Az Alien és a Gladiátor legendás brit rendezője, Ridley Scott a 90 felé se lassít munkatempóján, és elkészítette Peter Heller sikerkönyvének filmváltozatát. A Kutya csillagkép (The Dog Stars) a manapság már unásig járatott posztapokaliptikus túlélőfilmek vonulatára igyekszik felszállni, de erről a járatról már kicsit lekésett.
HIRDETÉS
Ridley Scott egy fura szerzet, főleg ha olyan más nagyformátumú, népszerű szerzői-filmes rendezőkhöz hasonlítjuk, mint Nolan vagy Tarantino. A londoni Royal Academy of Artson végzett Scott karrierjét látványtervezőként és reklámfilmrendezőként kezdte, és csak 15 évnyi szakmában eltöltött év után rendezte meg az első, Párbajhősök című filmjét. A kifejezetten erős debütálás után azonban rögtön két sci-fi alapművet, A nyolcadik utas: a Halált és a Szárnyas fejvadászt készítette el, amelyekkel beírta magát a filmtörténetbe, és akkor is ott maradt volna, ha ezek után rögtön vissza is vonul.
Nem, hogy nem vonult vissza, de a lassan 50 éves nagyjátékfilmes pályája alatt az egyik legváltozatosabb journeyman rendezővé és azzá a megbízható iparossá vált, aki bármilyen műfajban feltalálja magát, feltéve ha jó szkriptet kap.
Mivel Scott mindig másra bízza a forgatókönyvírás oroszlánrészét (egyedül legelső, A fiú és a kerékpár című kisfilmjénél van írói kreditje), így szinte mindig az adott alapanyagon múlik, hogy egy Gladiátor szintű klasszikust kapunk vagy egy Exodus: Istenek és királyok kaliberű tévedést.
Scottnak ráadásul elképesztő teherbírása és munkamorálja miatt megadatott, hogy idén novemberben a 89. életévét betöltve se gondolkodik a visszavonuláson, ellenben jelenleg nyolc darab olyan projektje van előkészületi fázisban, amihez rendezőként van csatolva. Az a felfoghatatlan tempó, amivel újabb filmjeit gyártja és a múltbéli mesterműveinek az árnyéka viszont olyan szinten érte utol, hogy a közönségének egy része már inkább nyugdíjazná őt, mondván „úgyse tud már felérni a korai filmjeihez, és így csak lerombolja az életművét”.
Attól eltekintve, hogy milyen szinten nevetséges azt kérni egy hozzá mérhető, ereje teljében lévő veterántól, hogy üljön le a kispadra, mert sokaknak nem tetszett a Gladiátor II – ezek az emberek egyszerűen elfelejtik, hogy Scott életművének nagyjából csak a harmadát teszik ki azok a mozik, amelyekért mindenki szereti, a többi munkája pedig széles spektrumban helyezkedik el a korrekttől az egyenesen rossz darabokig. Emiatt minden új projektje egy rulettasztal esélyeivel ér fel atéren, hogy milyen lesz az adott film fogadtatása.
Az idei, kereken 30. mozija az elhalasztott Bee Gees életrajzi film helyett végül Peter Heller 2012-ben megjelent Kutya csillagkép című regényét dolgozza fel.
2035-ben járunk egy posztapokaliptikus Amerikában, ahol egy rejtélyes vírus kiirtotta az emberiség nagy részét, a megmaradt túlélőket pedig egy szektába tömörült, őrült fosztogatók hada terrorizálja. Főszereplőnk, Hig (Jacob Elordi) egy pilóta, aki túlélte a pandémiát, amely minden szerettével végzett, beleértve a feleségét is. Egy coloradói, elhagyatott kis repülőtér hangárban él a kutyájával, Jasperrel és egy paranoiás, fegyverbolond ex-tengerészgyalogossal, Bangley-vel (Josh Brolin). A gyásztól megtört Hig rendszeresen repül az 1956-os Cessnájával különböző tájakra kutyája társaságában, hogy találjon még valami szépséget a pokolban, amiben élnek. Amikor viszont egy ismeretlen rádióadást fog be a Grand Junction nevű állomásról, rögtön remény gyúl benne egy jobb életre, így a rá leselkedő veszélyek ellenére végül felkerekedik, hogy megtalálja azt a helyet, ami megnyugvást nyújthat számára.
Első pillantásra a Kutya csillagkép azon posztapokaliptikus világvége történetek sorát gyarapítja, amelyek az utóbbi években hatalmas népszerűségre tettek szert filmes, tévésorozatos, irodalmi és videójátékos téren egyaránt. A 2012-es regény még megelőzte ezt a trendet és a tipikus túlélős, fosztogatós, zombis kliséket elkerülve főleg egy környezetfestésre koncentráló, meditatív belső utazásként funkcionált, ami inkább visszafogott eszközökkel vizsgálta azokat az egzisztenciális kérdéseket, amelyekkel egy átlagember találkozna hasonló szituációban.
Ehhez képest Scott filmje másfél évtizedet késett, így kénytelen volt valamilyen szinten idomulni és figyelembe venni ennek a zsánernek a hagyományait, így a filmváltozat egyfajta posztapokaliptika best of státuszt vett fel.
Cormac McCarthytól Az út megkerülhetetlen előkép, de van kikacsintás az üres, természet által visszafoglalt városképekkel a Legenda vagyokra, Hig és Jasper kapcsolatáról rögtön beugorhat A fiú és a kutyája, a történet road trip jellege pedig a The Last of Us-szal rokonítható. Az összeomlást egy fertőzés okozta, akárcsak a The Walking Deadben, Mad Max-szerű őrült, kitetovált, szektás fosztogatók jelentik a legnagyobb fenyegetést, illetve a film egy pontján olyan magukból teljesen kifordult figurákkal találkoznak hőseink, akik simán elférnének a Fallout világában. Ezek miatt eredetiséggel egyáltalán nem vádolható, viszont nem is ezekre próbál koncentrálni a Kutya csillagkép, sokkal inkább Peter Heller regényének központi karakterdrámája és a melankolikus hangulat viszi a prímet.
Ha túljutunk az IMAX-re pozicionált, látványos akciójelenetekkel villogó marketingen, akkor rádöbbenhetünk, hogy egy olyan kiskaliberű gyászfilmre váltottunk jegyet, ahol egy átlagos beszerző körútnak a rutinja a kihalt pusztaságban, vagy két, egyre inkább elhidegülő bajtárs magányos vacsorája sokkal nagyobb hangsúlyt és játékidőt kap, mint bármelyik véres csörte.
Nem is nagyon találhatunk hasonló előképet Scott filmográfiájában, de ha mindenképp valamihez kéne hasonlítani, akkor a korábban emlegetett A fiú és a kerékpár lenne a leginkább ideillő inspiráció. A bicaján magányosan barangoló és az élet értelmén filozofáló fiatal fiú számos hasonlóságot mutat a sokszor kikapcsolt motorral a levegőben szabadon vitorlázó Higgel, aki a bizalmatlan és ellenséges Bangleyvel ellentétben igazi idealista, és elkeseredetten kutat egy jobb világ után, amivel esetleg visszatérhet abba a valóságba, amit felesége halála miatt végérvényesen hátra kellett hagynia. Ráadásul a korai rövidfilm főszerepét Ridley Scott szintén rendező öccse, a 2012-ben elhunyt Tony Scott játszotta, akinek a halálát bátyja a mai napig nem heverte ki, így a Kutya csillagkép ennek a veszteségnek is egyfajta mementójává válik.
Az unalmasnak tűnő összképet számos westernes toposz (magányos hős, kihalt pusztaság, farmerek megsegítése, lovas üldözés) dobja fel, így egy jóleső, modern neo-westernes ízzel is gazdagodik Scott filmje, amibe még a fehér telepesek és az őslakosként funkcionáló banditák összecsapása is belefért. Az ismeretlen influenza egyfajta Covid allegóriát is behoz a képbe, ami pont azzal válik hatásossá, hogy nem kapunk magyarázatot a miértekre, pont úgy, ahogy a valóságban is bárhol felbukkanhat egy olyan kór, ami nemcsak egy egész civilizációt tud megbénítani, de ismerősök, barátok, rokonok tucatjait is kiirthatja nagyon rövid idő alatt. Emellett a törzsbe tömörült, állatias fosztogatók vallását, motivációit se firtatják, így inkább érződnek egyfajta elkerülhetetlen természeti csapásnak, csakúgy mint egy sáskajárás.
Hozzájuk kötődiknek a film kevés, valamennyire muszájból beleerőltetett akciójelenetei, amelyek rövidségük ellenére egyáltalán nem lettek félvállról véve.
Sőt, megkockáztatom, hogy az éjjellátós szekvencia középtájon nemcsak az év, de Scott karrierjének egyik legfeszültebben megkomponált képsora, amit még az az elég csúnya CGI robbanás se tudott elrontani. Alapjáraton is az egész film kiállása gyönyörű, amiért az egyre inkább felkapott Erik Messerschmidt (Mank, Ferrarri, Batman: II. rész) felelt, akit talán lekorlátozott Scott manapság sokat bírált, akár tíz kamerát is használó munkamódszere, de ebből semmilyen negatív aspektus nem származott, sőt, a repülős légifelvételek szempontjából abszolút párját ritkító a végeredmény.
Színészi fronton is többnyire szuper az összkép, kevés kivételtől eltekintve.
Magasan kiemelkedik Josh Brolin Bangley-je, aki egyszerre képes ellenszenves, brutális, de egyben humoros is lenni, miközben pár mondattal vagy gesztusokkal tud olyan dimenziókat is adni a karakterének, amitől több lesz, mint egy sablon marcona túlélő. Mellette Guy Pearce és Allison Janney jó karakterszínészekhez illően tökéletesen kitöltik a nekik szánt rövidke szerepeiket. Egyedül Jacob Elordi és Margaret Qualley lógnak ki negatívan az összképből, nem teljesen önhibájukból. Qualley karaktere például egy alulírt, egydimenziós mellékszereplő ugyanazzal a traumával, mint Higgé, ami miatt nem tud igazán kitűnni, és a közöttük húzódó szerelmi szál is inkább érződik egy kötelező elemnek, mint egy átélhető, érzelmes kapcsolatnak. Elordi pedig sajnos egy rossz casting, ugyanis túl fiatalnak érződik Hig karakterére, és nem kapott annyira jól megírt karakterpillanatokat se, mint Brolin vagy Janney. Egyedül az eredendő sármja és természetes screen presence-e teszi mégis élvezetessé azt figyelni, ahogy játszik a kutyájával, vagy ahogy bütyköli a repülőgépét.
A forgatókönyvért felelő Mark L. Smith (A visszatérő, A lápkirály lánya) és Christopher Wilkinson (Nixon, Ali) összességében klasszikus vonalvezetésű, kevés váratlan vagy meglepő húzást tartalmazó szkriptbe sűrítették Heller könyvét, aminek úgy tudták megtartani a filozofikus hangvételét és kimért tempóját, hogy közben jóval akciódúsabbra duzzasztották a cselekményt a kommerciális szempontok érdekében. Zenei téren is inkább a kellemes átlag jelentkezik Harry Gregson-Williams részéről, akinek countrys beütésű, gitáros témái leginkább Gustavo Santaolalla The Last of Us dallamait idézik meg, de messze nincs mögöttük akkora ihletettség, így végül inkább csak a Hozier betétdal fog megmaradni a film végén.
Összességében hiába beszélhetünk egy profin összerakott, tehetséges színészek által eljátszott, drámai mélységekkel is rendelkező posztapokaliptikus moziról, ha a mai közönségnek ez már nagyon kevés.
Nemcsak arról van szó, hogy a műfaj messze meghaladta azokat a témákat, amikkel a Kutya csillagkép a saját komótos stílusában foglalkozik, de jelenleg az Odüsszeia és a Pókember: Vadonatúj nap gigantikus hullámain ez a tutaj egyszerűen nem képes fennmaradni.
Ez nem csak azért sajnálatos, mert messze nem akart akkorát vállalni, mint Scott korábbi, sokkal ambiciózusabb munkái (pl. Alien: Covenant, Napóleon, Gladiátor II), de azért is, mert sokan csak azért akarják egy élete vége felé járó rendezőn elverni a port, mert mer a saját szentimentális stílusában megfogalmazni gondolatokat, és idős korára magasan tesz arra, kinek melyik idegenes vagy kardozós filmje nem tetszett ilyen vagy olyan okokból. Így végül a Kutya csillagkép valószínűleg követni fogja a Mennyei királyság és A jogász példáját, és azon Ridley Scott mozik sorát fogja gyarapítani, amelyek csak évekkel később kapják meg az őket megillető elismerést és szeretetet. Reméljük, a rendező úr megéri még ezt a pillanatot.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
