Végre olyan időszakot élünk, amikor már nemcsak a tizen- és huszonévesek válnak kiváló történetek főhőseivé, hanem az ötvenen, hatvanon felüli korosztály tagjai is. Méghozzá teljes jogú, aktív szereplőként, nem csak morgós és nyavalygós idős mellékszereplőkként, akik megkeserítik a náluk fiatalabbak életét. A sort számomra Fredrik Backman Ovéja nyitotta Az ember, akit Ovénak hívnak című, vicces és szívmelengető regényével, és, úgy tűnik, erre a vonalra csatlakozott fel Deanna Raybourn is, aki szintén nagyon humoros történetet mesél el négy idős bérgyilkos hölgyről Bérgyilkosok veszélyes korban c. könyvében.
Billie, Mary Alice, Helen és Natalie, a Bérgyilkosok veszélyes korban nyugdíjas korú főszereplői úgy találtak egymásra a hetvenes években, ahogyan jóval korábban, a negyvenes években a sokak által egyáltalán nem ismert, főképp angol és francia lányok, akik a németek által megszállt területeken kémkedtek a szövetségesek megbízásából. A kémlányok említése nem véletlen: a regény főhőseit egy olyan nő, Constance képezi ki, aki maga is egy ilyen, lányokból álló kémcsoport, a Fúriák vezetője volt. Másrészt a szervezet – a Múzeum, ahogyan a regényben nevezik – olyan emberekből és csoportokból jött létre, akik a második világháború alatt és után nácikat vadásztak le és elrabolt műkincseket próbáltak visszaszerezni. Idővel aztán a felkutatandó – és kivégzendő – személyek listája bővült, diktátorokkal, emberkereskedőkkel, drogcsempészekkel… és még sorolhatnánk. A négy lány pedig olyan feladatok megoldására készült fel, amelyeket férfiak nem tudtak volna megoldani.
Végül azonban eljött a visszavonulás és a nyugdíj ideje, és a cég egy luxus hajóúton köszönne el a négy titkos gyilkos hölgytől – amint az kiderül, véglegesen. Billie ugyanis a hajó felderítése közben előbb egy ismerős, a cégnél dolgozó bérgyilkost, majd egy bombát fedez fel, amiből a négy, nyugdíjazásra egyáltalán nem vágyó nő gyorsan rájön, hogy a Múzeum nem engedélyezné számukra a békés öregkort. Így aztán – híven a cégen belüli hírnevükhöz – igen látványosan lelépnek, majd nekiállnak kideríteni, vajon a főnökeik miért akartak ennyire drasztikusan “elköszönni” tőlük.
Raybourn zsenialitása abban rejlik, hogy nem csinál a négy nagyikorú nőből szuperhőst.
Igaz, jobban verekednek – és gyilkolnak -, mint bármely tetterős huszonéves, és nem csak rejtvényfejtés közben vág jól a eszük, de mindezek mellett megvannak az életkorukhoz nagyon is köthető problémáik. Amikről aztán – néha viccesen, néha komolyan – bőven esik szó a regényben. Ilyen például a mellek és a gravitáció egyre bosszantóbb kapcsolata. Vagy a menopauza, minden gyötrelmes tünetével együtt, amitől Billie szenved annyira – lásd hőhullámok -, hogy még a hajón is a fagyasztókamrába vágyik, hogy cseppet lehűlhessen. És tulajdonképpen ez a kissé kínos esemény lesz az, ami az egész eseményáradatot elindítja.
De ilyen Helen gyásza is, aki több mint harminc évnyi házasság után elvesztette a férjét, és már nem tud mit kezdeni az életével, vagy Mary Helen kapcsolata a párjával, akit még ennyi idő után se mert bemutatni a családjának. És tény, ami tény, a pusztakezes kivégzés sem megy már annyira nekik, ahogyan a célzás pisztollyal, vagy bármilyen más, fegyvernek minősülő tárggyal.
És a negyven, együtt eltöltött év se zajlott le zökkenőmentesen, így a négy hölgy időnként jókat vitatkozik, ajtócsapkodással, látványos kivonulással – bár odáig sosem jutnak, hogy egymással is végezzenek. A történet során viszont lesz egy izgalmas listájuk, amire azok kerülnek fel, akik miatt nemcsak a saját, de titkos szeretteik élete is veszélybe került. Így aztán – mint minden jó kémregényben – keresnek egy kiváló főhadiszállást, és nekiállnak terveket szőni.
Egy tábla arra figyelmeztetett mellettük, hogy ÁLLJ – EZ A HALÁL BIRODALMA. Kicsit reménykedtem, hogy találok majd másolatot róla az ajándékboltban, mert szívesen vettem volna egyet Mary Alice-nek, hogy kiakaszthassa a konyhájában.
Raybourn nem aprózza el a dolgokat, így a regény elején rögtön egy izgalmas gyilkosságba dobja be az olvasót – ráadásul a felhők fölött -, így ismerhetjük meg a négy kémnőt, még a 70-es években lezajló, első (de nagyon ügyesen kivitelezett) bevetésükön.
Innentől a történet két szálon fut, egyrészt a jelenben, amikor a négy gyilkos, nagyikorú hölgy menekül, felderít, utazik és leszámol mindenkivel, akivel a túlélésükhöz szükséges. Másrészt megismerhetjük a múltat, amiből kiderül, hogyan kerültek a lányok a Múzeumhoz, milyen volt a kiképzésük és hogyan vált belőlük – a cég berkein belül – hírhedt kém és gyilkos. Raybourn megalkotott négy női karaktert, akinek mind megvan a maga motivációja, amiért vállalja a titkos és nem könnyű életet a Múzeumban.
Viszont itt azért tetten érhető a regény – vagy a szerző – gyengesége is, mert a négy karakterből igazán csak kettő jól megkülönböztethető: Billie és Helen, míg a másik két nő figurája kissé összemosódik. És kevesebb az olyan szituáció, ahol valóban lehetőség van Marie Alice és Nat alaposabb jellemzésére.
Ugyanez vonatkozik a cég embereire is, akik közül sokan segítették – vagy pont gátolták – a lányokat a munkájuk során: a férfi szereplők közül talán csak egy az igazán emlékezetes, a többi kissé összemosódik. És van azért romantikus szál is a történetben, persze a maga nagyon kémes módján. Ami viszont a regény erőssége: Raybourn a múltbeli események felidézése közben bőven helyez el olyan utalásokat, amelyek a jelenben jó sok aha-élménnyel köszönnek vissza, és ettől lesz igazán izgalmas a cselekmény.
És bár a szerző elsősorban krimivígjátékot írt, azért, ugyanúgy, mint Fredrik Backman bármelyik, idősekről szóló regényében, a szereplők és az olvasók olykor inkább könnyesen nevetnének egy-egy esemény olvasása közben.
Mert egy bizonyos kor után már túl sok a veszteség, és ennek nem is kell feltétlenül halálnak lennie. Bőven elég az elválás, abban a tudatban, hogy az ember soha többé nem találkozhat a szeretteivel, például mert veszélyt hozhat rájuk – ahogyan ez a gyilkos hölgyeknél gyakran előfordul. Ugyanígy szó esik arról, milyen fizikai vagy szellemi korlátokkal jár a test öregedése, amit egyik hölgy – vagy a közelükben feltűnő úr – sem visel könnyedén.
Mindezek ellenére – vagy mellett – a regény nagyon izgalmas, és Billie, Helen, Mary Alice és Natalie karaktere, vitái és együttműködése – akár kémkedés, akár hétköznapi bevásárlás közben – annyira szórakoztató, hogy én reménykedem, hogy lesz még lehetőségem olvasni a további kalandjaikról is.
A Bérgyilkosok veszélyes korban telitalálat lehet mindenkinek, aki kedveli a nyugdíjas korú főhősök történeteit, Backmant, vagy Richard Osman vicces krimisorozatát, amely A csütörtöki nyomozóklub. c kötettel vette kezdetét, és már a negyedik kötetnél jár.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
