Dungeons and dragons: Betyárbecsület kritika – ambíciótlan kikapcsolódás hömbörödő dagadt sárkánnyal

A Dungeons and Dragons (D&D vagy DnD) asztali fantasy szerepjáték popkulturális lenyomata, hatása elvitathatatlan. Az 1974-ben Dave Arneson és Gary Grax által megalkotott übermensch társasjáték kicsit olyan, mint Superman: az is hallott róla, aki nem olvasta soha a szuperhősről szóló képregényeket. Egyszerűen azért, mert ahogy a Clark Kent, úgy a DnD is több generációt formált és szórakoztatott az elmúlt évtizedekben és teszi azt most is. Ikonná, jelképpé lett hol negatív, hol pozitív értelemben – elhelyezkedés pedig e kettő póluson mindig attól függött és függ, hogy hol tart a társadalom a fikciós művek és játékok iránt magas szinten érdeklődő, értük rajongó szubkultúra megítélésében és az azzal járó sztereotipizálásában. Leegyszerüsítve a dolgot: hogyan jelenik meg a filmekben, sorozatokban és az irodalomban. Éppen ezért a DnD volt már az istentelen lúzerség és a bemutatott „ felismerhetően objektív okok miatt” szűz fiúk ismertetőjele, de volt a felhőtlen, könnyed gyermekkor, a mély baráti kötelék, meg lovagiassá nevelés szimbóluma, de még a sátánizmus kapudrogja is (ahogy azt prezentálta a Stranger Things is). A DnD mindig feltűnik, amikor egy történet geekekről, nerdekről, kockákról akar mondani valamit. Nem is kell a távoli múltba utaznunk, elég, ha végig nézzük a Big Bang Theory sitcomot, vagy éppen a Stranger Things legutóbbi évadát (vagy az egész sorozatot) – ez utóbbi karakterizáció szinten is kapaszkodik ebbe a társasjátékba, ráadásul pozitív aspektusból.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthető, hogy a DnD-hez tartozó fantasy sztorik, és helyenként maga a játék is műfajformáló erővel bírnak és bír, hiszen ma a videójátékok között nagyon kevés az olyan RPG, aminek akár csak a vázából, de ne kacsintana vissza a DnD DNS-e. A közel ötvenéves Dungeons and Dragons az évtizedek alatt formálta a modern fantasyt és a vele játszó embereket, ezeken keresztül pedig a népszerű kultúra vonatkozó szegmensét. A kampányok alatt a játékosok gyerekként és/vagy felnőttként szívták magukba a hősiességet a (betyár)becsületet, közöttük pedig sokakat alkotásra is inspirált, amiből szórakoztató vagy éppen jelentős, saját rajongóbázist építő művek jöttek létre film, rajzfilmsorozat, videójáték, képregény, könyv formájában. Így született meg a videójátékok világában a Baldur’s Gate, vagy éppen a szintén asztali társasjátékként indult The Legend of Vox machina is, amiből az Amazon isteni rajzfilmsorozatot készített (The Legend of Vox Machina kritika). 

Szóval egy Dungeons of Dragons filmnek van feladata rendesen, hiszen ezt a gyermekkor, jellem és kultúra formáló jelenséget kell olyan formában bemutatni, ami rávilágít a szerepjáték azon esszenciájára, ami ilyen naggyá és népszerűvé teszi (plusz menő dolgot csinál belőle). – Ez az, ami nem sikerült a 2000-ben megjelent Dungeons and Dragons filmnek abból az egyszerű indokból, hogy az az alkotás – Jeremy Irons ide vagy oda – filmnek sem volt túl jó. A Betyárbecsülettel szerencsére nem ez a helyzet, ám nem is ennyire fekete és fehér. 

Hogy mennyiben adja át egy-egy lejátszott kampány hangulatát és epikusságát a szóban forgó film, arról nem tudok nyilatkozni, annyi viszont biztos, hogy nem ettől a filmtől fogom bekérni magam egy gyakorlott csoportba. Viszont, mint komikummal felvértezett heist(stikli?) fantasy kalandfilm, úgy a Dungeons and Dragons: Betyárbecsület működik, szórakoztató, ám felejthető, ráadásul elég könnyen és elég gyorsan.

A háttérben meghúzódó élőhalott varázsló-szál

Hosszú évek után börtönből megszökött, egykor a titkos igazságosztó Hárfás csoporthoz tartozó, majd címeres megélhetési, majd meggazdagodási tolvajnak álló bárd Edgin (Chris Pine) és társa Holga (Michelle Rodriguez) elindul, hogy megkeresse egykori tolvaj barátját és tettestársát, Forge-ot (Hugh Grant), azzal a céllal, hogy visszavegye tőle lányát, akit a szóban forgó hivatásos csirkefogóra bízott, mielőtt elkapták volna közös csapatuk egy részét a hasonló történetekben használat nagy, utolsó meló során. A páros nagy meglepetésére a börtönben töltött két év alatt felvitte Forge dolgát az isten (vagy ami ebben a világban van), ugyanis ő lett Neverwinter prominens ura, aki bumfordi modorosságával és a roppant fenyegető aurás, karikásszemű varázsló főtanácsosa, Sofina segítségével úgy néz ki, jól végzi a dolgát. Edgint és a marcona barbár Holgát nagy szeretettel fogadja Forge, azonban hamar kiderül, hogy Neverwinter urának saját tervei vannak egyetemben Sofinával. Bár Forge Edgin lányával jól bánt, mégis apja ellen fordította. A szíves fogadtatásból hamar üldöző-üldözött szituáció kerekedik, amiben az üldöző szerepét a varázsló Sofina tölti be, mivel akadályt lát az ex-hárfás és társa személyében. Ugyanis Sofina valójában egy gonosz vörös varázsló Thay földjéről, a terve pedig sokkal sötétebb és egy bizonyos aspektusból ambiciózusabb, élőhalott-gazdagabb, mint Neverwinter szimpla jogi szempontból is legitim igazgatása.

Edgin bosszút tervez Forge ellen azzal a céllal, hogy visszanyerje a lánya megbecsülését, amit csak úgy tehet meg, ha kirabolja egykori bajtársát, és megszerzi a széfjéből azt a tárgyat, ami bizonyítja a lánynak, hogy Edgin nem a nagy lóvéért ment el arra az utolsó betörésre, hanem valami sokkal nemesebbért: a lány anyja feltámasztásénak lehetőségéért. A céltól vezérelve Edgin csapatot tervez, felkeresi régi barátját, Simont (Justice Smith), akinek a segítségével beszervezik a Simona és Forge ellenes, alakváltó tiefling druidákhoz tartozó Doricot (Sophia Lillis). Már csak terv kell a nagy széfrabláshoz, ami hamar össze is áll. Még segítséget is kapnak egy jólelkű paladintól.  

A Dungeons and Dragons: Betyárbecsület ismert toposzokra épített betyárbecsületes iparos munka

A Dungeons and Dragons: Betyárbecsület a műfajon belül általában használt toposzokra épített kalandfilm, ami emiatt igencsak kiszámítható szinte minden pontján. Biztonsági játék, ami a jól bejárt és kikövezett ösvényen halad: a hős csapatot épít, a csapat összeállít egy tervet, de a tervhez meg kell szerezni egy tárgyat, a tárgy használata nehézségbe ütközik és/vagy felesleges a fordulat miatt, így jön az improvizált B terv, ami természetesen elvezet a győzelemhez. Menet közben a magát gyengének gondoló egyik karakter igen erőssé válik, mert elkezd bízni magában, a barátságok még szorosabbak lesznek, a főhős meghozza a lélekfeloldozó áldozatot. –

Azonban, amikor a mozi kínálata a felszabadult szórakozást keresők számára csak szalagon gyártott szuperhősökből, CGI maszlagokból meg bekokainozott medvékből áll, akkor nagyon jól tud esni egy becsületesen összerakott kaland vagy akciófilm (John Wick 4 krityó). A Betyárbecsület pedig ilyen.

A Betyárbecsület egy könnyedén befogadhatóra kimért szórakoztató produktum. Azonban pont ez a nagyon eltalált, már-már biztonsági játékként is interpretálható egyszerűség az, ami miatt hiányt érezve jöttem ki a moziból azon „pánikolva”, hogy mégis mi a bánatot fogok írni erről a filmről? Mert a játékidő 80 százalékát szórakoztatónak tartottam, de semmit nem mozgatott meg bennem az égvilágon. Érzek a film kapcsán valami űrt, s így nincs is mit mondanom róla – ez pedig az unalmas, ízetlen, sótlan középszer filmek jellemző, pedig a szóban forgó mű biztos, hogy nem ilyen.

Mindenből pont annyit ad, amennyire egy fáradt, de igényes ember vágyhat, viszont nincsenek ambíciói, helyette inkább humora van (már amikor ülnek a viccei) és remek színészei. Ugyanis Chris Pine, Hugh Grant, Michelle Rodriguez, Justice Smith és Sophia Lillis remekek.  Ez film pont annyira látványos, pont annyira vicces, pont annyira érdekes, hogy úgy jöjjünk ki a moziból, hogy ez így objektíve jónak tűnik, pedig nem adott többet, mint amennyit az MCU adott fénykorában, sőt, ha egyes MCU filmeket nézünk, kevesebbet is kaptunk.

A Betyárbecsületben Nem kell foglalkozni a karakterívek észszerűségével, kidolgozottságával, nem kell görcsölni a mondanivaló lecsapódása és az üzenetek nézői félreinterpretálása vagy elutasítása miatt, ha nincsenek karakterívek, üzenetek, maximum a szokásos, indifferens(közömbös, pártatlan) tanulságok, érzelmi impulzusok. A filmben mindenkit véd a plot armor, nem igazán vannak súlyos tétjei. Csak egy kellemes kaland, aminek – és legyünk őszinték – helye van a kínálatban és a kultúrában is.

Ahogyan azt írtam, a Dungeons and Dragons: Betyárbecsület a vakok között a félszemű. Azért szeretjük ennyire, mert minden más, amit a popkult kategóriájában kapunk vagy tele van hibákkal, vagy rohadtul unjuk már. Az az igazság, hogy azért örülünk ennek a filmnek, mert ki vagyunk száradva, a Betyárbecsület pedig egy oázis (hogy délibábos vagy sem, már ingerküszöb kérdése). Nem lennének ambivalens érzelmeim a filmmel kapcsolatban, ha lenne a kategóriájában verseny. Ha mondjuk a mozikba több The Legend of Vox Machina jellegű mű kerülne, de nem kerül. Helyette kultúrharcos, a tempó miatt egyre inkább összetákolt szuperhősfilmeket és fantáziátlan kalandfilmeket kapunk. Ennek lehet az az oka, hogy azt látom jónak, ami a legközelebb kerül az általam jóként meghatározott koncepcióhoz.

Jonathan Goldstein és John Francis Daley filmje pedig ebből a szempontból (kaland-heist-fantasy) friss és jóleső. Nincs benne prédikáció, identitás politika, csak nagy dagadt, az áldozat után szó szerint hömbörödő sárkány, nagyon menő és erőszakos medvebagoly ember, roppant vicces halottakkal történő párbeszéd, meg egy hobbit méretű faszit alakító Bradley Cooper, aki a tőle legalább 4 fejjel magasabb, izmos amazonnal, Holgával generál erotikus kisugárzású érzelmes párbeszédet. – Igazából tényleg nem is kell ennél több, hogy szórakozzon az ember, ám ez ahhoz kevés, hogy hosszan tartó jó kedvvel távozzon a néző, vagy hogy beszélgetni akarjon róla, esetleg eljusson odáig, hogy lehet, hogy még egyszer befizet rá egy hét múlva.

Persze, a DnD játékosoknál és rajongóknál más lehet a helyzet. A film ugyanis tele van utalásokkal, helyszínekkel és talán a karakterek közötti interakció és viselkedési forma is megegyezhet azzal a duhajkodással, ami egy kampány alatt megtörténhet a játékosok között. Viszont – és ahogy a sorokból érezhető – kicsit csalódottan jöttem ki a teremből. Vártam a feel good élményt, azt, ahogy a karakterek a maguk egyszerű komplexitásukkal megérintenek, rezonálok velük. Nem éreztem azt, hogy én ebbe a csapatba beleszerettem, nézném a következő kalandjukat. Ez nem történt meg. Sokan hasonlítják a filmet James Gunn Guardians of The Galaxyjához, ám szerintem pont az az karakteresszencia hiányzott belőle, ami Gunn hősfilmjeiben megvan. Ahogy nagyon tömören tud nagyon mély érzelmeket vezetni a szereplői mögé, ami miatt a sokszor abszurd elem is emocionális árnyalatot kap (hát ki ne akart volna az aputestű cápaember, Nanaue barátja lenni az Öngyilkos Osztagban?).

Összefoglalva:

A Dungeons and Dragons: Betyárbecsület egy szórakoztató film. Ugyan számomra így utólag a „streamingen jó lesz” kategória, viszont ez ne rettentsen el senki olyat a mozizástól, aki nézne már valami olyat nagyvásznon, ami befogadható és egy kicsit más, mint az elmúlt hónapokban mozikba került filmek. A Betyárbecsület humoros, kedves, izgalmas és látványos mű, ami könnyed két óra tizennégy perc távolságot biztosít a szürke valóságtól.