Április negyedike és tizenötödike között immár huszonötödik alkalommal került megrendezésre a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Mint minden évben, úgy a szervezők idén is kitettek magukért, és a világ minden tájáról hozták el nekünk az izgalmasabbnál-izgalmasabb kortárs filmeket. Magára valamit is adó budapesti filmrajongóként pedig mi sem henyéltünk, hanem beköltöztünk a kedvenc artmozinkba, hogy annyi filmet szemlézzünk, amennyit csak emberileg lehetséges. Most pedig, hogy az utolsó vetítés is véget ért, eljött az idő, hogy így állott popcorn szaggal, zsibbadt lábakkal és erősen D-vitamin hiányos állapotban végre felálljunk a mozi székből, és számot vessünk az elmúlt két hétben látottakkal. Következzenek hát a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál legjobb (legalábbis a mi geek szívünkhöz legközelebb álló) filmjei. (Ha pedig esetleg lemaradtál volna a fesztiválról, de érdekelnének a filmek, akkor sincsen minden veszve, hiszen a lista több tagját hamarosan, hagyományos szélesebb is bemutatják a hazai mozik.)
HIRDETÉS
HIRDETÉS
6. Veszett vidék (Sweet Country)
Mozipremier: április 19.
Ausztrál western. Ugye milyen jól csengő kifejezés? Általában a végeredmény is jó (elég csak Az ajánlatra vagy az Országúti bosszúra gondolni). A Veszett vidék ráadásul azért is különösen érdekes, mert központjában egy olyan téma áll, amivel még filmen nem igazán találkozhatunk: az ausztrál őslakosok és a gyarmatosító fehérek viszonya. Noha Warwick Thornton rendezése összességében azért elmarad az előbb említett mesterművektől, ám nem pusztán a témájából eredő politikai áthalásai miatt érdemes a figyelmünkre. A Veszett vidék ugyanis egy vizuálisan szép, ám minden mást tekintve melankolikus és keserű tablója a két világháború közötti kíméletlen és istentelen Outbacknek. Kezdetben ugyan fura lehet, hogy a cselekménye kissé széttartónak érződik (mint, ha folyamatosan változna a főszereplő személye), ám végül épp az ebből származó árnyaltsága válik a legnagyobb erényévé. Így Thornton képes szinte az összes létező nézőpontot bemutatni (egyedüli hiányom, hogy a rabszolgasorsot elkerülő, törzsi szinten maradó őslakosok nem sok szerepet kaptak). Eposzi hangvétele és erőteljes hangulata mellett pedig van még egy hatalmas pozitívuma a filmnek: a nagyszerű színészi játék. Legyen szó a veterán Bryan Brownról és Sam Neilről, vagy a kevés tapasztalattal bíró, tényelegesen bennszülött szereplőkről (mint a főszereplő Harry Morris), mindenki a lehető legjobb formáját nyújtja. Eme erényei mellett pedig még a kissé egyenleten tempóját is könnyen megbocsátjuk a filmnek.
HIRDETÉS
5. Szellem/Világ (A Ghost Story)
DVD/Blu-Ray megjelenés: április 27. (Kísértettörténet címmel)
Ha van a zombiknál elcsépeltebb horrorfilmes téma, akkor az legfeljebb a paranormális jelenségekkel foglalkozó, szellemes/szellemházas filmek lehetnek. Kismillió ilyet láttunk és fogunk még látni, hiszen nincsen annál olcsóbb (azaz kifizetődőbb) jump scare, mint, amikor amatőr színészek riadoznak a hirtelen becsapódó ajtókon. A Szellem/Világot azonban épp azoknak tudjuk ajánlani, akik már kiütést kapnak a démonok paranormális aktivitásaitól, és kíváncsiak a szellemvilág egy merőben más értelmezésére. David Lowery filmje a lista legkevésbé „geek” alkotása, ami szöges ellentéte mindennek, amit a címe alapján feltételeznénk róla. Egy megkapóan szép mozgóképes líra szerelemről, gyászról, a múlthoz való ragaszkodás hiábavalóságáról és az elengedéssel járó felszabadulásról. Minimális cselekménnyel és párbeszéddel, ám annál több érzelemmel és 4:3-as képarányban is gyönyörű, a nézőt magába szippantó látványvilággal. Rendkívüli és roppant kivételes alkotás, amit úgy is kénytelenek vagyunk ajánlani, hogy tudjuk, a film hipnotikus lassúsága sokaknál kiveri majd a biztosítékot. (Csak viszonyításképpen: míg nyolc per alatt még Tarr Bélánál is történik legalább annyi, hogy a tehenek eljutnak a képernyő egyik végéből a másikba, addig Lowery rendezésében ennyi idő arra sem elég, hogy a főszereplő Rooney Mara – vágatlanul – teljesen elfogyasszon egy pitét.) Aki azonban képes átadni magát a filmnek, és hagyni, hogy a Casey Affleck lepedő-szelleme magával vigye egy évszázadokon tartó, már-már másvilági utazáson, az egy páratlan filmélménnyel gazdagodhat.
4. November
Hazai megjelenése egyelőre sajnos nem ismert
Képzeljük el, hogy David Lynch, Mario Bava és mondjuk, Tarr Béla egyszer találkoznak és meszkalin hatása alatt kelet-európai népmeséket olvasnak egymásnak. Nos, Rainer Sarnet észt rendező műve valami ilyesmit kínál. Az Andrus Kivirähk Ördöngös idők című regénye alapján készült film egy gótikus hangulatú, hamisíthatatlanul kelet-európai mágikus-realista (itt-ott horrorisztikus) romantikus tragédia. Sarnet festői szépségű fekete-fehér képeken (és hasonló árnyalatú humorral) vezet be minket az észt mondavilág groteszk valóságába, ahol kapzsi, kisszerű emberek küzdenek egymással a túlélésért és a szerelemért. A saját önzésük és kapzsiságuk foglyai, akik az ördöggel is hajlandóak cimborálni (és jó kelet-európai módra lóvá tenni), hogy elérjék a céljukat. Szürreális, helyenként zavarba ejtő, igazán semmi máshoz sem hasonlítható audióvizuális élmény. Az év egyik legegyedibb és legkülönlegesebb filmje, amit biztosan nem felejt el egy hamar, aki látja. Már csak azért sem, mert nem mellesleg a Novemberben található minden idők egyik legszenzációsabb nyitójelenete, ami már önmagában álló ovációt érdemel. (Csak, annyit mondok róla, hogy köze van egy koponya fejű szerszámszörnyhöz és egy repülő tehénhez.)
3. Bosszú (Revans)
Mozipremier: május 3.
A Bosszú pont olyan, mint a címe: egy egyszerűségében is nagyszerű rape and revenge thriller. Coralie Fargeat nagyjátékfilmes írói/rendezői debütálásával nem vállalkozik a bosszúfilm műfajának megújítására, nem forgatja ki a zsánerszabályokat és nem is mond semmi újat a bosszú természetéről. Nem filozofál sem a bűn és bűnhődés kapcsolatáról, sem pedig az erőszak soha véget nem érő spiráljáról. A Bosszú ugyanis nem a műfaj, hanem a hús dekonstrukciójának filmje. Egy kényelmetlenül brutális, ám mellette szemkápráztatóan stílusos és fogcsikorgatóan feszült neo-exploitataion. A Bosszúban tényleg csak, annyi történik, mint az összes hasonszőrű filmben: miután Richard egyik vadászcimborája megerőszakolja a férfi szeretőjét (a lélegzetelállító Matilda Anna Ingrid Lutzt), a háromfős baráti társaság úgy dönt, hogy tartják magukat a „bros before hoes” ősi törvényéhez. Ami jelen esetben abban nyilvánul meg, hogy a lányt egy szikláról lelökve ott hagyják a semmi közepén meghalni. Persze hősünk ahelyett, hogy szépen kivérezne, inkább a hamvaiból feltámadva, pusztító főnixként vesz revansot a férfiakon. Míg Fargeat rendezése a kíméletlen, nyers erőszak ábrázolásának (a moziban nem is bírta mindenki) és egyszerű narratívájának köszönhetően méltó módon idézi meg a 70-es évek éjjeli vetítéseinek filmjeit, addig stilizált, gyakran álomszerű képi világával, és elegáns fekete humorával (és enyhén szatirikus megközelítésével) képes olyan pluszt nyújtani, amelynek köszönhetően felül is emelkedik elődjein. Valahogy így kell 2018-ban exploitataion-t forgatni, nem pedig kamu VHS-effekttel.
2. Kutyák szigete (Isle of Dogs)
Mozipremier: május 3.
Ha valaki azt mondja, hogy majd húsz év alatt Wes Anderson stílusa kiszámíthatóvá, unalmassá (urambocsá elcsépeltté) vált, akkor igazából (valamilyen szinten) kénytelen lettem volna neki igazat adni. Aztán megnéztem a legújabb rendezését, ami után az ilyen kritikára tényleg nem tudok más válaszolni, azon túl, hogy „kit érdekel?”. Mert bár a Kutyák szigete egyfelől egy tipikus Anderson-film, látványban és humorban pontosan azt nyújtja, amiért eddig is szerettük (már, aki) a rendező filmjeit, ám a quirky felszín az eddigieknél jóval tartalmasabb belsőt rejt. Anderson második stop-motion animációs technikával készült filmje nem pusztán látványos, vicces és végtelenül szerethető, hanem meglepő módon kifejezetten fontos is. A társadalomból száműzött kutyák, és az elveszett kis kedvencéért bármire képes fiú kalandjainak a hátterében Anderson olyan témákról értekezik, mint a populizmus, a rasszizmus, a kirekesztés és, hogy a politikára is igaz, miszerint a sötét oldal simább, könnyebben járható, csábítóbb, de nem erősebb. Ám a Kutyák szigete mindezek ellenére sem válik egy szájbarágós politikai pamfleté, Anderson ugyanis nagyon elegánsan mesél, miközben következetesen viszi végig a metaforáját. A kutyák szigete így felnőtteknek és gyerekeknek is egyaránt nagyszerű szórakozás lehet. De nem is szaporítom a szót, inkább olvassátok el részletes kritikánkat és/vagy hallgassátok meg legújabb podcastünket.
1. Hullák a napon (Laissez bronzer les cadavres)
Hazai megjelenés egyelőre sajnos nem ismert
A Hullák a napon-ról valahol azt olvastam, hogy olyan, mint, ha A Jó, a Rossz és a Csúf „Ecstasy of Gold” jelenetét valaki másfél órásra nyújtotta volna. Ennél találóbban pedig nem is lehetne jellemezni modernkori giallókkal ismerté (hirhedté) vált Hélene Cattet-Bruno Forzani páros legújabb filmjét. A Hullák a napon egy káprázatosan elborult, hipnotikus és helyenként szürreális óda a huszadik század második felének olasz zsánerfilmjeihez (kiemelten a spagetti westernhez.) Ám ez nem abban nyilvánul meg, hogy a Cattet-Forzani páros olyan „tarantinós” habitusban egymásra dobott volna egy rakás konkrét utalást és kikacsintást. Ugyan ilyeneket is találunk a filmben (a filmzene kapásból szinte csak klasszikus Morricone-szerzeményekből, és kultikus olasz filmek zenéjéből áll), a lényeg mégsem ez, hanem, hogy miután a rendezőpáros szintetizálta az eurokult filmek legjellemzőbb tulajdonságait, fogja ezt az esszenciát a végletekig (de még azon is túl) fokozza és stilizálja. Az arany, a mediterrán hőség és a kerítés szaggató házi pálinka által megőrjített gazfickók és egyéb emberi roncsok haláltánca tulajdonképpen a Free Fire abszurdabb, stílusosabb, mocskosabb és vadabb változata. A totális őrület popart-mesterműve.
