A Hozd vissza őt nem feltétlenül egy rossz horrorfilm. Technikailag semmiképpen sem. Csak éppen azok a megoldásai, amik nyolc-tíz éve még letaglózóan sokkolóak lettek volna, ma már inkább bejáratott, félig-meddig kiszámítható modern toposzok. Amin az sem segít, hogy épp a legizgalmasabb része lett fájóan alul írva.
HIRDETÉS
2017-ben a The Guardian újságírója egy véleménycikkben megteremtette a poszt-horror műfaji megjelölést. Ő azokra a horrorfilmekre használta ezt a jelzőt, amelyek kilépnek a műfaj – általa vélt – keretei közül. Azokra, amelyek a kiszámítható jump scare ijesztgetések helyett lassú, idegőrlően nyomasztó atmoszférával operáltak és a horrort eszközként használták ahhoz, hogy valami „komolyabbról” beszéljenek. Példának A boszorkány, az It Comes at Night és az A Ghost Story-filmeket hozta. (Igaz, az már akkor sem volt világos, hogy utóbbi miért is lenne bármilyen horror.) Noha a műfaj rajongói komoly kritikával illették a „poszt-horror” kifejezést, lévén, hogy a példaként hozott filmekben amúgy nem sok közös van. Illetve az sem elhanyagolható, hogy a horror már a kezdetektől az egyik legerősebben társadalomtudatos műfaj, így az említett filmek újdonsága sokszor csak látszólagos.
Ám ettől még tagadhatatlan, hogy az elmúlt közel tíz év horrorját valóban az ilyen jellegű, a „presztízs-horrornak” is nevezett művészibb tudattal készített, olcsó ijesztgetés helyett az atmoszférára és tartalomra fókuszáló filmek határozták meg. Ezek a szerzői alkotások az elmúlt években az art-mozis karanténból kikerülve egyre szélesebb közönséget tudhattak maguknak. (Persze azért nem kaszálnak akkorát, mint egy sokadik Démonok között.) Ebbe a branchba tartozik Danny és Michael Philippou (Beszélj hozzám!) új rendezése, a Hozd vissza őt is, amely sajnos egyben annak is a jele, hogy bizony a nem olyan régen még forradalminak kikiáltott stílus is ellaposodhat.
Hollywood sajnos mindig a rossz tanulságot vonja le egy film meglepetésszerű sikeréből.
Ha egy film az újszerűsége és eredetisége miatt sikeres, akkor arra sosem az a válasz, hogy „készítsünk még eredeti, formabontó filmeket”, hanem az, hogy ha ez tetszett a nézőknek, akkor csináljuk meg újra és újra és újra…
Ez igaz (a leginkább az) A24 stúdió berkeiben készülő horrorfilmekre. Az olyan filmek, mint A boszorkány és az Örökség azért ütöttek nagyot, mert váratlanok voltak. Mert kihúzták a néző alól a szőnyeget. Ám minél többet ismétlik ezen filmek fogásait, annál kevésbé fogják tudni ugyanazt a hatást elérni.
Ennek eredménye, hogy a gyász és a traumafeldolgozás mostanra szinte a horror alapértelmezett témájává vált. Persze a műfaj természetéből fakadóan alkalmas lehet ezen témák boncolgatására, de megannyi másra is. Így jutottunk el abba a paradox helyzetbe, hogy az a műfaji trend, ami a sablonokkal szemben, a szabályok áthágásával jött létre, szépen elkezdte kitermelni a saját maga kliséit. Hiszen kis túlzással élve egy Örökség, Fehér éjszakák, Amikor a gonosz leselkedik vagy Éjszaka a házban után már ugyanolyan nehéz forradalminak, újszerűnek és meglepőnek titulálni egy újabb, lassú tempójú, nyomasztóan feszült, gyászfeldolgozásra fokuszáló horrorfilmet, mint az épp aktuális Az ördögűző bőrlehúzást.
Ebben rejlik a Hozd vissza őt fő problémája is. Ez pedig azért is sajnálatos egy kicsit, mert a Philippou testvérpár előző filmje, a Beszélj hozzám! épp azért bizonyult üde színfoltnak ebben a műfajban, mert volt benne egy olyanfajta játékosság, ami manapság igen ritka az ilyen „komoly horrorfilmekben”. Érdekes módon épp az volt az egyik nagy erénye, hogy nem adta magát át teljesen az A24 horrorfilmek kíméletlen nyomasztásának, hanem jól egyensúlyozott az úgynevezett presztízs-horrorok és a szórakoztatóbb „kommersz” darabok határmezsgyéjén. (Kár, hogy a végére az alkotók kissé túlgondolták és belezavarodtak a saját mitológiájukba.)
Ez a fajta játékos energia azonban már teljesen hiányzik a Hozd vissza őt-ből. A Philippou fivérek szépen zongorázzák végig az ilyen fajta (nevezzük azt „poszt-, presztízs- vagy elevated-”) horrorfilmek mostanra bevett szokásait.
Traumával kezdünk – a főszereplő testvérpár elveszti az apját -, majd az új környezetbe – egy bohókásnak tűnő, zakkant nevelőanyához – kerülve minden egyre furcsább és hátborzongatóbb lesz. Hogy aztán az utolsó harmadban egyre inkább elszabaduljon a horror –amely gyötrelmes, zsigerekig hatolóan borzalmas öncsonkításokban csúcsosodik ki. Mindezt szinte végig ugyanazzal a morózus, tragikus hangulattal ábrázolva.
De nem feltétlen unalmasan. Az atmoszféraépítés, a lassan a bőr alá kúszó feszültség ugyanis remekül van felépítve. Kifejező beállításaival és ihletett vágásával vizuálisan olykor kifejezetten kreatív és izgalmas. A zene azonban sajnos épp ugyanaz a feledhető, csupán feszültségkeltésre használt, teljesen feledhető ambient szerű, monoton háttér zúgás, mint megannyi ilyen filmben. A főszereplő testvérpárt játszó Billy Barratt és Sora Wong is egészen fantasztikusak. Különösen utóbbi, akinek ez élete első szerepe.
Külsőségeket, technikai megvalósítást nézve tehát nem igazán érheti kritika a Hozd vissza őt. Sőt, a kevésbé rutinosabb horrornézők számára bizonyára tartogat is egy-két igazán letaglózó húzást.
De, akkor mégis miért savanyú a szőlő? Mert az egész filmből egy nagyon precíz, de sekélyes tudatosság árad.
A Philippou testvérek ugyanis láthatóan értik a műfajt, nagyon jól tudják, hogy mi kell egy ilyen filmbe. Hogy mit vár el a néző manapság egy komolyabb horrortól. Ezek mentén rendezték meg. Csak éppen az úgy nevezett poszt-horror filmek lényege az volt, hogy képesek voltak meglepni a nézőt, még a műfajban járatost is. A Hozd vissza őt viszont alig képes erre. És ezért még a legbrutálisabb jelenete sem tud akkorát ütni, mint mondjuk az Örökség hírhedt lámpaoszlopos jelenete. Azonban a film nemcsak kiszámítható, de valójában üres is.
Komolynak mutatja magát és drámainak érződik. Drámai is. Rá lehet húzni, hogy a gyászról, elengedésről, traumafeldolgozásról szól. De, amikor elkezdenénk belemenni abba, hogy pontosan, hogyan is szól ezekről, akkor kiderül, hogy igazán sehogy. Mert bár ezek a témák megjelennek a filmben, mondani nem nagyon mond róluk semmit. Azon kívül, hogy: a hosszan magunkban tartott gyász felemészti a lelket. Ez pedig egyenes út az őrületbe.
Ez a tragédiája a film antagonistájának, a Sally Hawkins által meglepően félelmetesen alakított nevelőanyának. Csak éppen pont ezt az irtó izgalmas folyamatot, az őrületbe való belecsúszását nem látjuk. Így a film nem is tudja kellően feltárni, hogy miként vezet a gyász kárhozatba. Ahogyan a film egész misztikus, démonos, horrorkörítése is csak lóg a levegőben: mikor, kitől kapta a gyászoló anya az ördögidéző tutorial videót? Hogy szerzett erről tudomást? Hogyan rabolta el az előző áldozatát? Hogyan lépett rá erre az útra? Persze egy misztikus horrorban nem feltétlen kell mindennek racionális magyarázatot adni. Csak, sajnos ez lenne az érdekes része a filmnek.
Mert ebben a filmben így is inkább Hawkins karaktere érződik lényegi főszereplőnek. Mert ő alakítja a cselekményt és neki van a végén tragikus felismerése. A film is mintha érdekeltebb lenne az ő drámájában, mint a testvérekében. Pedig ott is vannak érdekes kérdésfelvetések: a testvéri szeretetbe bele tartozik-e a hazugság, ha ezzel megvédjük a testvérünket a világ (vagy esetben a szüleink) mocskától? De ezekkel sem igazán kezd semmit a film.
Ezért csalódás kicsit-nagyon a Hozd vissza őt. Mert látjuk benne a potenciált, hogy több legyen. Tartalmasabb, formabontóbb – ha például az antagonista nézőpontja lenne a középpontban. De sajnos megelégszik azzal, hogy az aktuális trendek mentén, a szellemi elődök fogásait használva próbáljon komoly horror lenni. Csak éppen az elmúlt pár évben sok ilyet láttunk és azok eredetibbek, emlékezetesebbek és jobbak voltak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
