A Fabelman család Steven Spielberg életpályaösszegző művének is tekinthető. Saját személyes élményei mellett mindazon elemek is megtalálhatóak benne, amik meghatározták legfontosabb alkotásait. Ugyanakkor valahogy mégsem sikerült olyan megkapó módon hollywoodizált verziót készítenie felnövéstörténetéből, ami a nézőt is minden pillanatában magával rántja. A dráma helyenként túl hétköznapinak hat, amit az előadásmód sem segít. Az aranyos, felhőtlen pillanatok pedig csak epizódszereplőkké redukálódnak. Mint ahogy a filmezés szeretete, vagy a kulisszák mögé pillantás is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az ember a blockbusterek mögött
Az talán senki számára sem meglepetés, hogy a filmrendezők gyakran építik be filmjeikbe saját személyiségüket, traumáikat. Még az olyan “nagyszerű iparosnak” titulált rendezőknél is így van ez, mint Steven Spielberg.
Spielberg azonban mindig is több volt, mint egyszerű iparos.
Időről időre képes volt megújítani Hollywood filmgyártáshoz való viszonyát, és sorra gyártotta a legjövedelmezőbb blockbustereket. De eközben történetei valahogy mindig tükrözték személyiségét, és filmográfiáján végigtekintve meglepően sok azonos elemet fedezhetünk fel. Úgy formai, mint tematikai értelemben. Spielberg szerzőisége kevésbé lehet szembeötlő, mint az európai filmesek hatását jobban keblére ölelő kor- és pályatársainál (pl. Scorsese, Coppola, De Palma).
HIRDETÉS
Sőt gyakori kritika a rendezővel szemben, hogy George Lucasszal együtt felelőssé tehető a mozifilmek és közönségük nyolcvanas évekre bekövetkező infantilizálódásáért. A jelenséggel tanulmányokat, vagy könyveket lehetne megtölteni, de azt talán nem túlzás kijelenteni, hogy Spielberg filmjeiben valóban hangsúlyos a gyermeki nézőpont. Továbbá naivitással, szentimentalizmussal és a Hollywood aranykorára jellemző szirupossággal is rendszeresen vádolható. (Spielberg filmjeinek behatóbb megismeréséhez jó szívvel ajánljuk Lichter Péter könyvét.) A Fabelman család így nem véletlenül tűnik olyannak, mintha sűrítve foglalná magába Spielberg összes kedvelt fogását. Na meg azért is, mert saját életét próbálta meg vászonra vinni.
Steven Spielberg szerepében Sammy Fabelman
A kis Steven, azaz Sammy Fabelman (Mateo Zoryan, tinédzserként Gabriel LaBelle) története 6 éves korában, 1952-ben kezdődik. Szüleivel, Mitzivel (Michelle Williams) és Burttel (Paul Dano) éppen A földkerekség legnagyobb showja című Cecil B. DeMille filmre készülnek beülni. A kis Sammy elsőre tart a moziélménytől, hiszen ott bent a teremben sötét van, a filmet pedig iszonyú hangosan adják – legalábbis egy gyerek mindenképpen így érzékeli. A film és a mozi varázsa természetesen óriási hatást gyakorol a fiúra. Sőt, szinte traumatikusat. A félelmetes vonatkarambol okozta szorongást pedig csak úgy tudja csökkenteni és kontrollban tartani, ha újraforgatja a saját eszközeivel.
Innentől pedig nincs megállás: Sammy rendre forgat kisebb amatőrfilmeket, amikben megpróbálja leutánozni kedvenceit.
Gyakorlat útján kitanulja a filmes hatáskeltés csínját-bínját, kreativitása és tehetsége pedig szembeötlő.
Alkotás közben azonban elkezdi felfedezni azt is, hogy családjában talán nincs minden rendben. Apja karrierje miatt időről időre költözni kényszerülnek, ami súrlódásokhoz vezet nemcsak a szülők, de a gyerekek között, majd a szülő-gyerek viszonyban is. Az sem segíti Sammy fejlődését, hogy apja csupán egy hobbinak tartja ezt az egész filmezősdit, és próbálja valami “valódi” karrier irányába terelni a negédes álomkergetés helyett. Sammy egyetlen valódi barátja pedig az alkotás marad: ezzel tudja feldolgozni és megragadni lassan széthulló kis világát, de még a zaklatók ellen is hatékony eszköznek bizonyul a filmezés. A többit pedig már jól ismerjük: a hobbiból valódi szakma lett, és a Sammy avatárja mögé búvó Stevenből Hollywood egyik legbefolyásosabb filmrendezője.
Drámai is meg nem is
A Fabelman család egyik érdekes jellemzője, hogy Spielberg a saját “így jöttem” történetét kiszervezte egy fikcionalizált családba. Fabelmanék így lényegében egy távolságtartó gesztussá válnak a rendezőtől.
Mintha csak azt mondaná, hogy kicsit meg is mutatom magam, de eléggé szemérmes vagyok ahhoz, hogy túlzottan mégse engedjelek közel, kedves néző.
Ez a kettősség, a látszólagos intim közelség és az eltávolító lépések fura összejátéka pedig a drámaiságnak sem tesz feltétlenül jót. Pedig beszélőnévvel ellátott családot átjárják a mikrokonfliktusokból egyre nagyobbá váló problémák. A család kétségbeesett egybenmaradási kísérletei, majd az elkerülhetetlen széthullás összességében azonban mégsem üt akkorát. Ennek egyik oka a már fentebb említett távolságtartás, valamint a szétszakadás egyik fő okának megjelenítése is.
A néző számára ugyanis már szinte a kezdetektől fogva nyilvánvaló a fő konfliktusforrás, amire Sammy csak később döbben rá. Valahol persze érthető Spielberg döntése, amikor kiteregeti a lapjait. A többletinformációval érkező feszültség azonban hamar szertefoszlik. A nagyjából féltávnál következő lelepleződéskor pedig a hatás is ennek megfelelő, nézői oldalról oda a nagy felismerés.
A Sammy és anyja között kialakuló feszültség azonban érdekes dinamikához vezet, ami a film egyik drámai tetőpontjában kulminálódik. Itt viszont sikerült elérnie Spielbernek, amit már korábbi filmjeiben is.
A színészek játéka, a zenementes szembesítés a felvezetés ellenére is megmutat valamit abból, hogy milyen is lehetett volna a film többi hasonló céllal készült jelenete.
Művészet a pragmatikussággal szemben
Pedig Michelle Williams játéka nem mindig egyformán hatásos. A Fabelman család anyafigurájáról persze első pillantásra lerí a szabadszelleműség, a művészek szórakozott bohókássága. Williams viszont néhol képes túlripacskodni és túlgesztikulálni a szerepét. Ha ez rendezői utasításra történt, akkor az is felvet kérdéseket. Vajon Spielberg direkt ilyennek akarta mutatni az amúgy támogató és inspiráló édasanyját? Valóban ennyire teátrális volt a leghétköznapibb helyzetekben is, vagy a hatás kedvéért színezték túl?
Akárhogy is, Williams hullámzó játéka egyaránt tartogat szép, valóságos átélést mutató momentumokat, mint modoros, művi megjátszást.
Paul Danót viszont érdemes alaposan megfigyelni a kissé tutyi-mutyinak ábrázolt, ám rendkívül tehetséges szakember apuka szerepében. Visszafogottabb alakításában a gyermeki naivitás, az igazán soha fel nem növő apafigurák spielbergi motívuma ismerhető fel. Williamsszel ellentétben kevésbé jellemzik a harsány kitörések, apróbb rezdüléseiben, finom mimikájában és hanghordozásában azonban kiemelkedően hozza a keserédes figurát. A legszomorúbb mosoly díját máris odaítélhetnénk neki.
The End?
A Fabelman család akár Spielberg karrierjének tökéletes összefoglalása és lezárása is lehetne – tippre azért van még a rendezőben pár történet. Persze akik unják már a “rendezők saját életükről mesélnek” jellegű sztorikat, azoknak kevésbé vonzó egy újabb önéletelbeszélés. A két és félórás játékidőt Spielberg sem képes mindig teljesen indokoltan kitölteni. Az amúgy is epizodikus jellegű film így helyenként eléggé leül. Ennek a néhány jelenet kivételével laposabb drámázás sem kedvez, valamint a film humora sem üt meg magasabb regisztereket. Janusz Kamiński fényképezése, a frappáns jelentváltások és a rendező kedvelt mélységi kompozíciói azonban vizuálisan eléggé kielégítőek egy kellemes vizuális élményhez.
Kiemelkedőek viszont azok a kedves szekvenciák, ahol Sammy filmet készít, ezek Spielberg legjobb gyermeki momentumait juttathatják eszünkbe. Kár, hogy nem ez teszi ki a játékidő nagyobbik részét, vagy nem koncentrál jobban erre az aspektusra. Pedig még egyfajta művészetterápiás olvasat is kirajzolódik belőlük.
Lényegében pedig A Fabelman család is olyan, mintha a filmben tetten érhető művészetterápiás jelleg kiterjesztése és megelevenedése lenne. Azaz Spielberg szembenézése a gyermekkorának személyiségformáló élményeivel és eseményeivel a filmkészítés aktusán keresztül.
Hogy ez vérmérséklettől függően kinek mennyire lesz megkapó, az már más kérdés.
Nyerj páros belépőt a Fabelman családra!
