A Műanyag égbolt az eddigi legjobb magyar animációs sci-fi – kritika

Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta író-és rendezőpáros nem új az animációs filmek világában. Korábbi rövidfilmjeik (Les Conquérants, Leftover) nemzetközi kritikai elismerésben részesültek, illetve a Leftover elnyerte az ACSE Equality and Diversity Díjat a Clermont-Ferrand Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon. A Műanyag égbolt az első egészestés animációs filmjük. A filmet a Berlini Filmfesztiválon is bemutatták, a The Hollywood Reporter pedig egyenesen a Berlinare rejtett gyöngyszemeként hivatkozott rá.

A magyar sci-fi filmek igencsak ritkák itthon (bár utóbbi időben egész jól állunk velük), de nemcsak ez teszi különlegessé a Műanyag égboltot. Dicséretes az az igényesség és kitartás, amellyel Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta megalkotta ezt a filmet. A Műanyag égbolt 110 percnyi játékideje hét év kitartó munkájának eredménye. A film először az NFI első Inkubátor Programja keretében kapott támogatást. Végső költségvetése 2,5 millió euró lett, amely még így is alacsonynak számít az animációs filmek esetében. A készítők viszont bebizonyították, hogy egy ilyen szolid költségvetésből is lehet igényes és izgalmas animációs filmet készíteni. A Műanyag égbolt végül a Nemzeti Filmintézet, a szlovák Audiovisual Fund és az Európa Tanács EURIMAGES kulturális alapjának támogatásával valósult meg.

Az animációs film további különlegessége, hogy egy régóta – pontosabban 1915 óta – ismert technikával, rotoszkópiával készült. A legelső rotoszkópos animációs film az Élet nyomában (Waking life) volt, amely 2001-ben debütált, de ilyen technikát használt a Sin City vagy a Kamera által homályosan (Scanner Darkly) is. Ilyenkor a jeleneteket a színészekkel egy fehér háttér előtt veszik fel, majd általában szoftver segítségével készítik el az animációt. Szamosi Zsófia – aki Nórát, az egyik főhőst alakítja – szerint nehéz is volt egy ilyen ingerszegény környezetben játszani. Az alkotók mutattak a színészeknek ugyan terveket, de a többi a fantáziájukra volt bízva.

A rotoszkóp technikát manapság sok alkotó lenézi, hiszen már meglévő anyagból viszik át animációra a történetet, de nagy előnye lehet, hogy ezzel részletesebben lehet ábrázolni a szereplőket. A mimikájuk, arcvonásaik élethűbbek lesznek így. A Műanyag égbolt abban különleges, hogy ennél az alkotók a forgatás után kézzel rajzolták meg a karaktereket és jeleneteket, így még aprólékosabban örökíthették meg a gesztusaikat, mozdulataikat. A végeredmény pedig egy igencsak élethű animáció lett.

A történet szerint 2123-ra a bolygónk talaja terméketlenné vált, a növények és állatok kipusztultak. Budapest pesti oldala egy üvegbúra alá került, az emberek csak ez alatt képesek túlélni. A szigorú törvények által szabályozott társadalomban mindenki egyformán 50 évig élhet. Haláluk után egy különleges növényt ültetnek testükbe, és idővel kifejlett fák lesznek – és faként az emberi táplálékok alapanyagai. Nóra (Szamosi Zsófia) egy feldolgozhatatlan veszteséget követően úgy dönt, nem éli le az ötven évet, és az ideje letelte előtt felajánlja testét a közösségért. Férje, a pszichiáterként dolgozó Stefán (Keresztes Tamás) viszont bármit megtenne azért, hogy megmentse a feleségét. Az ő történetükkel párhuzamosan megismerhetjük ennek a különös társadalomnak a rendszerét is, és kiderül, hogy az életet adó növényi beültetést feltaláló Professzor tervében végzetes hiba van.

Az alapsztori ismerős is lehet, hiszen a Zöld szója (Soylent Green) című 1973-as sci-fi is hasonló alapfelvetéssel nyit. Az emberiség a klímakatasztrófa miatt az emberi testből előállított szintetikus ételekkel táplálkozik. Ugyanakkor itt véget is ér a hasonlóság. A Műanyag égbolt egy házaspár történetén keresztül mutatja be a nyomasztó és disztópikus világot és keresi a választ arra, van-e bennünk teljes önfeláldozás és hogy létezhet-e emberiség nélkül is élet. A politikai berendezkedésről nem tudunk meg túl sokat, de a folyamatos kontroll és polgárok felé közvetített kommunikáció – amelyben azért aktuálpolitikai utalásokat is találunk – azt sugallja, hogy a városon belül egy totális diktatúra működik. A város lakóit viszont csak az érdekli, hogy kihasználják az ötven évüket, így nem kérdőjelezik meg a rendszert. A külvilágról és a bekövetkezett katasztrófáról igyekeznek tudomást sem venni, és a saját kis buborékukban élni életüket.

Nyomasztó látni a jól ismert hazai helyszíneket a klímakatasztrófát követően. A Lánchíd, a kiszáradt Duna, Balaton vagy a romos Miskolc látképei mind hátborzongatóak. A sztori középpontjában viszont inkább az emberek és az emberiség állnak, így – akárcsak a mi természetünk – ellentmondásokkal teli a történet. Önző-e Stefán, mert azt szeretné, hogy a felesége teljes életét mellette élje le? Önző-e Nóra, amiért úgy dönt, nem akar tovább élni? Jogunk van-e meghatározni, ki és meddig élhet? Ezeket a kérdéseket veti fel a történet, de a film nem ad rájuk egyértelmű választ, a nézőkre bízza, hogyan vélekednek erről. Az biztos, hogy a filmet megnézve sok gondolatunk, érvünk és ellenérvünk merül fel, de korántsem olyan könnyű ezeket megválaszolni.

Az alkotás érzékenyen, megrázóan meséli el Nóra és Stefán történetét, a problémákat és karaktereket komplexen ábrázolja, és nem könnyíti meg a döntést a házaspár számára. A történet nem kiszámítható és a lezárás sem közhelyes; itt nem fogja néhány ember megmenteni az egész emberiséget. A poszt-apokaliptikus tájak, a modern, de rideg Budapest épületei mind fantasztikusak és mellbevágóak. Az égbolt gyönyörű ábrázolása a halott földdel remek kontrasztot alkot. A zene mellé érzelmes és feszült, csak tovább fokozza a hangulatot.

A történetben érezni néhol lyukakat, de ezek nem zavaróak. Egyedül a telepen játszódó – és egyébként izgalmas – üldözés kapcsán merült fel bennem, hogy miért nem követték a szereplőket a biztonságiak? Miért hagyták őket lelépni? Miskolc poszt-apokaliptikus látképével, romos lakótelepeivel és vasútállomással ellentétben pedig Buda teljesen eltűnt. Azt nem tudjuk meg, hova lettek onnan a házak és épületek. Ahogy azt sem, hogy maradtak-e a bolygón hasonló, búra alatt lévő városok. Ez utóbbit nyitva hagyja a sztori, és nem is lett volna további játékidő a poszt-apokaliptikus világépítésre, vagy elvitte volna a fókuszt a fő történetszálról.

Szamosi Zsófia nagyszerűen alakítja a magába zuhant, majd később újra magára találó Nórát, aki korántsem olyan törékeny – vagy önző -, mint amilyennek elsőre tűnik. Keresztes Tamás megindítóan játssza Stefánt, aki kétségbeesetten igyekszik, hogy még egy kis időt tölthessen a szerelmével.

A Műanyag égbolt egy olyan sci-fi film, amely az érzelmeinkre hatva, brutális őszinteséggel meséli el két ember kapcsolatát és mutat be egy 100 évvel későbbi, magyar disztópiát. Nem akar szépíteni, nem sulykolja a nézőbe a válaszokat, felkavar és elgondolkodtat emberi mivoltunkról. Méltó módon megállja a helyét a nemzetközi sci-fi alkotások közt is – és reméljük, nem ez lesz az utolsó, remekbe szabott magyar animációs film. A fákra pedig a film megnézése után egy ideig biztosan más szemmel fogunk tekinteni.