Tini Nindzsa Teknőcök – Mutáns káosz kritika – Az új teknőcerő sokkal ütősebb, mint a fogadtatása

Három film után talán még korai messzemenő következtetést levonni arról, hogy milyen következményei lettek a Pókverzum sikerének. Különösen arról beszélni, hogy megreformálta-e a hollywoodi animációs filmeket. De a tavalyi Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság, illetve a nemrég bemutatott Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz fényében azért kezd egy mini trend kibontakozni. Nem pusztán azért, mert utóbbi két film vizualitását egyértelműen a Pókverzum filmek hibrid (a klasszikus 2D-s rajzolt és a 3D-s CGI grafikai elemeket ötvöző) megvalósítása inspirálta. Emellett ugyanis a történethez, franchise-hoz és karaktereikhez is hasonló módon állnak hozzá. Ellenben az élőszereplős szuperhős blockbusterekkel: ezek az animációs filmek, noha folytatások vagy meglévő brandek részei, mégis messze vannak a felesleges rókabőrlehúzástól.

Elég feltűnő a különbség, ha egymás mellé rakjuk az élőszereplős (Pókember: Nincs haza út) és az animált Pókverzum filmeket. Míg előbbi folyamatosan a múltra kacsingat, és a multiverzummal valójában a régebbi Pókember-filmek nosztalgiáját akarja meglovagolni, addig az Irány a Pókverzum épp ellenkezőleg járt el. Minden aspektusában friss és újszerű. Hasonló a helyzet a tavalyi Csizmás, a kandúr filmmel is. Mert valószínűleg senki nem számított rá, hogy a Shrek franchise félig elfelejtett spin-offjának megkésett folytatása egy meglepően mély egzisztenciális dráma lesz a traumák feldolgozásáról és a saját halandóságunkkal való szembe nézésről. (Vagy, hogy akár csak önmagában nézve is egy zseniális filmélmény lesz.)

Ez a két film tökéletesen bizonyította, hogy valójában a modern blockbusterekkel legtöbbször nem is az a baj, hogy folytatások/feldolgozások/remake-k. Mert – csak úgy, mint az említett rajzfilmek esetében – attól, hogy valami meglévő alapokra támaszkodik még lehet kreatív és eredeti. Bár a Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz nem vállalkozik a második Csizmás, a kandúr meglepően nyomasztó mélységeire, abszolút illeszkedik a sormintába. Jeff Rowe és Kyler Spears rendezőknek (kiegészülve Evan Goldberg és Seth Rogen írókkal) ugyanis egészen jól sikerült a 80/90-es évek egyik legnépszerűbb fiúcsapatát modernizálnia.

Pedig a változtatások nem csak logikusak, hanem a karakterek lényeget és legfontosabb aspektusait sem érintik. Még az sem, hogy Szecska mester is részben új eredet történetet kapott:

Ellenben a korábbi Teknőc filmekkel Szecska se nem a szamuráj-mester Hamato Yoshi háziállata (akitől a ketrecben ellesi a mozdulatait), sem pedig maga a mutáción átesett Yoshi. Csak egy hétköznapi patkány, aki a napról próbál életben maradni New York kíméletlen utcáin. Egészen addig, míg egy nap a csatornában rá nem bukkan négy teknősbébire, akik egy furcsa zöld trutyiban fürdenek. A magányos patkány úgy dönt, hogy vigyáz az apró teremtésekre. Épp ezért kitanulja a nindzsucu titkos művészetét, hogy fogadott fiait meg tudja majd védeni a világ és az emberek gonoszságától. Hiszen közben a trutyi hatására mindannyian elképesztő mutáción esnek át – mivel Szecska idősebb volt, így ő már rögtön felnőtt patkányemberré mutálódig, ellenben a csecsemő teknőcökkel. Ugye, ez logikus? Az emberek pedig nem szívlelik a mutánsokat. Különös tekintettel Cynthia Utromra, aki (a gonosz szervezete élén) mindent elkövet, hogy kézre kerítse a mutánsokat, hogy fegyverré alakítsa őket. Pedig a teknőcök mást sem szeretnének jobban, mint kilépni a csatornából, és élvezni a Nagy Alma adta lehetőségeket.

Az első szembeötlő dolog a Mutáns káosszal kapcsolatban, hogy szenzációsan néz ki. A mosottas, graffiti hangulatot keltő képivilág nemcsak látványos, de remekül illeszkedik a film hangulatához és a teknőcök karaktereihez. A remek atmoszférát pedig csak tovább erősíti Trent Reznor és Atticus Ross indusztriális techno hangulatú filmzenéje – kiegészítve pár jól használt hip-hop és R&B nótával.

Maga a film vizuális stílusa is árulkodik a legnagyobb tartalmi újdonságáról: talán először karrierjük során a teknőcök most ténylegesen tininek érződnek.

Nem csak azon a felületes módon, ahogyan a korábbi rajzfilmek igyekeztek ezt ábrázolni: pizzát esznek, szlenget használnak és gördeszkának (ez utóbbi amúgy ki is maradt a filmből). Hanem kamaszkori céljaik, érdeklődésük és problémáik is vannak. Vágynak a világ megismerésére, így lázadnak a túlzóan védelmező (az ő szemükben elnyomó) pótapjuk ellen. Tulajdonképpen az egész cselekményt az ő tiniségük indukálja. A másik viszonylag friss narratív elem, hogy a korábbiakkal ellentétben nagyobb hangsúlyt kap a Teknősök és a város viszonya. Ezen a történet szálon azért jelentősen érződik a Pókember-rajzfilmek hatása, ám ez az ő kontextusosukban is legalább annyira releváns téma, mint a Falmászónál.

Állandó segítőjük, az újságíró April O’Neil is hasonló változáson esett át. Az ős-rajongóknak talán negatívum, hogy most már nem egy két lábon járó bögybogrács, hanem egy kamasz nerd. A lényegét tekintve pedig ugyanolyan törtető újságíró, mint a korábbi iterációkban. Azonban azzal, hogy hasonló korú, mint a teknősök, és szintúgy „számkivetett”, sokkal érthetőbb és logikusabb a kapcsolatuk.

Kétségtelen, hogy a film egy-két pontján érezhető, hogy közel 40 éves alkotók próbálják eltalálni a „TikTok” generáció stílusát. Az összkép azonban mégsem erőltetett, hanem sodró lendületű és valóban friss. Hasonlóan Rowe eggyel korábbi rendezéséhez (A Mitchellék a gépek ellen), annyi különbséggel, hogy a Mutáns káosz egy fokkal kevésbé hiperaktív, és precízebben képes mozogni azon a vékony határon, ahol az őrült lendület még nem csap át fárasztó agyzsibasztásba (a hozzám hasonló boomereknek).

A nagyszerű és egészen kreatív akciók, illetve jópofa humorbonbonok közepette a Mutáns káosz kicsit naivan ugyan, de szépen beszél az elfogadásról. A félelmeinkkel való szembenézésről, hogy ne külső alapján ítéljünk és arról, hogy az erőszakra és az elnyomásra sosem az ellenkező irányú erőszak és elnyomás a helyes válasz. Tartalmában és üzenetében nem olyan meglepő és letaglózó, mint a tavalyi Csizmás, a kandúr. Ám a célcsoport számára, ha nem is feltétlenül újszerűen, de hatékonyan, okosan és csupa szívvel mesél valóban fontos értékekről.

Pontosabban kiknek szól a Mutáns káosz? Nos, egyértelműen a mostani tizenéveseknek. Amivel alapvetően nincs probléma. A probléma azzal van, hogy a 30-40 éves korosztály napjainkban elkezdte kisajátítani azokat a franchise-okat, amiken felnőtt – azaz főleg a 80-as/90-es évek rajzfilmjeit. A legtöbb mostani blockbuster pedig éppen erre – a leginkább moziba járó rétegre – lő. Miattuk tért vissza Michael Keaton a Flashbe és jó részt miattuk lett a nosztalgia a modern franchise filmek egyik legfőbb fegyvere. A Tini Nindzsa Teknőcök is ennek a korosztálynak a kedvence. Ám a Mutáns Káosz nem ült fel a nosztalgia hullámvasútra, viszonylag kevés utalás van benne a korábbi teknőc kalandokra (azért Vanilla Ice hírhedt Ninja Rapje bekerült). A filmben lévő popkulturális kikacsintások jórésze is inkább a fiatalabb generációnak szól. Csak sajnos mostani generációnak már láthatóan nem annyira ismert/érdekes brand a TNMT, mint a korábbiaknak. Utóbbiak pedig nem szívesen fogadják el a változtatásokat. Valószínűleg ez az oka, hogy a Mutáns káosz a lelkes kritikák és nézői vélemények ellenére is lehangoló nézettségi számokat tudott eddig felmutatni – és persze a most kifejezetten erős mozis konkurencia.

Pedig ez lenne az élet rendje. A TMNT (vagy a He-Man, de igazából a Star Wars is) eredetileg a gyerekeknek/fiataloknak szólt. Aztán ezek a gyerekek felnőttek, és nem hajlandóak elengedni azt, amit gyerekként szerettek. Félreértés ne essen: nem azt mondom, hogy 30 év fölött nem lehet szeretni és nézni ezeket a tartalmakat. Csak azt, hogy az idők változnak. Ha pedig azt akarjuk, hogy húsz-harminc-negyven év múlva is relevánsak legyenek a kedvenceink, akkor hagynunk kell őket is változni. Azaz, hogy a mai fiatalokhoz tudjanak szólni. Akik aztán felnőve szintén továbbadhatják ezeket az élményeket az ő gyerekeiknek. Mert a múlt folyamatos langyos felmelegítéséből nem igazán születnek maradandó dolgok.

Igyekszik hasonló élményt adni egy új generációnak, miközben eszenciájában hű marad a klasszikusok szellemiségéhez. Pontosan ugyanannak a korosztálynak szól, aminek a korábbi TMNT rajzfilmek is szóltak. Ezért is igyekszik az ő nyelvükön beszélni, és ez így helyes. Kowabunga!