A démonok kapisgálják, de még mindig nem értik a horror lényegét

James Wan ért a szubzsánerek felfuttatásához. Míg a 2000-es évek elején a Fűrész felvirágoztatta a torture porn műfaját (bár az első rész sokkal inkább pszichológiai-horror), addig az előző évtizedben az Insidious és a Démonok között határozta meg a mainstream horrorfilm témákat. Utóbbi az egyik legjövedelmezőbb és legkeresettebb, kortárs horror franchise, ami felvette az aktuális trendeket, továbbá nem csak  folytatásokból épül fel, hanem univerzumként funkcionál. Eddig hét film készült el, melyek tartóvázai a Démonok között filmek, amelyekben Ed és Lorraine Warren különböző, paranormális aktákat tárnak fel. Nyomozásaik közben ismerünk meg más és más természetfeletti, gonosz erőt birtokló tárgyakkat, macguffinokkat, amikhez egy-egy entitás társult. Ezek az entitások kapnak főszerepet a spin-off részekben. Legismertebb természetesen Annabelle, aki már három önálló kalandot is kapott, de ott van a Valakra épülő Az apáca is, vagy a Síróasszony-szellem, La Llorona, akinek filmje, A gyászoló asszony átka titokban kapcsolódott a démon-verzumhoz.

La Llorona mondájában a mexikói identitás éledt újjá horrorként

Az első Démonok közöttben ügyesen használták fel a klisés horrortoposzokat, a szellemjárta házat, az okkultizmust, a levitációt, a paranormális erő által szétzilált családképet. Mégis frissnek hatottak és a Wan-féle sokk-effektek is még meglepőek tudtak lenni, ennek ellenére minden filmmel egyre hanyatlott a színvonal. A franchise sajnos ékes példája az olcsó horrornak, a primer ösztönökre mért hatásnak, a tartalom és lélek nélküli ijesztgetésnek, aminek ugyanúgy megvan a maga funkciója, de a sorozat mára többnek gondolja magát annál, ami; egyszerű szórakozás. Mindenképpen elismerendő, hogy részről részre a készítők megpróbáltak valami újat, szokatlant is beemelni a pároldalas forgatókönyvbe. Az Annabelle első részében érdekes a Manson család analógiájára épülő szál, a második részben, a Teremtésben, David F. Sandberg próbálta kihasználni a gonosz babás toposz lehetőségeit. A harmadik felvonás a horrorisztikus Éjszaka a múzeumban volt, ígéretes démon karakterekkel. Az apácára sok mentség nincs, de az atmoszférája legalább jó volt. Ahogyan a La Lloronaban is legalább a diverzitásra próbáltak törekedni. Az ördög kényszerített marketingje viszont olyat ígért, amit a szkepticizmusnak megfelelően nem tudott beváltani.

A fősodorba tartozó filmek harmadik epizódját tárgyalótermi drámának ígérték, amiben a paranormális emberi oldalát ismerhetjük meg. Szerették volna ütköztetni a hitet (a megszállottság eszmeibb formáját) és a realitást, miszerint felelős-e a gyilkos tetteiért, ha természetfeletti befolyás alatt követte el azokat. Mindez ígéretes és működőképes ötlet – például Az ördögűzés Emily Rose üdvéért megmutatta, hogyan lehet földhözragadt, de egyben rémisztő a téma ilyesfajta megközelítése. Az ördög kényszerített viszont szinte semmit sem vált be mindebből. Mégis, mintha megértették volna a készítők, hogy a sokk-effekt nem hatásos és a horror esszenciáját öli meg, ha rosszul van használva. 

Ed és Lorraine Warren (Patrick Wilson és Vera Farmiga) első és második legvérfagyasztóbb/félelmetesebb/rémisztőbb esetük után, ami egész Amerikát megrázta most már tényleg a legvérfagyasztóbb/félelmetesebb/rémisztőbb aktájukhoz érkeztek. Bár minden rajongó a farkasemberes esetüket szerette volna látni, helyette egy újabb démoni megszállással kell foglalkozniuk, aminek áldozata Arne Cheyenne Johnson. A fiatal fiú, menyasszonya öccsének sikeres(nek hitt) ördögűzése után követ el gyilkosságot, aminek körülményeire nem emlékszik. A bíróság, miután meggyőződtek Warrenék hitelességében, felkérik őket, segítsék a nyomozást munkájukkal, és próbálják bizonyítani, a szörnyű tettre egy démon sarkallta Arne-t.

Sajnos a bizonyítékok felsorakoztatásából, az ügyvédek munkájából, a tények és a meggyőződést ütköztető érvekből semmit sem látunk. Ez a rész akkor lett volna igazán jó, ha valóban, szinte kizárólag tárgyalótermi drámaként funkciónál, amiben kivesézzük a Warren portfóliót. A gázláng hatást csúcsra járathatták volna, ha a nézőket az esküdtszék helyébe ültetik. Meg lehetett volna kérdőjelezni az előző filmek valóságtartalmát is az esetek realisztikus magyarázatainak felfedésével, miközben Warrenék újabb példákat sorakoztatnak fel a természetfeletti létezése mellett. Talán még rémisztőbb is lett volna, ha a végeredmény láttán a néző kérdőjelezi meg saját hitét.

Ehelyett mindenki szinte rögtön tudomásul veszi, hogy megszállással van dolgunk, amit egy átok idézett elő. Innentől, főleg Lorraine-en a sor, hogy felgöngyölítse a szálakat, utánajárjon a hasonló eseteknek, amik kirajzolhatják a sorozatgyilkosság mintáját, hogy aztán eljuthassanak a valódi tetteshez. Mindenképp pozitívum, hogy a főszerep ezúttal Lorraine-é, aki a sorozat valódi lelke. Vera Farmiga pedig annyi horrort épített a portfóliójába, hogy nyugodtan lehet sikolykirálynőnek nevezni. Lorraine-t ezúttal nem az anyasága, hanem férje iránti érzelmei teszik próbára, ami Az ördög kényszerített legjobb húzása.

A rendező személye kétkedéssel töltött el, hiszen Michael Chaves hozta tető alá A gyászoló asszony átkát is, amivel szemben előbb választanám a megszállást, minthogy újranézzem. Érthetetlen, miért ragaszkodik a vásári rémisztésekhez, mikor több jelenetben is megmutatja, remekül tudja használni a tereket, színeket, díszleteket, hogy atmoszférát teremtsen. Rendkívül jól épített fel szcénákat, melyekben a feszültség a tetőfokára hág, majd elvágja ezt a pszichológiai zsinórt, hogy tipikus jump scare-rel ölje meg a hangulatot. Szerencsére, félidőnél észbe kapott, hogy a horror valami egészen másról kell szóljon. A játékidő második felében végre fókuszt helyez a két főszereplőre, Warrenékre és Ragyogás-szerű horrort idéz meg. A rémület itt háttérbe szorul, mégis ijesztőbbek ezek a jelenetek, mert kihasználják a horror adta lehetőséget. A gyengeségnek hitt érzelmek válnak a félelem forrásává, miszerint, mi történik, ha az fordul ellenünk, akit a világon legjobban szeretünk.

Emiatt értékelhető Az ördög kényszerített. A cselekmény első fele sajnos tömve van kiszámítható jump scare-ekkel, és még a technikai kivitelezés is színvonaltalan. Hihetetlen, hogy Az ördögűző óta csak az azonos című reboot-sorozatban sikerült megugrani a mércét és valami újat adni a témához. Persze nem fair a nagy klasszikushoz hasonlítani, de, ha már a készítők jelenet szinten is tisztelegni próbálnak előtte, adja magát az összemérés.

Összességében a Démonok között: Az ördög kényszerített a Warren házaspár legkevésbé rémisztő aktája, de a kiszámítható és klisés kezdés után végre kapisgálni kezdték a készítők, hogy a horror a karaktereiből fakad. Kihagyott ziccer, de még így is értékelhető és a jobban sikerült fejezetek közé sorolható.