Műanyag égbolt az eddigi legjobb magyar animációs sci-fi – kritika

Szörnyetegek

Bevallom őszintén, Rodrigo Sorogoyen munkássága eddig ismeretlen volt számomra. A Szörnyetegek is csak azért keltette fel a figyelmem, mert egy valós sztori, minimalista, de brutális feldolgozásának tűnt. Amit viszont végül kaptam, az minden elvárásomat felülmúlta. Bár az előbbi feltételezésem is bejött, arra azonban nem számítottam, hogy Sorogoyen ilyen szép szimbolikával és nyersességében is mély érzelmekkel, rétegzetten képes ábrázolni egy kisközösségi konfliktust. A sztoriban éppúgy találkozunk érdekellentétekkel, beköltözők és őslakosok különbségeivel, a szeretet, igazságkeresés és erőszak természetével. De még furcsa módon a thriller, neonoir és a western zsánerelemei is visszaköszönnek, bár nem feltétlenül ezektől lesz emlékezetes a film. Hanem a naturalista, szinte dokumentarista módon szívbemarkoló, mégsem hatásvadász jellegétől. Meg attól a fájdalmas, reális és tragikus verekedésjelenettől. (Laki Péter) 

Szörnyetegek kritika: az év egyik legjobb filmje, ami hatásvadászat nélkül is megrázó

Egy zuhanás anatómiája

Minden évben izgatottan várom a Cannes-i Filmfesztivált és annak nem csak díjazottjait, de úgy általában jelöltjeit. Hasonlóan viszonyulok az Oscar-díj külföldi kategóriájához is: az amerikai filmek és popkalandok végeláthatatlan, persze általam is élvezett ostroma közepette lehetőségem nyílik megismerkedni olyan elismert alkotásokkal, amik nagyon másak. Legyen szó a forgatókönyvekről, rendezésekről, témákról vagy stílusokról, egyediek, különlegesek és nagyon sokszor igazán mélyre hatnak. Ez a helyzet az idei aranypálmás Egy zuhanás anatómiájával, ami egy Franciaországban élő, német származású írónőre, valamint férje halálára összpontosít. A film egy tárgyalószobai krimi-dráma, ahol próbálják kideríteni, hogy Sandra (Sandra Hüller) megölte-e a férjét, baleset volt-e, vagy épp öngyilkosság. Az egyetlen potenciális tanú látássérült fiuk, Daniel (akit Milo Machado Graner alakít), ami tovább komplikálja a helyzetet. Az alkotás elképesztő precizitással, őszinteséggel és természetességgel jár körbe olyan témákat, mint a párkapcsolatok, a házastársi viszály, a nemek dinamikája, a gyereknevelés, a szerzők és írásaik közti kapcsolat – és így tovább. Hosszú játékideje ellenére végig leköt, és folyamatosan elképesztően feszült. A fantasztikus rendezéshez bravúros operatőri munka társul, ami a legtöbbet hozza ki a fenomenális színészekből. Az egész végtelenül emberi és folyton aktuális, és bizonyára mindenki, aki volt már párkapcsolatban – sőt, egyáltalán látott ilyet – felismeri majd részeit, és levonhatja saját következtetéseit. Társadalmi tanulmány egyedi formában, ami méltó arra, hogy folytassa a díjturnét – és szerepeljen ezen a listán! (Georgiadisz Leonidas)

Egy zuhanás anatómiája kritika – Az év „nem derül ki”-filmje

A sziget szellemei

Martin McDonagh eddigi legkomolyabb, és leginkább ír filmje. Bizonyos szempontból az Erőszakik (In Burges) szellemi folytatása. Noha sokkal komplexebb, sokoldalúbb és ambiciózusabb darab. A sziget szellemei lírai érzékenységgel beszél a (felnőtt)barátságokról, kapcsolatokról és azok sokszor váratlan, tragikus elmúlásáról. Illetve arról, hogy hogy milyen végzetes következményei lehetnek a toxikus ragaszkodásnak. Mindezek sorai között pedig maga az ír sorstragédia sejlik fel. Ám, mivel nyílt politizálás nélkül (rengeteg szimbólummal) mesél, így az üzenetei, áthallásai univerzálisak. Különösen, ha valaki mondjuk egy társadalmilag/kulturálisan hasonlóan erősen megosztott nemzet moziszékéből nézi a filmet. Melankolikus, száraz csípős abszurd-humorral előadott, gyönyörű kiállású film ez. Amelynek közepén ott van Colin Farrell és Brendan Gleeson csodálatos párosa. Az idei moziév egyik legjobbja és a tavalyi Oscar szezon legméltatlanabbul hanyagolt alkotása. (Pongrácz Máté)

A sziget szellemei egy gyönyörűen csapolt Guinness, melyből bármikor jöhet még egy kör

Renfield

Az idén sok remek filmet láthattunk a mozikban, számomra azonban egy igazi felüdülést nyújtó komédia vitte a prímet. A történet Drakula gróf (Nicolas Cage) és famulusa, Renfield (Nicholas Hoult) történetét meséli el a modern világban. A mérgező gazda-szolga kapcsolat lassan felőrli Renfieldet, aki egy önsegítő csoportnál keres megoldást a problémájára. Egy bűnténynek köszönhetően megismerkedik egy Rebecca (Awkwafina) nevű rendőrnővel, aki megadja neki a végső lökést az önállóság útján. Cage és Hoult játéka zseniálisan kiegészíti egymást, remekül áll nekik a szerep és a közös produkció egyaránt. Az akciójelenetek kellően véresek és komikusak, a szereplők közti dinamika pedig remekül működik. Aki egy jó horror-vígjátékra vágyik ezt a filmet meg kell néznie. (Demencze Ilona)

Renfield kritika – Vérszívás egy vérszívó vérszopó szolgájának lenni

Babylon

Az év elejének egyik leginkább megosztó darabja. Egy vad, sokszor kaotikus, néha széteső, de egyben letaglózó és szenzációs ámokfutás. Amit külföldön azért nem bírtak a kritikusok, mert a legtöbb Hollywoodról szóló filmmel ellentétben nem negédeskedő és álságosan nosztalgikus. Hiszen miközben bőven tiszteleg a mozi varázslata elött, arról sem feledkezik el, hogy gyakran mennyi vérbe, verejtékbe és szenvedésbe kerül annak megalkotása. Persze a Babylon nem egy dokumentumfilm. Hanem egy monumentális freskó. Ami, ahelyett, hogy elfedné, inkább a kirakatba rakja Hollywood minden mocskát és romlottságát. Nem is arról szól, hogy milyen csodás hely Hollywood, hanem arról, hogy Hollywoodban csodák születnek, ám ezek a csodák a legnagyobb áldozatot követik meg. Az álomgyár vérre és szenvedésre épült, ám nem ez a lényeg, hanem a csoda, ami a gyöngyvásznon történik. Persze sokszor túloz, öncélú és pontatlan. És, persze a végső konklúziója is elég erős morális kérdéseket vett fel. Ám az egyedi megközelítési módját letaglózó audió-vizuális (és színészi) bravúrral tálalja. Lehet, hogy Damien Chazelle rendező kezéből itt-ott kicsúszik a gyeplő, de az összkép még a hibák fényében is páratlanul erőteljes. Az év egyik abszolút moziélménye és a Volt egyszer egy… Hollywood tökéletes párdarabja/anti-tézise. (Pongrácz Máté)

Babylon kritika – Ez a film sokkal mélyebb, mint Margot Robbie köldökig érő dekoltázsa

Dungeons & Dragons: Betyárbecsület

Remake-ekkel és rebootokkal tele már a padlás, de az új Dungeons & Dragons-mozifilm megmutatta, hogy még mindig kisülhet ezekből valami jó. Persze nem váltja meg a (film)világot, de hát eleve nem egy olyan zsánert képvisel, amelytől feltétlenül ezt várnánk. Egy hamisítatlan, ízig-vérig kalandfilmről van szó, amelyben nincs semmi szokatlan vagy meglepő, ellenben tökéletes szórakozást tud nyújtani a nézőnek. A látvány teljesen rendben van, a humort tökéletesen adagolták és a szereposztás is telitalálat. Ebben a műfajban pedig ez már abszolút elég. Ugyanakkor a Betyárbecsülethez hasonló, élvezetes kalandfilmek mostanában fájóan hiányoznak a moziból, éppen ezért kifejezetten felüdülés volt megnézni. Arról nem is beszélve, hogy klasszikus fantasyként is ritka madárnak számít, ilyen típusú filmek sajnos nem nagyon készülnek mostanában, így a műfaj rajongóinak általában a tévésorozatokkal kell beérniük – ebből a szempontból tehát szintén hiánypótló volt a Dungeons & Dragons. Mindezen túl nagy erénye, hogy egyáltalán nem csak azoknak érdekes, akik nem ismerik a franchise-t. Vannak persze easter eggek, de egyáltalán nem csak az elkötelezett fanoknak szól a film, hanem abszolút „szűz szemmel” is élvezhető. (Barna Benedek)

Dungeons and dragons: Betyárbecsület kritika – ambíciótlan kikapcsolódás hömbörödő dagadt sárkánnyal

Oppenheimer

Ha a filmtörténészek egy szóval akarják majd 2023-at jellemezni, az kétségtelenül a Barbenheimer lesz. A Barbie és az Oppenheimer filmek összeütközése, és popkulturális egyesülése egészen páratlan és rendhagyó esemény volt. Két egészen különböző film, organikusan (a nézőknek és nem a stúdióknak hála) szinte véletlenül vált mémmé. Ám sok mémfilmmel ellentétben ez az alulról építkező hype kitartott. Hiszen ezekre a filmekre külön-külön is emlékezni fogunk. Arról nem is beszélve, hogy a mém jelentősen kisegítette a mozi, a Covid járványban jelentős anyagi károkat szenvedett, intézményét. Noha bevallom a két film közül engem előzetesen a furábbnak tűnő Barbie tartott jobban lázban, az igazi meglepetést éppen az Oppenheimer szolgáltatta. Első ránézésre ugyanis egy tipikus Oscar-baitnek tűnt: nagyszabású, sztárokkal telezsúfolt biopic. Persze az várható volt, hogy Nolan filmtechnikailag jóval látványosabb, dinamikusabban és kreatívabban fogja megközelíteni a témát. Így is lett, olyannyira, hogy ez az Oppenheimer legalább annyira kozmikus horror, mint életrajzi film. Ráadásul – és engem épp ezért nyert meg – ez a rendező leginkább emberi filmje.  Egyik legnagyobb erénye, amit egyesek negatívumként hoznak fel ellene: nem foglal egyértelmű állást a címszereplője mellett. Nem magasztalja, de nem is kárhoztatja. Bonyolult, vívódó, őrlődő, megalomán, de a döntéseibe bele roppanó emberként kezeli. Miközben keményen rámutat az USA mindenkori politikai és katonai vezetése kisszerűségére. Arra, hogy ez a kegyetlen gépezet hogyan darálta be nem csak ellenségeiket, de azokat is, akikre a legnagyobb terhet helyezte. Sokkal több, mint egy megosztó ember életrajza, az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb történelmi filmje. (Pongrácz Máté)

Az Oppenheimer atomi szinten vizsgálja a hatalom, a hiúság és az emberség dinamikáit

A galaxis őrzői 3.

Tudom, hogy mindenkinek a könyökén jön már ki az MCU, meg hatalmas mélyrepülésben van az egész szuperhősfilm-cirkusz. Többek között azért is, mert a Disney több figyelmet fordított a kulturkampfra, mint az íróira meg a VFX-eseire, de James Gunn A galaxis őrzői harmadik részével egy gyönyörű kilépőt írt (és a munkájának tükrében még szarabbá tette a poszt-Infinity Sagában készült fércműveket). A galaxis őrzői 3. végre egy olyan MCU-film volt, ami azt adta, ami miatt megszerettem annak idején ezt a színes-szagos kuplerájt.

A szóban forgó trilógia egyszerre vidám, ugyanakkor elég sötét zárórészében szeretetteljesen elbúcsúzunk ettől az egy családba gyúródó, markánsan különböző fazonokból álló csapattól. A két és fél órás játékidő alatt a film megnevettet, megrugdos, megölel. Sokaknak ad egy olyan élményt, ami aztán elkíséri még a rákövetkező napokban is.

Igaz, hogy vizuális stílusában párszor túlszaturáltnak, erős szóval infantilisnek éreztem, van benne karakter, aki egy szimpla cselekménygörgető eszköz, de így is abszolút átgondolt, végtelenül kedves film, ami cseszettül látványos (az MCU történetének egyik legjobb akciójelenetét tolták bele). Van, hogy kissé hatásvadász, de jaj, ezt is abszolút koncepcióvezérelten csinálja.

Örülök, hogy hagyták James Gunnak, hogy úgy dolgozzon, ahogy szeretne, mert így egy kicsit, kegyetlenebb is lett. Olyan pillanatokat fértek ebbe a részbe, amikor négy nagyon csúnyán megkínzott, de végtelenül cuki kisállat arról álmodozik egy nagyon sötét és retkes ketrecben, hogy majd, a megkínzójuk, a magát Evolúció Mesterének hívó faszi elviszi őket a végtelen kék égbe, egy új világba, ahol majd új otthonra találnak és hogy az a sok szar, amin keresztül mennek, na az a belépő. Nagyon cukinak hangzik, de nem ez volt a helyzet, ha emlékszünk. Igazság szerint az Evolúció Mestere az egyik, ha nem a legkegyetlenebb gonosza az MCU-nak, aki a tökéletesítés álelvével racionalizálja a egójának más kárára történő mélytorkozását. 

A film jóval erőszakosabb is, mint általában az MCU-filmek, szóval lehet, hogy kisgyermekenek megterhelő is lehet. A harmadik résszel nemcsak az Őrzők eddigi felállása búcsúzik, hanem a rendező és író James Gunn is. Az elmúlt évek marveles kontentjeiből kiindulva Gunnal az egész kóceráj lelkének utolsó, nagyméretű szilánkja is leugrik a vonatról, amire már ráférne egy fék. Félő, hogy nem marad más, mint a felszínes, tokenista „álvókság”, ami inkább szereti jól kioktatni a nézőit, mint történetet koherensen, érdekesen mesélni árnyalt és izgalmas karaktereken keresztül. S itt rá is térhetek a Guardians of the Galaxy 3 és Gunn egyik érdemére: úgy tud mély üzeneteket átadni, hogy közben pártatlan marad, nem politizál, nem vesz részt ebben a kultúrkampfban. Ennek eredménye az, hogy mindegyik oldal beleláthatja a saját dolgát. Ennek azért örülök, mert senkit sem fáraszt, mindenkinek mond valamit még azon a nagyon fontos tanulságon túl, hogy

a család az család. (Szaniszló Róbert)

A galaxis őrzői: 3. rész – Egy halom se**fej megható jutalomjátéka

Tyron klónja

Az év legváratlanabb meglepetése, ez, a Netflix kontent dömpingjéből kreativitásában messze kimagasló neo- blaxploitation. Juel Taylor első nagyjátékfilmes rendezésében mesterien keveri, forgatja ki és remixeli a zsáner elemeit, miközben meglehetősen egyedi módon – de nem lenézően didaktikusan – beszél az amerikai társadalom (rasszok/osztályok között történő) megosztottságáról. Mindezt remek szereplőgárdával előadva. A Star Wars filmekből kiszabaduló John Boyegának végre ismét alkalma nyílt emlékeztetni minket, hogy sokkal több van benne „Rey nevének tágra nyílt szemű üvöltözésénél”. Jamie Foxx teátrális stricije pedig magabiztosan lopja a showt az év egyik legszórakoztatóbb alakításában. A Spike Lee és Jordan Peele filmek bizarr határmezsgyéjén mozgó, szürreális humorú film üdítően friss alkotás, aminek minden esélye megvan arra, hogy kultfilmmé nemesedjen. (Pongrácz Máté)

A Tyrone klónja a „leggrúvibb” dolog, amit idén nyáron a Netflix kínál

Megfojtott virágok

Martin Scorsese új filmje mondhatni a kötelező a filmkritikusi elvek mentén sem maradhat le egy évösszegző listáról, de a Megfojtott virágoknak ennél is több oka van arra, hogy 2023 legjobbjai között szerepeljen. Az oszázs indián törzs tragédiáját elbeszélő film nem erkölcscsőszködik, sőt, az emberi gonoszság legemberibb arcát mutatja be – ami pont ezért lesz hátborzongató. Jó hollywoodi film módjára Scorsese sem hagyja nézőjét boldog vég nélkül (főleg, ha végigült 3 és fél órát), ám a happy end nem teljesen örömteli. Hiszen minden igazság ellenére ott van a mindig motoszkáló bizonytalanság, hogy teljesen félre lehet ismerni valakit. Vagy az, hogy bár szeretsz valakit, mégis bántod. A Megfojtott virágok inkább ezen érzések mélyére megy, mint a tényleges indián ügynek. Scorsese fantasztikus képeivel, vagy szűkös, egyszerre baljóslatú és meghitt snittjei keretezésével teszi mindezt. És nem utolsó sorban a sztárgárda segítségével. Fantasztikusat alakít Leonardo Dicaprio, mint Ernest Burkhart, az indián és fehér világ közt őrlődő férfi, akit nagybátyja irányít is, meg nem is a háttérből – Robert De Niro szintén zseniális alakításában. Őket egészíti ki az oszázs Mollie Lily Gladstone alakításában, akiről igazán sosem tudjuk, mit tud ténylegesen és mit nem. Minden, elsőre soknak tűnő 3 + óráját megéri figyelni, csodálni. Akár többször is. (Scheirich Zsófia)

Megfojtott virágok kritika – Ott lehet ragadni a prérin három és fél órára?

Ehrengard – Egy csábítás története

Az Ehrengard meglepő film – én legalábbis nagyon nem arra számítottam, amit kaptam, mikor leültem elé. Elsőre valami dán Bridgertont vártam, romantizált toxikus kapcsolatokkal, helyes fickókkal, és esetenként túlságosan is modern szemlélettel, ezzel szemben kaptam egy tényleg humoros komédiát, ami jópofán, de amikor kell nagyon is komolyan tárgyal olyan témákat, mint a zaklatás. Határozottan rámutat a toxikus kapcsolatok toxikus mivoltára, szerethető, de legalábbis rendkívül szórakoztató fő- és mellékszereplő gárdát vonultat fel. És bár keveset mutat a dán királyi család és arisztokrácia életéből, azt a kis szeletet láthatóan igényesen, a politikai viszonyok ismeretében adta át – nem csoda, hiszen az alapjául szolgáló regény írója maga is részese volt ennek a világnak. A színészek nagyrészt ismeretlenek, sokszor fiatalok, de megérdemelnék, hogy befussanak, és más filmekben is lássuk őket, mert hitelesen, természetesen játszanak, és teljesen eggyé válnak a karakterekkel. Bár az Ehrengardot nem nevezhetjük látványfilmnek, azért igényes jelmezekből, és szép tájakból sincs hiány. Ez a film másfél óra könnyed, de a maga módján elgondolkodtató szórakozást adott, de váratlansága és egyedisége nekem mindenképp 2023 legemlékezetesebb élményei közé vitte. Nagyon sajnálom, hogy nem kapta meg azt a figyelmet, amit érdemelne. (Medvegy Anna)

Ehrengard kritika – A dán Bridgertonban zaklatónak lenni nem romantikus

Bár listánk nem teljes, egy biztos: 2023-ban is el voltunk látva nagyszerű filmekkel. Akár tévében, akár moziban, vagy házi projektoron filmeztünk, bőven válogathattunk jó filmekből.