Egy prosti, a stricije és egy kisstílű gengszter küzd a háttérhatalom ellen – a Tyrone klónja (They cloned Tyrone) többszörösen rétegelt szociodrámai-sci-fi-akció-komédia, ami korántsem rétegfilm. Ha csak egy filmet nézel meg idén nyáron a Netflixszen, én ezt ajánlom.
Tyrone Fontaine (John Boyega – a harmadik Star Wars-trilógia) napjai azzal telnek, hogy a Glen nevű retrofuturisztikus feketenegyed rezidenseit látja el a hétköznapok elviseléséhez szükséges kábítószerrel. Bár tevékenységével fenntartja a drogproblémát, sorsával bele is tagozódik a komor nyomorba: öccsét a rendszerszintű rendőri túlkapás következtében vesztette el, sorozatfüggő anyja csak kulcsra zárt szobája ajtaján kommunikál vele, és még a biztos nyereményt ígérő kaparós sorsjegyekben is rendre csalódnia kell. Miután szokásához híven megkínálja a csemegeüzlet előtt konteókat harsogó idős hajléktalant szokásos reggeli üdítőjéből, furcsa jelenségre lesz figyelmes: az úton véres felsőben feléje dülöngélő férfi mintha ő maga lenne… Mielőtt azonban bizonyosságot szerezhetne a dologról, egy fekete furgon lefékez az illető mellett, és eltünteti a színről.
Tyrone (neve állítólag innen inspirálódott) gyanúja nem alaptalan, ugyanis előző este Isaac nevű riválisa agyonlőtte őt, miután a környék egyik stricijétől, Slick-től (Jamie Foxx) begyűjtötte elmaradt járandóságát.
Valami nagyon bűzlik Glenben, és a szag sem a sikátorokhoz, sem a kukákban kotorászó nincstelenekhez nem köthető. Tyrone és Slick (a fordításban Cseles) a Yo-Yo nevű prostituálttal (Teyonah Parris) kiegészülve a Nancy Drew-i hagyományokat követő detektívtrióként erednek a különös események nyomába, de amit találnak attól lehet, hogy szegény kislány már tiniként nyugdíjazná magát.
A Tyrone klónja relatíve hosszan, két órányi játékidővel gazdálkodva bontja ki mondandóját, amibe az erőteljes BLM-párhuzamtól a társadalmi szatírába oltott sci-fi thrilleren át az easter egg-vadászok vágyálmaként sorakozó filmtörténeti utalásokig számos építőkockát pakol egymásra. Afro-amerikai háttérrel, különösen valamelyik betondzsungel lakójaként, ahol a szegénység a szűkre szabott élettérrel karöltve katalizálja a bűnözést, egészen lélekbe maró élmény lehet Juel Taylor játékfilmes debütálása (a Creed II írója kisebb rendezésekkel gyakorolt – a Space Jam 2-t most ne rójuk fel neki) Tízezer kilométerre, fehér európaiként legfeljebb bólogatunk, ühüm, ühüm, ez gáz lehet, ugyanakkor az olyan általános kulturális hívószavak, mint a csirkehús imádata, a szoft funky, meg az épphogy magyarra fordítható szleng-vakerolás zökkenőmentessé teszi az eseményekbe való belehelyezkedést.
Időben szinte bárhol lehetünk: a TV-k hátsója terebélyesebb, mint a helyi sztriptíztáncosé, CD-lemezeket árulnak az utcán, a mobiltelefonok „buták”, Bitcoin a jövő, Obama elnök aktuálisan releváns. Én 2008 körül kiegyezem a készítőkkel, de a műrégi, szemcsés kamerafilter, a sarokban fel-feltűnő obligát fekete körrel, a kocsik, vagy akár a hetvenes évektől napjainkig terjedő évszámozású soundtrack egyfajta időtlenséget teremt Glen (az atlantai forgatási helyszínnél a készítők aligha találhattak ideálisabbat) mikrokozmoszának. Hogy ez a mondandó időtlenségét hivatott alátámasztani, afelől nincs kétségem.
Csakhogy a Tyrone klónja legalább olyan mértékben karikírozza saját választott témáját, mint amilyen lazán felmondja a társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából kötelezőt.
Korrekció – valójában sokkal erőteljesebben. Tony Rettenmaier és Juel Taylor írók tevékenységének köszönhetően a humor néha olyan, mintha egy norvég sátánista rocker poénból keresztbe vágná fel az ereit a színpadon, nem pedig hosszába. Eklatáns példája ennek a templomi gospel keserű karikírozása, amiben a tudatmódosító szerekkel manipulált gyülekezetnek a pap arról prédikál a közösségnél szokásos közös énekkel vegyített módon, hogy mennyire nem számít, ha elveszik a házadat, vagy hogy agyonlövik az unokádat egy McDonald’s parkolójában (miközben a háttérben a fehér Jézus portréja tárja ki mindent és mindenkit befogadó karjait). Máskor meg a komikum a Ne légy barom direktebb megközelítését alkalmazza, mint például az utcai leszámolással fenyegetőző dealer esetén, aki nem találja gatyájába rejtett pisztolyát, mert arra rálóg túlméretezett felsőruházata. Talán meglpő módon mindkét irányvonal egészen harmonikusan simul bele a koncepció sci-fi ponyva-tálalásába.
Jordan Peele neve sem oktalanul vetődhet fel, bár nem gondolnám, hogy a Tyrone klónja kopírozni próbálná előbbi munkásságát. Rokon az irónia, és az utalásgarmada (ezirányú ismereteim a Nope-ra korlátozódnak), viszont Taylor leginkább ötvözi a Black Dynamite agyamentségét a Tűnj el! sorok közül üvöltő üzenetével, mintsem visszaböfögné ugyanazt. (Aki pedig nem látta a Black Dynamite-ot, és nem bánja a rekeszizomgörcsöt, mielőbb pótolja a mulasztást.) Ehhez kiváló választásnak bizonyult John Boyega, aki visszatért az Attack on the Block-ban lefektetett alapokhoz. Teljes hitelességgel hozza az erőszakban nevelkedett antihős figuráját, aki felfedezi magában körülményeinek ártó hatását, majd elkezd önmagán túlmutató célokért küzdeni, közben alkalmasint életét vesztve. Valójában mégsem ő van kizárólagosan fókuszban. A sztori három főszereplővel dolgozik, akik közül szimpátiaszavazással lehetne talán csak eldönteni, ki lopja el a show-t. A kortalan Jamie Foxx keménykedős beszólásai olykor csillogóbbak, mint Tyrone aranyfogai, Teyonah Parris kompetens utcalánya nélkül pedig a tesztoszteronban dúskáló kettős egy lépéssel sem jutna előbbre az elnyomó gépezettel szembeni nyomozómunkában.
A blaxploitationbe oltott zsánerkavalkád külsődleges elemeiben egészen részletesen felépített modellben valósul meg: mind a szöveg, mind a képi világ roskadozik a kikacsintásoktól, meg aztán aki Jamie Foxx karakterének pörgős szövegelését le tudja venni vasalás közben, annak jár az instant zöld kártya (mondjuk South Central-béli rezidenciához kötve). Bár találkoztam ilyen véleménnyel, én nem éreztem lassúnak a történetépítést, a hangulat abszolút magába szippantott. Színpompásnak nevezni a látványt eközben erős túlzás lenne, a sötét tónus alig enged át többet tompított árnyalatoknál. Nyomasztóvá mégsem válik az összhatás, mert a képtelen ötletek szigorúbban diktálják a tempót egy dackorszakos kétévesnél: példaként ha úgy kívánjuk, ők tettek valamit a sültcsirke panírjába, sőt, talán az ivóvízbe is, amitől megszűnnek a feketék gondjai. Aztán jöhet az elképedés, mert van olyan képtelenség, amit tényleg el kell hinni. Mi röhögünk, vagy rajtunk röhögnek? Meta, amfetamin, metamfetamin, dőljünk hátra, engedjük el a gyeplőt.
Kritikus szemléletem azért bekapcsolt olykor. Problémát egyes dramaturgiai megoldások esetén érzékeltem leginkább, amiket egyszerűen nem vett be a gyomrom. Nagyobb spoilerek nélkül – aki a kicsiket sem szereti, kérem ugorjon egy bekezdést – egy bizonyos parancsszó harsogása például egészen átírhatta volna a záró események menetét. Aztán egy titkos laboratórium teljesen értelmetlenül kerül felszámolásra, sokkal kisebb, egyben hitelesebb ráfordítással is lehetett volna orvosolni az eltüntetés okait. Aztán két olyan trükk is akadt a záró összecsapást megelőző furmányoskodást megelőzően, amit egyszerűen nincs gonosztevő, aki ne szúrt volna ki. Ezen események időzítése is több, mint szerencsés, inkább nevezném a megoldást írói szempontból átgondolatlannak. Az összkép szempontjából ezek mégis megbocsátható irritációk.
Verdikt
A Tyrone klónja minden is egyszerre: akció-krimi-sci-fi-ponyva, társadalmi szatíra, éntudatos stílusparódia, odamondós kinyilatkoztatás. Nem tökéletes film, de éppen tökéletlenségében egyedi, aminek saját közegén túlmutató üzenetei általánosságban is érvényesek. Mondandója sűrű, mégsem temeti maga alá, a felvonultatott stílusjegyek hátán meg úgy hömpölyög a néző a végkifejlet revelációjáig, mint az egyszeri lowrider kocsijának laza felfüggesztésein a Sunset Boulevardon. Láttunk már hasonlót, de ilyet még nem láttunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
