A drámaíróból lett filmrendező Martin McDonagh legújabb filmje, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) már akkor is kiváló néznivaló lenne, ha majd kétórás játékidejében csak a helyszín tájképeit mutatná be autentikus folkzenére. Szerencsére McDonagh ismét megmutatja, hogy nemcsak a kisszerű balfékek mélyen emberi tragikomédiájának megírásához, de vászonra viteléhez is ért. A sziget szellemei a felszínen túlra tekintve a művészet legalapvetőbb emberi kérdéseivel foglalkozik, miközben számos allegorikus értelmezése is lehet. Úgy a múltra, mint kortárs problémákra vonatkoztatva. Spoileres kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
McDonagh és az Aran-szigetek trilógia
A sziget szellemei rendezője, Martin McDonagh bár sikeres és elismert drámaíróként kezdte Angliában, nevét leginkább az Erőszakik után ismerte meg a világ. A fekete humorban tobzódó, Tarantino és Guy Ritchie stílusát megidéző film szinte instant kultuszfilmmé vált. Ebben szerepe volt a remekül megírt, vicces párbeszédeknek és abszurd helyzeteknek, valamint a pazar szereposztásnak is. A hét pszichopata és a si-cu már kevésbé aratott osztatlan sikert, de a szerző stílusjegyei továbbra is a helyükön voltak. A Három óriásplakát Ebbing határában viszont már a filmes szakmai sikereket is elhozta a rendezőnek. A film két Oscar szobrocskát zsebelhetett be, mégpedig a legjobb női főszereplő és legjobb férfi mellékszereplő kategóriákban. Az általánosan pozitív kritikai visszhang mellett azonban néhányan a hiányosságaira is felhívták a figyelmet. Különösképpen élesek voltak azok a hangok, amik azt emelték ki, hogy McDonagh nem ismeri behatóan az amerikai vidéket, ezért ábrázolásmódja szükségszerűen sztereotip.
Talán a kritikai hangok figyelembe vétele is hatással lehetett a rendezőre, hiszen A sziget szellemei a gyökereihez való visszatérését is jelzi. Bár Londonban született és nevelkedett, ír származása mindig kulcsfontosságú volt műveiben. Legújabb filmje pedig korábbi drámáihoz is szorosan kapcsolódik. Az Írország nyugati partja mellett található Aran-szigetek két színdarabjának is helyszínét biztosítanak (A kripli, Az Inishmore-i hadnagy). Bár a címadó sziget, Inisherin egy fiktív földrajzi hely, A sziget szellemei lényegében ebbe a ciklusba tagozódik be a trilógia befejezéseként. Hogy mennyi maradt meg az eredetileg szintén színdarabként elképzelt alapműből, az talán sosem fog kiderülni. Ami viszont biztos, hogy McDonagh az eddigi legcsendesebb és legszemélyesebb filmjét készítette el.
A sziget szellemei már nem üvöltenek
Pádraic (Colin Farrel) és Colm (Blendan Gleeson) valaha a legjobb ivócimborák voltak. A film kezdetén azonban Colm nem hajlandó barátjával tartani a pubba, mondván, hogy már nem kedveli őt. Pádraic persze semmit nem ért az egészből, és arra gyanakszik, valamivel megbánthatta barátját. Még csak az sem okozhatott törést a kapcsolatukban, hogy az éppen dúló polgárháború két szembenálló felével szimpatizálnak. A sziget lakossága lényegében rá sem hederít a konfliktusra. Sokkal jobban megrázza azonban a közösséget a két férfi látszólag indokolatlan viaskodása.
HIRDETÉS
A helyzet egészen odáig fajul, hogy a zenei hagyatékán dolgozó Colm megfenyegeti az állattartó Pádraicot, hogy minden egyes alkalommal levágja egy ujját, ha az hozzá szól.
McDonagh nem teketóriázik, néhány autentikus zenére beúszó gyönyörű tájkép után egyből bedobja az elsőre érthetetlen alapkonfliktust. Ami nemcsak elsőre, de a későbbiekben sem tűnik értelmesebbnek. Colm problémája ugyanis csupán annyi, hogy rájött, mennyire különbözik az életfelfogása Pádraicétól. Előbbi a művészetekhez vonzódik, magát intellektuálisan magasabbrendűnek tartja utóbbinál, aki pedig nem nagyon lát messzebb jószágainál, és azok bélműködésénél. A nyitányban megismert helyzetből nehéz is elképzelni, hogy a két férfi barátsága mire alapulhatott. Ugyanakkor mégis Farrell karakterével együtt pislogunk szenvedve, hogy mégis miért történik mindez? McDonagh pedig a rá jellemző, profanitásokkal kísért, csípős és nyers párbeszédeivel irányítja a nézők érdeklődését. Az abszurditásában is banális alaphelyzetből pedig éppen a dialógusok mentén alakul ki egy szomorú tematikai halmaz, ami ugyanúgy reflektál múltra, mint jelenre. De minden esetben a művészetek, és az emberi létezés alapkérdéseit állítja középpontjába.
De milyen szellemekről is beszélünk valójában?
Az eredeti címben jelzett banshee, azaz a sikítószellem az ír és kelta mitológiában olyan női alakban megjelenő természetfeletti lény, ami előre jelzi a haláleseteket. McDonagh filmjét azonban közel sem foglalkoztatja a bansheek legendája, és nem is horrorfilmet készített. A sziget szellemei Colm készülőfélben lévő dalának címe is egyben. Ugyanakkor mégis van egy sejtelmes vénasszony figura, akire megfeleltethető az inisherini bansheenek. Mrs. McCormick (Sheila Flitton) boszorkányszerű jelenlétével magában hordozza a baljós eseményeket, és konkrétan megjósol két halálesetet.
Karaktere azonban mégis sokkal inkább hasonlít Bergman kaszására A hetedik pecsétből, aki szintén az élet értelmét fejtegetve hívja sakkpárbajra Antonius Blockot (Max von Sydow).
Hogy mennyire volt szándékos húzás ez a párhuzam McDonagh-tól, az kérdéses. Mrs. McCormick szinte mitologikus alakja viszont a görög tragédiák egyik dramaturgiai elemének is megfeleltethető, mégpedig az önbeteljesítő jóslatoknak. Amiből amúgy akad még néhány a filmben.
Szabadon is bezárva
Pádraic és Colm barátságának széthullását nem nehéz párhuzamba állítani a háttérben zajló polgárháborúval. A nagy nemzeti tragédia ábrázolása helyett azonban McDonagh intimebb közelségbe hozza a “testvérharcban” erodálódó kisközösség drámáját. Mert a férfiak kicsinyes csatáját nemcsak maguk, de a környezetük is megsínyli. A rendező saját elmondása szerint a COVID idején írt történetbe saját kellemetlen szakításélményét is bele-, ezzel együtt pedig feldolgozta. A világszintű (vagy ez esetben országos) jelentőségű események nyomasztó hatásából eredő veszteségérzet végig ott lebeg a sziget lakói felett.
Ugyanakkor az izolációból és kilátástalanságból táplálkozó egzisztenciális krízis is jól kiolvasható a filmből.
De mindezek felett mégiscsak a létezésről, az élet értelméről és az elkerülhetetlen halál fenyegetéséről szól. McDonagh itt pedig szembeállítja a művészeti hagyaték hajszolását az egyszerűbb életörömökkel való elégedettséggel. Ebből pattan ki végül is Pádraic és Colm háborúja, ahol csak vesztesek és veszteségek vannak. Értelem kevésbé.
Lenni, vagy lenni, de minek?
A sziget szellemei két szembenálló főszereplőjének identitásválságának is a Colm által generált szakítás a mozgatórugója. Pádraic jóformán csak a kapcsolatukon keresztül tudja meghatározni saját magát, amikor pedig ezt is elveszik tőle, látványosan nem tud mit kezdeni a helyzettel. Fokozatosan romlik meg a kapcsolata testvérével, Siobhánnal (Kerry Condon), és a falu bolondjának tartott Dominic (Barry Keoghan) sem bizonyul megfelelő barátpótléknak. Colm viszont görcsösen dolgozik azon, hogy nyomot hagyjon a világon egy dal formájában. Mintha csak egy élete alkonyához közeledő zsémbes öregurat látnánk, akin urrá lesz a kényszerességben gyökerező depresszió. De szerinte ilyesmiről szó sincs – mégha minden jel erre utal sem. Saját megszállottságuk pedig egyenes út a tragédiához.
A csatározás közben mindketten elvesztenek valamit alapszemélyiségükből. Pádraic a kedvességét, Colm pedig az ujjaival együtt a zenei tudását, így az egyetlen dolgot is, amivel szerinte emlékezetes maradhat. Ez az értékvesztés és eltávolodás pedig végtelenül magányossá is teszi őket.
Az elmagányosodás tulajdonképpen Inisherin egyik kollektív alapélménye is.
Nemcsak az anyaországtól való elszigeteltség, de a helyszín korlátoltsága miatt is. Úgy szellemi, mint fizikai értelemben. A sziget szellemei így kiindulópontja ellenére legkevésbé a barátságról szól, de apró részleteiben rengeteg kibeszélnivaló témát rejt még.
Piszkos vén város
A sziget szellemei gazdag témaburjánzása és rétegei mellett egyéb szépségeket is rejt, kifejezetten a látvány tekintetében. Ben Davis képei egyszerre képesek megragadni az ír tájban rejlő kortalan szépséget, és azt a melankóliát is, ami átjárja a történetet. Ugyanakkor a nagy, színes, nyílt terek mellett a karakterek bezártságára és távolságára is felhívja a figyelmet. Ezt leginkább a zárt terek sötétjében, szűkebb képkivágásokkal éri el, de a keretezésekkel is szívesen él. Kifejezetten szereti ablakokon keresztül mutatni a szereplőket. Ezzel a köztük feszülő vékony határokat és nézeteltérseket is érzékelteti, amit ablak által homályosan látnak. A tájképek mellett persze kosztümöknek és díszleteknek is köszönhető a film lenyűgöző vizualitása. Még úgy is, hogy a legnagyobb ír sztereotípiáktól sem tartózkodik. Persze nem mehetünk el szó nélkül Colin Farrell és Brendan Gleeson kiemelkedő színészi teljesítménye mellett sem. Ahogy Kerry Condon és Barry Keoghan is figyelemreméltó alakítást nyújtanak.
A sziget szellemei McDonagh legérettebb, és érezhetően legszemélyesebb alkotása. Talán az a legjobb, ha a rendező korábbi filmjeihez képest nem fekete-, vagy tragikomédiaként kezeljük.
Érdemes úgy közelíteni felé, mint egy klasszikus tragédiákon alapuló abszurd elemeket tartalmazó népmeséhez, amit átjár a szépirodalmi érzékenység.
Meg a kifejezetten erős színészi jelenlét, még a legkisebb szerepekben is. Legtöbb lapját nem teregeti ki, de szinte minden elemében képes hosszantartó eszmefuttatásokra ösztönözni. Egy olyan gyönyörűen csapolt Guinness, ami felett könnyű elmerengeni sok mindenről. Például barátságról, életről, a múló időről és veszteségekről.
