Gulliver nem akármilyen disztópiákba utazott a régi magyar sci-fikben

Disztópiák magyar módra

Itthon csak több mint kétszázötven évvel Thomas More Utópia című könyvének megjelenését követően született meg az utópikus irodalom, attól kezdve azonban rendre készültek ilyen jellegű írások. Még az egyébként a történelem felé forduló Jókai Mór is írt két utópiát: A jövő század regényében Magyarország és Európa jövőjét képzelte el, az Ahol a pénz nem isten című művében pedig egy kicsiben megvalósult idilli közösséget.

Az első bő évszázadban a zsánerben alkotók egyik kedvenc témája a jövőbeli Budapest, többek között Mikszáth Kálmánnak is volt erről szóló írása, a Kétszáz év múlva – Gondolatok a váci hajón című karcolat. A másik rendszeresen visszatérő toposz pedig az út volt:

Ez a hely lehetett akár egy másik kontinensen – mint mondjuk az egyik korai műben, Koronka József Utazás a régi Európa romjai felett a 2836-dik évben című apokaliptikus alkotásában –, vagy akár egy másik égitesten, mint például Ney Ferenc Utazás a Holdba címmel megjelent regényében.

Természetesen az idilli közösségekről való fantáziálás mellett azért akadt példa a negatív jövőképek, a disztópikus társadalmak ábrázolására is. Nem kérdés, hogy a korai magyar disztópiák közül a legismertebb Madách Imréjé. Ő elég sötét jövőt jósolt Az ember tragédiájaban, amelyben szintén ott az utazás motívum, noha nem tér- hanem időbeli. A dráma tizenkettedik színével a szerző gyakorlatilag Joseph Fourier szocialista utópiáját transzformálta nyomorúságos társadalomképpé. Madách 1800-as évek végén született, figyelmeztetésnek szánt leírásából aztán a 20. század diktatúráiban sajnálatos módon sok minden meg is valósult, és ez a szomorú tény időtállóvá tette a művet. A Jankovics Marcell-féle adaptáció szépen kidomborítja Az ember tragédiája „beteljesült jóslat” jellegét azzal, hogy a falanszter-szín képi világához a szovjet típusú rendszerekből merít.

Az ekkor született disztópia művek között több figyelemre méltó alkotást is találni. Két ilyen jelentős disztópikus műve Karinthy Frigyes nevéhez fűződik: ez a két könyv az Utazás Faremidóba (1916) és a Capillária (1921), melyek amolyan modern folytatásai a Karinthy által fordított Jonathan Swift-regénynek, a Gulliver utazásainak. Az előbbi regény az első világháború idején játszódik, amelynek poklából a főhős egy harmónia uralta gépi civilizációba kerül, amelynek lakói az embereket egy alsóbb rendű létformának tartják. A folytatás, a Capillária a férfi-nő viszony szatírája: Gulliver egy olyan országba kerül, ahol a két nem képviselői szélsőségesen különböznek egymástól, és külön társadalmakban élnek.

A zsánernek egy további kiemelkedő regénye a korszakból Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom (1933) című könyve. Babits olyan jövőt vizionált, amelyet – hasonlóan George Orwell 1984-ének világához – vég nélküli háború jellemez. Bár a technológia sokat fejlődött, de ez a haladás is az állandó harcoknak van alávetve, azokat szolgálja. Közben pedig a régi társadalmi struktúra, az osztályok alá-fölérendeltsége megmaradt, ez határozza meg az óvóhelyek közösségének berendezkedését.

Gulliver elvetődik Kazohiniába

Az eredetileg gépészmérnöki végzettségű szerző mindössze néhány évig foglalkozott írással az ’30-as években. Előbb egy trilógiát vetett papírra – a három mű közül azonban csak az egyik, a Hiába jelent meg, az is csak jóval később, posztumusz kiadásban –, majd 1935-ben következett fő műve, amelyet 1941-ben ismerhetett meg a nagyközönség, akkor még Gulliver utazása Kazohiniában címmel, cenzúrázva. Ezt követte egy teljesebb kiadás a világháború után, 1946-ban – akkor már mint Utazás Kazohiniába –, aztán 1957-ben még egy kicsit kiegészült, és így teljessé vált a szöveg, valamint megkapta végleges könyvcímet is. Az elkövetkező évtizedekben aztán többször is újra megjelent, így a mostanival együtt már közel tucatnyi alkalommal. Érdekes különbség még az egyes kiadások között, hogy mindig változott, kinek ajánlotta a művet Szathmári, továbbá az 1946-os verzióba belekerült egy utószó, amit viszont a későbbiekből kihagytak, de a legújabb, Multiverzum Kiadó-féle változat ismét tartalmazza.

Annak ellenére, hogy sokszor újranyomták a disztópia könyvet, és még angolra is lefordították, sajnálatos módon mégsem szerepel az irodalmi köztudatban. Pedig már az első megjelenésekor voltak, akik felismerték az értékét és jelentőségét.

De a későbbiek során, a mellőzöttsége ellenére is akadtak méltatói, Grendel Lajos például felvetette, hogy ez a regény akár kötelező olvasmány is lehetne. Maga Szathmári a könyvről készült, Kazo című dokumentum-játékfilmben elhangzottak szerint ő maga úgy ítélte: ezzel a regénnyel olyasmit alkotott, amit már nem tudna felülmúlni, ezért ezek után felhagyott az írással.

Gulliveriádaként a Kazohinia az itthon is kedvelt utazás toposzt viszi tovább, a bemutatott képzeletbeli társadalom pedig Karinthy Faremidójával mutat némi rokonságot. Többnyire azonban Szép új világhoz szokták hasonlítani, viszont elvileg ez a párhuzam pusztán véletlen, ugyanis Szathmári saját bevallása szerint csak utólag olvasta Aldous Huxley művét – sőt, kijelentette, hogy ha már korábban ismerte volna, nem merte volna megírni a maga könyvét.

Szathmári újra és újra lenyűgözi olvasóját azzal, mennyire aprólékosan átgondolt, megtervezett mindent a fiktív sziget társadalmaival kapcsolatban. Nem pusztán a közösséget szervező filozófiát, életfelfogást mutatja be, hanem alaposan megismertet minket az abban élők mindennapjaival, szokásaikkal. Végig érezhető, hogy komoly munkát fektetett ennek az elképzelt világnak a felépítésébe. A Gulliver-sztori mint kerettörténet pedig kifejezetten jól működik, mert egyszerű és viszonylag közismert, így a felvezetés hamar letudható, azt követően pedig rögtön áttérhet Kazohinia bemutatására.

Gulliver meg a Hinek és belohinek

A Kazohinia elején hősünk ismét tengerre száll, hogy aztán szerencsétlenségére újabb hajótörést szenvedjen, és elvetődjön egy, a külvilágtól teljesen elzárt szigetre. Ezen az ismeretlen helyen ugyan emberek élnek, de az európaitól homlokegyenest különböző, éppen ezért Gulliver számára nagyon idegen civilizációt építettek. A magukat hineknek nevező népcsoport társadalma a racionalitás és haszonelvűség szabályai szerint szerveződik, amelyeket mindenki magától, külső kényszer nélkül tart be, így nincs szükség erőszakszervezetre, de kormányzatra vagy törvényekre sem.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy a főszereplő kezdettől fölényeskedve, lekezelően viszonyul vendéglátóihoz, és érezhetően meg sem próbálja megérteni a hinek társadalomfilozófiáját. Szathmári az utazó személyében egyértelműen az európai ember szatirikus karikatúráját rajzolta meg, aki annyira meg van győződve saját civilizációja felsőbbrendűségéről, hogy egy másikban képtelen meglátni az értéket, azt meg pláne nem tudja elképzelni sem, hogy az ő társadalmánál fejlettebb is létezhet. Mindenesetre ezzel együtt is eleinte a kazohiniai élet örömeivel szembesül: a modern technológiákkal és azzal, hogy senki nem szenved hiányt semmiben.

Miután pedig megismerte a hinek világát, Gullivertől azt várják, hogy illeszkedjen be a társadalomba, neki azonban ez nem megy. Ennek oka, hogy ezeknek az embereknek az észszerűség és hasznosság mentén berendezett életéből hiányzik a kultúra és a szórakozás, sőt, mivel érzelmileg nem kötődnek senkihez, baráti vagy családi kapcsolataik sincsenek, még a szerelmet sem ismerik. Gulliver már emiatt is egyre rosszabbul érzi magát, aztán ráadásul az érzelemmentes élet olyan aspektusaival is találkozik – széles körben alkalmazott eutanázia, holttestek hasznosítása –, amelyeket végképp nem tud elviselni. Végül, amikor már úgy érzi, nem bírja tovább, azt kéri, hogy küldjék be arra az elzárt területre, ahol a hinek társadalmába beilleszkedni képtelenek, az úgynevezett behinek élnek.

A behinek közössége a hinekkel ellentétben nem racionális megfontolásokból indul ki, ők az életüket mindenféle légből kapott, a valóságtól elrugaszkodott elképzelések nyomán szervezik. Az ő saját világuk leírásával Szathmári egyértelműen az európai civilizáció elé állított görbe tükröt a szélsőséges karikírozás eszközével, mert bár szokásaik tényleg teljesen eszement őrültségek, teljesen egyértelműek a mi életünkkel, eszméinkkel és társadalmainkkal való párhuzamok. Nehéz eldönteni, mi a lehangolóbb: az a borzalom, amiben a behinek élnek, vagy az a tény, hogy Gulliver képtelen meglátni a hasonlóságokat köztük és honfitársai között.

A részleteknek ez a halmozása a könyv második részében kifejezetten nehezen emészthető, és a behinek őrültségeiről olvasva a vége felé a főhőssel együtt már mi magunk is úgy érezhetjük, hogy nem bírjuk tovább.

Annyi biztos, hogy a regényben két szélsőséges társadalmi berendezkedést ismerünk meg – amelyek közül az egyik a saját világunkra emlékeztet –, de ezek közül nem feltétlenül kell (vagy lehet) választani, dönthet úgy is az olvasó, hogy mindegyiket elveti. Ettől a kétértelműségtől viszont ha lehet, csak még inkább zavarba ejtő és felkavaró Szathmári könyve.