A Halálos iramban tizedjére lyukas gumival vereti a Fast – kritika

A billentyűparancsra hajazó, F9 rövidítéssel futó előző részt sajnos nem az FX követi, ami kihagyott ziccernek tűnhet. Bár a Fast X sem hat épp grandiózusnak, FX címmel már készült két installáció is, amit a VHS korszakban itthon Trükkös halálként ismerhettünk meg. Marad tehát a Halálos iramban 10, aminek egyébként a megjelölésébe aztán már tényleg ne kössünk bele, van itt úgyis sajnos sok más, amibe bele lehet.

Későn érő típus vagyok, tudom, de a zombiautós, tengeralattjáró-üldözéses elemekkel felturbózott nyolcadik iramnál kapott el először az érzés, hogy a sorozatból kezd kiveszni a bármiféle bevonódást katalizáló érzelmi töltet. Ennek okát két komponensben látom. Egyrészt a család szentségét vásznon innen és túl prédikáló Vin Diesel a 2001-es rajt óta fokozatosan maga köré gyűjtött furiózus família minden fontosabb tagját igyekszik belepréselni a soron következő epizódokba, éppúgy, mintha csak megélhetésük függene tőle. A gyarapodó rokonság közt a néző pedig egyre nehezebben igazodik ki, és ezen még múltbéli hőstetteik sem segítenek. Mostanra unalmas, tébláboló statiszták lettek, akik beleszürkültek az aszfaltba, kivéve a megboldogult Paul Walker alakította Briant, aki továbbra is utalásokkal életben tartott szellemként kísért, mintha karakterének végleges elbúcsúztatása valamiféle kegyeletsértés lenne.

A második indok láncszemként kapcsolódik az elsőhöz: a rokonos hasonlatnál maradva hiába mentünk el közösen Mari néni temetésére, ha az két közös grillezéssel később egyszercsak feltámad. Hiába utáltuk Józsi bácsit közös megvetéssel, ha kiderül róla, hogy nemhogy a fogai nem valódiak, de még csak nem is akar harapni velük, legfeljebb megszokásból ugat. Még ennél is unalmasabb a közösen keresett milliók fölötti álságos, Corona sörrel koccintgatós bratyizás, amiben eltűnnek az egyéni karakterjegyek, amelyek egyébiránt érdekessé tesznek bármiféle csoportosulást, külső szemlélőként is érdekes dinamikákat teremtve. Igazi családok esetén megkönnyezett élmény tud lenni a fekete bárányok befogadása, celluloidon azonban szerencsésebb, ha kicsúcsodosik a dráma, pláne amikor kivétel helyett szabállyá válik a békülés.

Ezen kártékony filozófiát a Halálos iramban 10. esetén Jason Momoa főgonosza, a sátáni nevű Dante próbálja talán fölülírni, már ha elhisszük neki, hogy képtelen a pálfordulásra (én már nem). Ő az ötödik rész rosszarcának, Reyesnek eddig ismeretlen beilleszkedési zavaros gyermeke, aki atyja halálát követően most látta elérkezettnek az időt a bosszúra. Az annyira kattant, hogy már para antagonistát igyekszik hozni, kevés sikerrel: pszichopátiájának humorforrásként és utálatkeltésként egyszerre történő futtatásával annyit érnek el a forgatókönyvírók, hogy a két elem szinte teljesen kioltja egymást. Nem segíti az ügyet sem Momoa karakterének külseje, ami rosszul karbantartott, diszkont Nagy Ervinre hajaz, sem pedig azok a mondatok, amiket a szájába adnak. Justin Lin többek közt azért távozott meglehetősen hirtelen a rendezői székből, mert nem kért a forgatókönyv párbeszédeinek a stúdió által rákényszerített átírásából, innen fogva érthetetlen, hogy azok miért nem következtek be, vagy ha igen, miért ilyen minőségben.

Dante/Momoa játékideje látszatra mindemellett igen magas: talán tényleg utolérte a Halálos irambant az automata váltók átka, ezért az adrenalinpumpáló üldözések során kocsibelsők helyett többször őrá vált a kamera, ahogy furcsa arckifejezéssel egy-kétszavas blődségeket fűz az eseményekhez. Mint említettem, ahogy az F9 tette az első résszel, ezúttal a Fast Five-hoz nyúlunk vissza az események gyújtópontját keresve. Jóllehet szentimentális nosztalgiát kelt mind az egyik legsikerültebb epizód jeleneteit felidézni, mind a Diesel/Walker duót ismét együtt száguldani látni, a Halálos iramban 10. feleannyira sem sikerült jól, mint közvetlen dramaturgiai elődje. Ennek oka nem feltétlenül az F&F-et megafranchise-zá katapultáló porondmester,  Jusin Lin távozása, hiszen James Wan, vagy F. Gary Gray is sikeresen tarották kézben a kormányt, már ami a szórakoztató faktort illeti. A beugró Louis Letterier sem épp kezdő, áll mögötte azért néhány nagy költségvetésű, még nagyobb bummokkal operáló produkció (A szállító, A hihetetlen Hulk), Vin Diesel, valamint a Universal Studios kiterjesztett karjaként láthatólag megteszi, amit tud/kérnek tőle. Művészet lehet egyébként egyben tartani ezt a szekeret – na nem filmművészet, inkább egyfajta idegőrlő alku az ördöggel egy raklap pénzért cserébe.

Tudjuk, hogy nincs fizika, azt is, hogy kétévente jelentkező szappanoperát nézünk, sőt, talán még a mindenkin feszülő, sportkocsi-kaszniból készült plot armort is elnéznénk, ha az akciójelenetek kreatívak lennének, valamint kitennék a játékidő javát. Számomra egyértelműen plusz, ha két Dodge Charger keresztülcitál egy trezort Rio de Janeiro utcáin, közben rendőrautók garmadáját roncsolva felismerhetetlenné (kocsikat ripityára zúzni amúgy is szórakoztatóbb, mint versenyezni, ezt a Playstation-ös Burnout-sorozat óta tudom). Jöhetnek a tankos leszámolások is, muai thai-bunyók Tony Jaa-val, űrutazás, tolatva az óceánba robbanás, lövöldözés csecsemőt ringatva – a Hard Boiled után szabadon. A Halálos iramban 10. is olyankor mutatja legjobb arcát, amikor egy hatalmas bombát gurít Róma utcáira, vagy helikopterekkel játszik tiki-takit. Állítólag ezek a jelenetek Diesel igenje vagy nemje alapján kerülnek be a végső produktumba, úgyhogy ezúttal vagy dackorszakát élte, vagy kevésbé volt inspirált a brainstorming. Az olasz melót leszámítva nem vagyunk túlzottan elkényeztetve ugyanis ezen a téren, leszámítva a záró dirrdurrt meg néhány köztes agyabugyát, holott az érdektelen mellékszereplők közös jópofizásának kárára lehetett volna még pörgetni a fordulatszámon.

Akárhogy is, ez a cliffhangerrel zárult lejtmenet árnyéka csupán az öncélúan előcitált ötödik Halálos irambannak. Egy – stílszerűen – 5/10-es produkció, az is csak a saját univerzumában értelmezve. De legalább legközelebb visszatér a Szikla – aztán ha a kasszák is úgy akarják újra, meg újra.