Gyilkosság, keresztény filozófia, Tőrbe ejtve – kell más karácsonyra? – Ébredj fel, halott ember kritika

Elon Musk milliárdos, Trump kegyvesztett egykori Gríma Kígyónyelve így fogalmazott a gyakorlatilag már saját alternatív valóságát építgető Joe Rogan podcastjében:

A nyugati civilizáció alapvető gyengesége az empátia.

Ez a gondolat egybecseng azzal, amit az amerikai szélsőjobboldali keresztények egy része is hangoztat, miszerint az empátia bűn. Elvégre miért kellene empatizálni a kisebbségekkel, a melegekkel, a nőkkel vagy – ami időnként szinonimaként szolgál számukra – épp a bűnözőkkel, gyilkosokkal, azokkal, akik a társadalmi rendet bolygatnák meg. Szelektív empátiára van tehát szükség, ami együttérzést vált ki a szomszéddal, de nem a pakisztáni bevándorlóval; ami szereti a közvetlen lakótelepet, de nem a kisebbségek lakta putrit pár utcával lejjebb; ami elfogadja a haverokat, de nem emészti meg, ha valaki már nem férfiként szeretné élni az életét. Amerikai családok költöztek Oroszországba, ahol a „valódi keresztény értékeken osztozkodhatnak”, távol a szivárványszagú, woke nyugattól (ahol aztán lehúzták őket pénzzel, belekeveredtek a háborúba, és suliba se tudják járatni a kölyköket a nyelvtudás hiánya miatt, de az mindegy). Mindez kiválóan rávilágít arra, hogy a kereszténység alapvető tanításait miként lehet úgy kitekerni, hogy illeszkedjenek az aktuális politikai és populista célokhoz, és alátámasszák az egyének előítéleteit, félelmeit és demagógiáit. Mindez pedig remek termőtalajaként szolgált egy újabb Tőrbe ejtve-filmnek. Az osztályharc és a felső tízezer témáinak boncolása után az Ébredj fel, halott ember jóval beljebb fordul, hogy egy jó krimi mellett elmélkedhessünk egy nagyot. Fontos megemlíteni, hogy ahogy az előző két résznél, itt sincs a történeteknek semmi köze egymáshoz, így bárki bármilyen sorrendben megnézheti a filmeket. 

Jud Duplenticy (Josh O’Connor) bokszolóból lett katolikus pap. Egykor megölt valakit a ringben, és ez olyan mélyen megviselte, hogy elhatározta: az egyháznak szenteli az életét. Múltja azonban elő-előtör belőle, és egy felhevült vitában kiüt egy diakónust. A felette lévő püspökök azon tanakodnak, hogy mit kezdjenek a fiatal férfival, aki – cselekedete ellenére – a szeretetet és az empátiát preferálja, és úgy érzi, nem harcosok kellenek az egyháznak:

„Farkasokkal kezdesz küzdeni, és mire észbe kapsz, mindenki, akit nem értesz meg, farkas.”

Krisztus, szerinte, gyógyítani jött a világot, nem leküzdeni, és ő sem cselekedett helyesen, hiába volt „áldozata” bicskanyitogató. Kap tehát egy esélyt, és áthelyezik egy igencsak vergődő templomba New York államban, amelyet Jefferson Wicks (Josh Brolin) főpap vezet. Jud hamar rájön, hogy kollégája igencsak egy harcos, akit a „mi-kontra-ők” mentalitás hajt. Kultúrkampfról, az értékek bomlásáról, a civilizáció bukásáról, a kisebbségek feltöréséről, a nemi szerepek degradálásáról prédikál habzó szájjal hétről hétre, miközben gyülekezete nem gyarapodik. Hogyan is tudna, amikor mindig kipécézi magának az újoncokat, hogy példát statuálva láncolja magához legszűkebb követői körét. Ott van Martha (Glenn Close), a jobb keze, aki végzi a templom adminisztratív feladatait, és állandó bólogató embere a papnak; valamint Samson (Thomas Haden Church), a szűkszavú gondnok. Dr. Nat Sharp (Jeremy Renner), egy helyi doki, akit elhagyott a felesége, ezért az alkoholba menekült. Vera Draven (Kerry Washington), egy helyi jogász, aki átvette apja irodáját és felnevelte annak „fattyát”, a republikánus politikai babérokra törő Cy-t (Daryl McCormack). Simone Vivane (Cailee Spaeny), egy mozgássérültté vált egykori sztár csellista,valamint Lee Ross (Andrew Scott), az egykor sci-fi bestseller író, aki újabb sikerekről álmodozik, és Wickről és modern keresztes hadjáratáról ír regényt.

Wick mindenkit magához láncol: „Kövess, idd a szavaim, terjeszd az igém, és ha ezek után hiszel, akkor meggyógyulsz/sikeres leszel/visszajön a feleséged/stb.!”. Mindez kiválóan szemlélteti azt az elkorcsosult, modern egyházszemléletet, ami egyfajta tranzakcionális hierarchiában manipulálja a gyülekezetet, gyarapítva a vezető hatalmát, és örök sakkban tartva a létra alján csüngőket. Hasonlóan az ilyen politikai berendezkedésekhez (nem kell ugye messzire menni), a kereszténység és a szólás szabadsága mögé bújva csak úgy okádja a gyűlölködő szavakat és gondolatokat, bedarálva mindenkit, aki nem illeszkedik be steril világképébe. Nos, ezt a jól olajozott gépezetet zavarja meg egyrészt a kereszténységet igen máshogy értelmező, odaérkező Jud, valamint az, hogy nem sokra rá valaki meggyilkolja Wicket. Színrelép hát a Tőrbe ejtve világának mesterdetektíve, Benoit Blanc (Daniel Craig),

A film egyik erőssége kétségtelenül szövevényes narratívája és az, ahogy meglepetést meglepetésre, trükköt, cselt újabb csavarra váltva tárja elénk ezt a kezdetben lehetetlennek tűnő gyilkosságot. Ennél azonban sokkal izgalmasabbak kiválóan életre keltett karakterei. Tény, hogy a legtöbben amolyan archetípusok, ahogy az ilyen fajta, Agatha Christie-stílusú krimikben szokás: sztereotip figurák, akik kasztokat, jellemformákat testesítenek meg. Kissé lebutítva láthatjuk a „csúnya, gyűlölködő konzervatívak” csoportját és a „szeretetet prédikáló liberálisokét” – bár, meghallgatva Trumpnak csak pár friss megnyilvánulását, talán annyira nincs is leegyszerűsítve az egész. A színészek emellett szuperül játszanak, és ez kifejezetten igaz Josh O’Connorra, akin váratlan társává válik Blancnak a nyomozás közben. O’Connor elképesztő lélekkel tölti meg figuráját, és öröm nézni a játékát. Benne van Jud múltja és az a folytonos viszály, amit érez magában az erőszak és az empátia vonatkozásában. Alakításának és Rian Johnson író-rendező kiváló forgatókönyvének köszönhetően pedig príma balanszoló erőként szolgál Blanc racionalizmusának. 

 Az új Tőrbe ejtve ugyanis a krimi, nyomozás és aktuálpolitikai kommentár alatt egy meglepően introspektív elmélkedés a hit szerepéről. Blanc (hozzám hasonlóan) „büszke eretnek”, aki „a ráció oltára előtt térdepel”. Az egyházban demagógiát, gyűlöletkeltést, mondvacsinált kirekesztést, eltussolt ügyeket, hatalmi manipulációt lát. Érti, hogy funkcionálisan egy templomnak, egy közös hitnek nem ez lenne a szerepe, és azt is, hogy tud jóként funkcionálni – de az évek és a tapasztalatai valamennyire cinikussá tették. Az itteni események, nem kis mértékben Jud atya hozzáállása azonban elkezdik, ha nem is lágyítani, de empatikusabbá tenni – ami a kulcs üzenete az egész filmnek. Ahogy az is, hogy a hit nem kell, hogy igaz legyen. Pontosabban: az nem lehet az egy igaz hit, ami nem összetartani szeretné a világot. A keresztény neveltetésű, de nem gyakorló hívő Johnsont igen foglalkoztatta a hasonló cipőben járó C.S. Lewis munkássága,

Ez remekül megnyilvánul Jud és Blanc kettősségében, akik kiváló párost alkotnak. Előbbi a hit és spiritualitás, utóbbi a száraz tények és a racionalitás útján haladnak a megoldás közös célja felé. Kifejezetten jó látni, hogy az atya mennyire be tud lelkesedni, és hogy ez néha mennyire képes letéríteni őt arról az eredeti útról, amelyen tartani szeretne. Méltó társa Blancnak a film során, akivel kicsit fel lehet rázni a nyomról-nyomra haladás klasszikus képletét. Azért is, mert mélyen és személyesen érintett az ügyben, ráadásul ebből fakadóan szubjektív narrátor is, akinek saját nézőpontja is hatással van arra, hogy mi, nézők, miként szemléljük az eseményeket.

 Ugyanez a kettősség köszön vissza a templom formájában, ami az események elsődleges helyszíne. A szent helyen elkövetett bűn önmagában sokatmondó, Johnson pedig szuperül játszik az árnyakkal és a fénnyel, sötétbe vagy világosságba burkolva a templomot, annak függvényében, hogy milyen fordulatot vesz a történet. Ez az egyszerű, de kifejező megoldás szépen illeszkedik a bibliai tematikába is, ügyesen egyensúlyozva a véletlen egybeesések és az égi jelek között. Pontosabban: megmutatja, hogy mennyi minden lehet szimplán interpretáció kérdése. Ezt láthatjuk a nyomozás és a háttérsztorik kibogozása során is, ahol a karakterekkel együtt a racionalitás és a spiritualitás lencséin keresztül értelmezhetjük a történéseket – és megérthetjük azt is, hogy mennyire könnyen válhat mindez manipulatívvá. 

 A Tőrbe ejtve: Ébredj fel, halott ember pedig ezért működik igazán jól több szinten. Szuper krimi parádés szereposztással, de aktuális, jól kidolgozott mondanivalóval. Nekem befelé fordulós-elmélkedős jellege miatt jobban is tetszett az Üveghagymánál, és két és fél órás játékideje ellenére elejétől végéig izgalmas, szórakoztató és elgondolkodtató. Johnson stabilkezű rendezésének és izgalmas forgatókönyvének köszönhetően, még ha kissé bőbeszédű is a film, nehéz feleslegesnek mondani elemeit. Nem beszélve arról, hogy keresztény tematikáját tekintve nem is áll annyira messze a karácsonytól, ami – elvileg – a szeretet ünnepe kellene hogy legyen.

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.