HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

Szilajnak szilaj, de oda a gyönyör

Felemás érzésem volt a Westworld első évadának végén: egyrészt magától értetődött a folytatás, hiszen elvilegesen a koncepció érdemi része még csak ezen ponton kezdődött, másrészt maga az évad annyira kerek, kompakt volt, annyira remekül varrta el karakteríveit, hogy bár továbbfűzhető volt a történet, a mondanivaló szempontjából kissé feleslegesnek tűnt. A második évad első fele alapján a folytatásnak nincs is több bűne, mint hogy ennek fényében kell, hogy létezzen: mintha egy filmet a werkfilm után, egy bűvésztrükköt a magyarázat után kéne megnéznünk. Túl sokat láttunk már ahhoz, hogy igazán működjön az itt kitalált varázs.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

De még mennyire, hiszen Jonathan Nolanék okosan egészen idáig tartogattak olyan ötleteket, mint a többi park, vagy hogy bizony nemcsak Fordnak, hanem a Delosnak is megvoltak a maga céljai (mind a narratíva, mind a vállalat szintjén), ezekből pedig hamar keletkezik egy-két jó mystery box, amelyekre az írók minden bizonnyal most is nagy fordulatokat szánnak válaszul. Ennyi mindent nehéz is azonnal feldolgozni, hirtelen felfoghatatlan méretűre tágul a világ: nehéz már elképzelni, hogy a fél-magyarországnyi méretű Westworldből még adott egy pár hasonló, és mindegyik tele van lakókkal, fegyveres biztonságiakkal, és ezt az elképesztő létesítményt valahogy sikerült eddigi is gördülékenyen működtetni. És persze ott motoszkál az agyunkban, hogy ez esetben hogy lehet, hogy Fordék az egész első évad folyamán tudomást sem vettek például a Shogunworldről.

Persze az előző évad is tele volt olyan elemekkel, amik szándékosan homályban maradtak, amiket nem értettünk, és végül minden lényegi részletre kaptunk magyarázatot. Most azonban sokkal könnyebb elveszni a káoszban, a legjobban Ford hiánya miatt, egészen pontosan azért, mert ezúttal mindenkinek csak céljai vannak, terve azonban senkinek sincs. A legtöbb szereplő sodródik az eseményekkel, próbálja ugyan megvalósítani saját kis küldetését, de leginkább abból dolgozik, amit a gép dob neki. Ami legtöbbször az, hogy hibásan működő robotok és gépfegyveres katonák százain kell átverekedniük magukat. Így a hatalmi intrikák helyét átvette az eszetlen öldöklés, és amikor már az évad elején is komplett hadseregek esnek egymásnak, óhatatlanul is megcsömörlik a néző. Az atmoszférában pedig azt a furcsa kettősséget is nehéz helyretenni, hogy a robotoknak egy kis része ébredt csak öntudatra, a többiek továbbra bőszen játsszák szerepüket. Ez egyrészt egy folyamatos Turing-tesztet igényel a néző részéről, hogy ki az, aki önállóan, és ki az, aki programozása szerint, de már korlátok nélkül dönt, másrészt a lakók viselkedésének sablonjai már lényegesen kevésbé kifinomultak és hatásosak a park hétköznapi kereteiből kilépve.

Jonathan Nolan ugyanakkor nem árult zsákbamacskát, már előre tisztázta, hogy más évadra kell számítanunk, nemcsak eseményeiben, de akár stílusában is. Ebből a szempontból nem is teljesen igazságos számon kérni rajta, hogy nem ugyanazt az élményt kapjuk, főleg, hogy a második szezon is okosan pedzeget olyan témákat, mint hogy mihez kezdenek a robotok a rájuk szabadult önrendelkezéssel.

HIRDETÉS

De az első öt epizódban még távolról sem látszik, hogy Ford képében Nolan a lakóknak is olyan izgalmas narratívákat írt volna, mint vendégeinek: ebben a koncepcióban alig van önreflexió, rétegzettség, a legtöbb helyzetnek az a megoldása, hogy menni kell előre, és kaszabolni. 

Az írók az évad második felében természetesen még rám cáfolhatnak, és Jonathan Nolanből abszolút ki is nézem, hogy nagyobb célja van az olyan sarkalatos elemek háttérbe száműzésével, mint hogy a főszereplők öntudatra ébredése Ford határozott szándéka volt. Azt világos, hogy alkotója szelleme még most is belengi a parkot, de ez eddig csak annyiban mutatkozott meg, hogy különböző lakók bőrébe bújva a Fekete Ruhás Emberrel kekeckedett. William életben hagyása egyébként felemásan sült el eddig, ő ugyanis az első néhány epizódban pont ugyanazt játssza, mint az előző évadban, csak ezúttal már kívánsága szerint tétekkel  – ugyanakkor a későbbi fejlemények alapján még az évad egyik legnagyobb húzása lehet az ő karakterfejlődése.

De a sorozat most már mintha határozottan élvezné is, hogy saját magára utalgathat. Ezúttal nem a westernből, hanem saját magából csinál pastiche-t a Westworld, több jelenetben is úgy működik, mint a saját ikonográfiájukat fanservice-szé aljasító folytatások és előzményfilmek, csak éppen itt ez még sokkal frappánsabban sül el. (Imádtam a „Paint It Black”-rablás sokadik újragondolását, de Jimmi Simpson is zseniálisan mímeli Ed Harris játékát most már, hogy szabad neki.) Mindenesetre az látszik is, hogy az újabb rejtélyekért a széria a múltba kell, hogy visszanyúljon, és Ford vagy William korábbi terveit kell, hogy bolygassa. Ebből sülnek ki főként az epizódok legérdekesebb kérdései, az azonban itt is látszik, hogy megismételhetetlen a bravúr, ahogyan az első évad a saját előzménytörténetét palástolta.

Ez mondható el összességében az évad első feléről is: ha ezek nem egy sorozat 11-15. , hanem 1-5. részei lettek volna, bizonyára sokkal pozitívabb lenne a mérleg, ugyanis az összkép még mindig felülmúlja a televíziós mezőny jelentős részét. De akármennyire is tisztában vagyok ezzel, nehéz kivédeni, hogy a második szezonra az első zsenialitásának árnyéka vetüljön. Ugyanúgy szórakoztató, ugyanúgy tele van lenyűgöző ötletekkel, izgalmas rejtélyekkel, de egy-két megcsillanását leszámítva nem látni benne az alkotást, amely nemcsak az emberi mivoltról, de magáról a történetmesélésről is metaforát képezett, a legnagyobb posztmodern művekhez méltó módon bánt műfajokkal és toposzokkal, és mindez gyönyörű egységet alkotva létezett benne. Viszont az sem kizárt, hogy a következő 5 epizódban még képes lesz elérni erre a szintre.