Az év végére befutott Jeff Lemire és Andrea Sorrentino korszakos horror mesterművének, a Gideon Fallsnak a záró része is. A vizuális szempontból utánozhatatlan, 326 oldalas kötetet első olvasásra nehéz megemészteni, másodszorra azonban már azt tudom mondani: nagyon is méltó lezárást kapott a történet. Kritika.
HIRDETÉS
Amikor egy horror képregényről szóló diskurzusban olyan címek tűnnek fel viszonyítási alapként, mint a Twin Peaks, vagy a Dark, tudhatjuk, hogy nagyon nem lőhetünk mellé, ha a kezünkbe vesszük. Nos, a Gideon Falls esetében abszolút jogosak ezek az összehasonlítgatások, a magyar nyelven idén megjelent első kötet ugyanis olyannyira magával ragadó volt számomra, hogy amikor a futár meghozta a másodikat, azonnal bele is vetettem magam az olvasásába.
Az első és a második felvonás között már néhány lapot végigpörgetve is óriási differencia figyelhető meg.
A felvezető ugyanis elég lassan veszi fel a tempót, és sokáig arra próbál támaszkodni, hogy az olvasónak fogalma sincs, mi történik. Jeff Lemire író célja tehát több száz oldalon keresztül az, hogy újabb és újabb rejtélyeket dobáljon be, és homályban tartsa az olvasót annak kapcsán, mi az, ami összeköti a két fő történetszálat. Mindehhez persze remek kiegészítést biztosítanak Andrea Sorrentino vizuális megoldásai. A második részben aztán épp fordítva történik minden: egyértelműen a vizualitáson van a nagyobb fókusz, a történet pedig sokkal inkább háttérbe szorul, lévén a főhősök inkább csak sodródnak a sötétség hullámaival.
Lakoma a szemnek
A Gideon Falls második kötete percre pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbahagyta, tehát a két főszereplő helycseréjénél, a gonosz szabadon engedésénél. Röviden összefoglalva az első epizód a gonosz ébredéséről szól, míg a másodikban annak háttértörténetét és terjeszkedését fejtik ki. Ez utóbbi diskurzusok helyett akció révén kerül bemutatásra, aminek megfelelően az írás inkább a hátsó ülést foglalja el, Sorrentino pedig teljesen szabadon engedheti a fantáziáját.
Az eredmény minden idők egyik, ha nem legcsodálatosabb látványvilággal megáldott képregénye.
Miközben a rajzoló brillírozik, Lemire egy ügyes trükköt bedobva alibizik a Gideon Falls feléig. Ahhoz ugyanis, hogy össze lehessen fésülni az első epizód két, egymástól látszólag idegen történetszálát, be kell dobni egy olyan prudens karaktert, aki mindenre tudja a választ a Nevető ember és a Fekete csűr rejtélyét illetően. Ezt a szerepet a szálakat az első lapok óta mozgató Burke püspök kapja meg, aki magán is viseli a Nevető emberrel való korábbi összecsapásának nyomait.
Személye nemcsak azért fontos, mert elmeséli a gonosz háttértörténetét, hanem azért is, mert rendelkezik azzal a technológiával, amivel meg lehet azt közelíteni, sőt a biblikus elrendeltetésekkel is tisztában van, vagyis azzal, hogy pontosan kikre, melyik “öt nagy utazóra” van szükség ahhoz, hogy legyőzhessék, vagy egyáltalán felvehessék a versenyt a gonosszal. Ez a próféciaszerű megközelítés azért is okos megoldás, mert egyszerre erősíti a történet vallási hátterét, másrészt pedig mind az öt főbb szereplőnek funkciót is ad, amiről a későbbiekben sem feledkezik meg Jeff Lemire.
Van, hogy a konteóhívők nem tévednek?
Míg az egyik szálon a vallási tematika dominál, a másik fronton egy nagyon szórakoztató felvetés bontakozik ki. Lemire itt mutatja be az olvasóknak a Szántóvetők társaságát, ami még nevében is szolidan utal a Szabadkőművesekre. Ez egy olyan, csúnya anglicizmussal élve redneckekből álló, konteóhívő társaság, akik évtizedek óta nyomoznak a Fekete csűr rejtély után. A vicc az egészben, hogy ennek ellenére fogalmuk sincs, pontosan mivel állnak szemben, lévén kogníciójukban enyhén limitált individuumokról van szó. Nem meglepő tehát, hogy a klasszikus amerikai akciófilmes megoldás mellett döntenek: “robbantsuk fel!” Ez azonban nem lezárja a sztorit, hanem egy újabb csavart hoz be.
Amikor egy pillanatra azt gondolják, győztek, épp csak még jobban szabadon engedik a gonoszt, melynek nyomán olyan világok tárulnak elénk, amelyek a legdurvább disztópiákat idézik. Van itt olyan világ, amely az 1984 és a Transmetropolitan valóságát kombinálja a maga romlottságával, kontrolljával és poszthumanista víziójával. Akad olyan realitás is, ahol a vadnyugat elevenedik meg. Ezen a ponton óriási dicséret illeti meg az alkotókat, ugyanis nem csupán bedobják egy-két oldal erejéig ezeket a szálakat, hanem el is merülnek ezekben. A főhősöknek pedig alkalmazkodniuk kell ezek szabályrendszereihez, hogy visszajuthassanak a középpontba, ahol választ kaphatnak a kérdéseikre.
Itt végre eljön az a pont, ahol a Gideon Falls az újabb és újabb rejtélyek felvetése helyett végre elkezdi megválaszolni saját felvetéseit.
Ennek köszönhetően megismerhetjük az egész Nevető ember mögötti mítoszt. Az igazat megvallva, nem érdemes világmegváltó dolgokra számítani: lényegében ugyanazt az alapgondolatot veti fel, mint a Star Wars és az Avatar – Az utolsó léghajlító, vagyis hogy a sötétség és a fény sokáig egyensúlyban élt, mígnem kilengett az inga előbbi irányába. Lemire emellett egyúttal azt is megválaszolja, miért Gideon Fallsra esett a gonosz választása, mint a káosz városa.
Végül beszéljünk néhány szót a lezárásról is, ami a Reddit-fórumok alapján elég megosztóra sikeredett. Véleményem szerint történetvezetési szempontból a fináléba nem nagyon lehet belekötni, teljesen logikus, és indokolható, még ha nem is annyira kielégítő. A katarzis hiánya mellett az egyetlen, ami kifogásolható, az a tempó. A végső harc után ugyanis mindössze 6-8 oldal áll az olvasó rendelkezésére arra, hogy rendezze a gondolatait. Ez sokakban, köztük bennem is olyan hatást kelt, mintha összecsapták volna a befejezést. Jó néhányan azt is Lemire szemére vetették, hogy miért hagyta nyitva a sztorit, ám érzésem szerint ez azonban pont, hogy a jobb döntések közé tartozott, hiszen
hogyan is lehetne jól véget vetni egy misztikus horrorsztorinak, mint egy kis misztérium hátrahagyásával.
A Gideon Falls kapcsán tehát nem túlzás azt mondani, hogy helye van a valaha volt legjobb horror képregények között. Érdemes kiemelni továbbá Oszlánszky Zsolt fordító munkáját is, aki minden esetben karakter kompatibilis módon szólaltatta meg a szereplőket, főleg a Nevető embert. Vizuális szempontból Andrea Sorrentino munkája abszolút párját ritkítja, Jeff Lemire történetéről pedig ordít, hogy a kis- vagy a nagy vászonra illene adaptálni, még ha a befejezésen egy minimális finomítás el is fért volna.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
