A Napóleon egy látványos, de üres film, ami méltatlanul egysíkúan ábrázolja komplex központi karakterét.
Aki játékfilmeket néz, bizonyára tudja, hogy nem történelmi dokumentumfilmet lát. A műfaj történetmesélési technikái, az izgalmak fokozása megköveteli, hogy színesítsenek a sztorin: összerántsanak eseményeket, kompozit karaktereket alkossanak vagy kihagyjanak, esetleg betoldjanak részleteket. Elvégre egy történetnek az íve a lényege, valamint üzenete, amit el szeretne mesélni. A probléma akkor kezdődik, amikor a leegyszerűsítés egy olyan redukálássá válik, amely már káros is lehet. Bizonyos produkciók ugyanis lehetnek annyira jelentősek és grandiózusak, hogy meghatározzák az átlag emberek gondolkodását egy-egy adott történelmi eseményről vagy személyről. Nagy eséllyel Ridley Scott Napóleonja is ilyen film, ami nagy kár, mert nem csak, hogy üres és fals képet ad, de mindezt egy ütvefúró finomságával teszi.
A történet a híres XIX. századi hódító, Bonaparte Napóleon (Joaquin Phoenix) „karrierjét” Toulon ostromától indítja, ahol a „fiatal” tiszt egy stratégiai bravúrral indul el nagy lendülettel a ranglétrán. A fiatal azért is volt idézőjelben, mert ugyan a valóságban 24 éves volt Napóleon, az őt alakító, több mint kétszer ennyi idős színész korát nemigen próbálták leplezni, ami kissé megbolygatja a sztori dinamikáját – elvégre nem egy leleményes ifjú tisztet látunk fejlődni és korosodni, hanem
egy koravén, furcsa harcossal indítunk.
David Scarpa forgatókönyve gyakorlatilag mindent mellőz, ami nem a háborúhoz köthető, ami alól kivétel a későbbi császár és felesége, Jozefina (Vanessa Kirby) közti viharos kapcsolat előtérbe helyezése. Cinikusan nagyjából így lehetne leírni: Napóleon épp vagy háborúra készül, vagy háborúzik, néha pedig megbolondul a pinától. Jozefina és Napóleon nemi élete fontosabb volt, mint a kor átadása, ami elkeserítő. Ez a reduktív megközelítés pedig egy lapos filmben kulminálódik, aminek erénye csupán a színészek kiváló alakítása és a kifejezetten látványos és logikusan felépített csatajelenetek.
Folytatom tehát azzal, ami van, és ami jó. Joaquin Phoenix remekül hozza azt a karaktert, amit alá tettek. A maga kissé kellemetlen, de árnyalt alakításával pazarul tálalja ezt az egyszerre elmés, de végtelenül egyszerű, már-már leleményes bunkót. Esetlen az ágyban és az etikettel, de mesteri a csatatéren, ahol katonáit motiválva akár velük együtt indulni a harcba. Kanos és megbolondul kiválasztottjáért – sőt, szinte gügyögő csecsemővé válik – az egyik pillanatban, utána pedig Franciaország jövőjéért indul daliásan harcba, félelmet nem ismerve. Függetlenül attól, hogy a sztori nagyon felületesen bontja ki jellemét,
Phoenix igyekszik a tőle telhető legtöbbet megtenni, hogy kitöltse a hézagokat.
Ellenpontja pedig Jozefina császárné, akit Vanessa Kirby a maga jellegzetes stílusával ruház fel. A nő egy túlélő, minden szempontból, kapcsolata Napóleonnal pedig sajátos. Tényleg kedveli a férfit, de nem mindent kap meg tőle, amire vágyik, és mivel régóta az aktuális helyzetek kiismerésével jutott idáig, ez utána sem lesz másképp. Napóleon megszállottsága hatalmas erénye, de átka is, Kirby pedig szuper abban, ahogy az érzések között lavírozó nőt életre kelti. Remek az intim jelenetekben, ahogy a publikum előtti szerepében is.
A gond a párossal az, hogy a hollywoodi gépezet a valóság érdekes dinamikáját a bejáratott klisék érdekében darálta le. Míg a vásznon egy idős férfit látunk, aki fiatal feleségéért megbolondul, a valóságban nem hogy nem volt ekkora korkülönbség közöttük, Jozefina valójában idősebb volt pár évvel férjénél. Ez pedig egy sokkal érdekesebb alapot adhatott volna a filmnek, amit így beleerőszakoltak ebbe az elképzelt helyzetbe. Ráadásul ezzel sem kezd túl sokat a film: látjuk ugyan, hogy Napóleont zavarja neje hűtlensége, de kapcsolatuk kimerül a bizarr intimitásban, aminek egyéb aspektusaira nemigen van hatása. Láthatjuk, hogy mi ment kettejük között,
de sok értelme nincs.
Ugyan Napóleon életében bizonyára fontos szerepet játszott közvetlen környezete, a film nemigen foglalkozik a többiekkel, pár egydimenziós karaktert leszámítva. Ez önmagában egy megalomán, személyi kultuszát folyamatosan építő embernél nem lenne gond, de a film ettől nagyon lapossá válik: néha látunk kiírt neveket, néha nem. Bizonyos karakterekről azt se tudni, hogy kik, és miért van szerepük ebben az egészben. Bevallom őszintén, Jozefina korábbi házasságából született egyik lányáról azt hittem, hogy a szolgálója – annyira nincs normálisan ábrázolva.
Scott Napóleonjának fókuszában szinte kizárólag a harcok és az azokra való felkészülés állnak, anélkül, hogy komolyabb kontextust kapnánk arról, hogy mi miért jelentős. Értem én, hogy az embernek ismernie kellene Robespierre terrorját vagy a borogyinói ütközet jelentőségét, de megfelelő kontextus nélkül nemigen válnak koherens egésszé. Az eredmény pedig látványos csaták sorozata, ahol ez a hol féleszű, hol zseni emberke csapataival vagy épp nyer, vagy veszít.
A harcok egyébként szuperül vannak megkomponálva, ráadásul a sztorival szemben logikusak és átláthatóak. Persze itt is a fikció irányába mozdultak el a készítők a látványosságért, de az eredmény bámulatos. Izgalmas mérkőzések, bravúros taktikák és zsigeri események sorozata teszi jóval gördülékenyebbé a harccal töltött perceket, míg a köztes részek a türelmetlen fészkelődésé. Puskák dörrenek, ágyúgolyók süvítenek és emberek százai rohannak a vesztükbe, miközben Dariusz Wolski operatőr közelről nyers, távolról pedig
taktikai felvételekkel teszi kerek egésszé a háború káoszát.
Úgy vélem, hogy a filmeknél azt érdemes értékelni, ami van, és nem azt, ami lehetett volna, de nehéz egy történelmi figuránál figyelmen kívül hagyni azt a komplexitást, aminek mellőzésével ezt a valamit kaptuk. Napóleon ugyanis hódító volt, de nem csak a háború a hagyatéka. A Code Napóleon például a modern jog egyik alapja és a világtörténelem egy megkerülhetetlen része, amiről egy szó nem esik a filmben. Pedig a császár egy tiszta, logikus, mindenki számára jól érthető törvénykönyvet szeretett volna a felvilágosult gondolkodás mentén, aminek ma is érezhető hatása van. Hasonló a helyzet az egyiptomi hadjárattal. Itt a filmben már-már Michael Bay-t idéző akciófilmes túlzással Phoenix karaktere konkrétan belelő a piramisokba, ezzel kényszerítve térdre a helyieket, hogy utána tönkretegyen egy múmiát. A valóságban Napóleon egy tudócsapattal utazott az afrikai országba, igyekezett tudományos és történelmi információkat gyűjteni Egyiptomról, és később így születhetett meg az egyiptológia, mint tudományág.
Értem én, hogy egyszerűbb egy a nője után dünnyögő, háborúzó mamlaszt vászonra vinni, de annyi izgalmas ihlet állt rendelkezésre, amit méltatlan figyelmen kívül hagyni. Ha legalább egy szórakoztató és izgalmas film született volna, még mindig könnyebb lenne ezt elnézni, hiába ráncolják szemöldöküket a szakértők. Így azonban több szinten is kihagyott ziccerek sokasága, ami sokak számára definiálja majd Napóleon fogalmát. Ebben az esetben is csak azt tudom mondani, ami minden – még a jó – történelmi filmek után a mantrám: olvassunk, nézzünk utána és tanuljunk, mert megéri.
Itt pedig ez aztán fokozottan igaz.
A Napóleon üres, felületes és torz képet ad komplex alanyáról. Lehetett volna egy sokkal érdekesebb és összetettebb, árnyaltabb film a hatalom részegítő jellegéről, a francia forradalom messzemenő hatásairól vagy arról, hogy miként hagyott nyomot a világon ez a császár. „A semmiből jött. Mindent meghódított” – hirdeti a film szlogenje, ami nem, hogy nem igaz, de nem is ezt mutatja. Helyette remekül összerakott akciójeleneteket láthatunk, jól eljátszott kellemetlen karakterinterakciókat, és semmivel sem többet egy nagy kérdőjelnél, hogy mit, miért és milyen hatással tett Napóleon – vagy hogy pontosan mit akart ezzel az egésszel Ridley Scott.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
