Precíz, szikár és jéghideg. A The Killer épp olyan, mint amilyen a címszereplője… szeretne lenni. David Fincher legújabb rendezésének atmoszférája újfent magával ragadóan rideg. Cselekményét tekintve azonban – különösképpen a rendező korábbi thrillerjeihez mérve – végletekig letisztult és egyszerű.Talán már túlságosan is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Hogy David Fincher karrierjének a He7edik, a Harcosok klubja, A Zodiákus vagy esetleg a Holtodiglan az abszolút csúcsa az igencsak véleményes. Mindegyik mellett erős érvek szólnak, sőt megítélésem szerint más-más szempontból, de mindegyik joggal nevezhető a legjobbjának. A (sajnálatosan a mozivásznakat itthon elkerülő) Netflixen debütáló The Killer (A gyilkos) ugyan nem feltétlenül jelent egy újabb ilyen csúcsot, mégis a rendező eddigi legletisztultabb és talán leginkább fókuszált és precíz alkotása. A The Killer ugyanis mind a technikai megvalósítás, mind pedig a történetmesélés szinten híján van bárminemű sallangnak. Mindez kissé ironikus, tekintve, hogy egy olyan filmről van szó, amelynek főhőse folyamatosan (a teljesen soha sem elérhető) szakmai tökéletességet hajkurássza. Ám ez a letisztultság azt is jelenti, hogy a végeredmény többnyire egyszerű és kiszámítható.
Matz és Luc Jacamon 1998 és 2014 között futó, 13 részes képregényének, a The Killernek a főhőse egy profi és céltudatos bérgyilkos. Olyan ember, aki a többséggel ellentétben nem áltatja magát. Nem moralizál, nem ítélkezik. Csak elvégzi azt, amiért megfizetik. Nem is érdekli semmi más, csak a pénz. Szereti a munkáját, de nem élvezkedik benne. Az sem érdekli, hogy ki és miért béreli fel: egészen addig, amíg megfizetik. Noha tudja, hogy amit tesz az erkölcsileg nem helyénvaló, azt is látja, hogy igazán nagy hatása így sincs a dolgok menetére.
Az ember egy erőszakos faj, amely konstans pusztítja saját magát (és a környezetét). Az a pár extra hulla, amit a vállalkozása kitermel statisztikailag elhanyagolható. A túlélésért való küzdelemben pedig így vagy úgy, de mindenki kezéhez vér tapad, csak az övén ez valamivel jobban meg is látszik. Legalábbis így tekint magára, és így racionalizálja a tetteit. David Fincher – a Netflix gyártásában készült, így a hazai mozikat sajnos elkerülő – filmadaptációja viszont arról a felismerésről értekezik, amikor széthullik ez a magunkról, gondosan felépített kép. A gyilkos annak a szomorú felismerésnek a filmje, amikor szembesülünk azzal, hogy bármennyire is okosak, profik vagy precízek vagyunk: attól még nyomorult átlagemberek maradunk.
HIRDETÉS
Fincher filmje nem nem arra törekszik, hogy cselekményében pontos/hű adaptációja legyen a képregényes eredetinek. Persze hasonlóan indul: a vérprofi bérgyilkos megbízatása balul sül el, amelynek következményeként “kénytelen” személyes bosszú hadjáratba fogni. A hazánkban is nemrég megjelent (első két részt tartalmazó kötet alapján) a képregény jó részt kiszámítható/sejthető klasszikus bérgyilkos filmes toposzok szerint működik. Fincher azonban még tovább lecsupaszítja azt. Csak a lehető legszükségesebb, leglényegibb elemeket őrzi meg, és azokat is ráérősen, komótosan bontja ki. Sokaknak éppen ezért is lesz csalódás a The Killer.
Ez ugyanis egy végletesen minimalista, mondhatni szögegyszerű történet.
Amelynek menete egészen az utolsó, klasszikus értelemben vett, katarzis nélküli konfrontációig teljesen kiszámítható. A “filmtörténet legütősebb filmes csavarjai”ról ismert Fincher most szinte teljes egészében a hangulatra épít. A személytelenül rideg, a szinte gépként funkcionáló főhőse belső világát lefestő atmoszférára. Erik Messerschmidt precíz, rideg képivilága tökéletesen ragadja meg, és transzportálja a 21. századba a hetvenes évek (európai) bűn filmjeinek világát. Mintha egy modernkori Alain Delon vagy Charles Bronson akció-krimit látnánk. Fassbendernek pedig éppen olyan jól áll ez a szerep, mint elődjeinek.
Ami pedig a legtöbb nézőnél a vízválasztó lehet: hogy a film nemcsak hangulatában idézi a múlt század európai bűnfilmjeit, hanem tempójában is. Mert A gyilkos tényleg egy – még a 70-es évekbeli előképeihez mérten is – lassú, már-már meditatív film, ami szinte akció nélkül zajlik. Ez alól kivétel a középtájon lévő, szimplán szenzációs és a szó minden értelmében erőteljes kézitusa.
A The Killer tulajdonképpen a (szenzációs) Blast of Silence modern ellenpárja lenne. Ahhoz hasonlóan ennek lényegét is a “cool bérgyilkos” karakter dekonstrukciója adja. Ám, míg abban a filmben ez egy keservesen nihilista, menthetetlenül nyomorult figurán mutatkozott be, addig Fincher ironikus módon épp az ellenkező csattanóra futtatja ki a filmjét. Ellenben a Blast of Silence – egy gyilkosság krónikája “hősével”, Fassbender karakterének valamelyest sikerül levetkőznie a cinikus, egocentrikus világképét. Ám ez a fiatal megváltás egyben halálos ítélet is a számára. Fincher filmje gyakorlatilag a magányos, öntörvényű szigma férfi képzetének a lerombolása.
A címszereplő önmentegető narrációja és cselekedetei közötti, egyre erősödő disszonancia egyre világosabbá teszi, hogy a magányosságban cool bérgyilkos, mégsem annyira cool.
Hogy valójában senki sem képes olyan mértékben “leszarni a dolgokat”, mint ahogy azt próbálja magának bemesélni. Hogy, aztán Fincher/Fassbender egy tökéletes záró mondattal rakja keretbe a filmet, és hősének megsemmisülését. Hiszen ha az elérhetetlen félisten átlagemberré válik, az azt jelenti, hogy bármikor meg is halhat. Ám, ekkor már a halál nem pusztán az élet végét jelenti, hanem a veszteséget is. Mert, ha az embernek van jövője és vágyai, akkor hirtelen a halálnak is tétje lesz.
Apropó narráció: ahogyan az eredeti képregényben, úgy a filmváltozatban is a főhős belső monológjai teszik ki a “dialógok” többségét. És, ahogy ott is, sokszor itt is egészen didaktikus. Ám Fincher ezeket is szépen lecsiszolta. Így sokkal kevesebb az “most elmondom, hogy milyen is a világ és az emberiség féle” kissé modoros és elcsépelt megmondás. Noha e nélkül valószínűleg elegánsabb lenne kontextusában, alapvetően jól működik, jobban is, mint az alapműben. Lévén, hogy a narráció nagy része főleg a főhős személyes érzéseire és azokkal való kételyeire fókuszál – leginkább, ahogy monomániásan ismételgeti, hogy mit KÉNE csinálnia. Ez pedig kifejezetten jól áll a filmnek, ami így témáit tekintve is fókuszáltabb és ironikusabb, mint az alapmű.
A The Killer sajnos nem egy univerzális mestermű. Ahhoz túlságosan is hangulatfilm. Hiába a szenzációs atmoszférája, Trent Reznor és Atticus Ross szokásosan remek (néhol ambient, máskor pedig brutálisan erős, és vad) zenéje, a csodálatos képvilág és a karizmatikus Fassbender. A The Killer műfaji dekonstrukciója annyira azért nem újszerű és váratlan. A majd kétórás játékidő pedig kissé hosszú a jórészt minimalista, szinte eseménytelen cselekményhez. Különösen, hogy nincs igazán erős, csontig hatoló katarzis a végén – nem csak Fincher korábbi, lehengerlő erejű csavarjaihoz viszonyítva, de a műfaj fentebb említett klasszikusai mellől sem emelkedik ki.
A The Killer egy olyan film, amiből, a szenzációs részletei ellenére is hiányzik valami. Csak, mint a főhőséből: valami megfoghatatlan. Ám, az említett részletek így is fantasztikusak. És, ha nem is (mindenki számára) tökéletes az, amivé összeállnak, legrosszabb esetben is egy stílusos és eszméletlenül hangulatos műfaji film. Legjobb esetben pedig egy különleges, magával ragadó utazás egy bérgyilkos lelkében. Arról nem is beszélve, hogy aligha kapunk ennél jobb Hitman filmet.
