Film

Rántottát csinálunk a gyerekek lelkivilágából nap mint nap, és közben nagyokat mosolygunk

Undorító képek és meglepő gyöngédség keverednek A keltetésben, ami egy bizarr és elgondolkodtató társadalomkritika alig másfél órában.

Nehéz tinédzsernek lenni. Az ember élete nagy változásainak egy részén ekkor megy keresztül. Jövője, személyisége, a világhoz való hozzáállása is jelentős mértékben ekkor dől el. Az egészet pedig kiváltja, sőt, még nehezebbé teszi az, hogy milyen nyomásnak van kitéve. Nyomásnak az iskola által, ahol az osztálytársak és más fiatalok saját átalakulásaikon mennek keresztül, és bizonytalanságaikat, frusztrációjukat egymásra vetítik ki. És nyomásnak a család által, amely elvárásait, saját meg nem valósult álmait vetíti ki a fiatal generációra. Kemény dolog a tinédzserlét, és hasonlóan kemény, ahogy a társadalom látszólag mindent megtesz azért, hogy ledarálja a fiatal individuumot és egy újabb „felnőttet” állítson a helyébe. A keltetés egy műfaji hibrid, ami ezt a témát járja remekül körbe.

A finn alkotás középpontjában Tinja (Siiri Solalinna) áll, egy fiatal tornász, aki nem vágyik másra, mint édesanyja (Sophia Heikkilä) elismerésére. A nő ezt azonban feltételekhez köti, miközben a közösségi média kirakatába egy látszólag ideális család képét pakolja ki. Amikor Tinja teljesít, a mama kedvesen, gyöngéden bánik vele, ha viszont a dolgok nem terv szerint mennek, rideggé és távolságtartóvá válik. A lány egy nap egy tojásra bukkan, amiről gondoskodni kezd, és hamar kikel belőle egy bizarr madár-ember hibrid.

Hamar kiderül, hogy a szerzet Tinja elfojtott érzései alapján cselekszik, és bármit megtesz azért, hogy megvédje saját „anyukáját”.

Hanna Bergholm elsőfilmes rendező gyakorlatilag eltalált mindent, ami egy jó debütáláshoz kell. Aktuális, komoly mondanivalóval bíró cselekményt szőtt egy nem csak történetében, de vizualitásában is egyedülálló alkotásba, mindezt pedig sikerült másfél óra alatti játékidőn belül elmesélnie. A film összes jelenete tudatos, tölteléknek aligha van helye, és amellett, hogy számos műfaji elemet átemel, nem érezni kópiának. Kifejezetten pozitív, hogy a horror elemek sem a hirtelen, váratlan ijesztgetésekben – jump scare-ekben –, hanem a gondosan felépített, nyomasztó légkörben nyilvánulnak meg.

Az összképhez jelentősen hozzájárul az, hogy pár indokolt jelenetet leszámítva fényes nappal, vagy legalábbis jó világításban történnek a dolgok. Előfordulhat, hogy maguk a karakterek sziluetteket, elillanó árnyakat vagy félelmetes képzetnek vélt dolgokat látnak, a néző premierplánban „csodálhatja” a mű központi karakterét: a lényt. Gustvan Hoegen mechanikus bábúja talán pont azért működik, mert fizikai: nem számítógép által generált, hanem valós, mechanikus baba, amely jelen van a térben és a színészek valóságában.  A szörny visszataszító jellege pedig még erőteljesebbé teszi azt, ahogy Tinja gondoskodik róla. Kívülálló szemmel tollak és húscafatok, fogak és csőr egybegyúrt hörgő kreatúráját láthatjuk, de a lány szemében kicsinye, amivel törődnie kell. Kedves hozzá, eteti, ápolja, és végigkíséri fejlődését, ennek implikációja pedig erős és hatásos. Elvégre ő feltétel nélkül szereti a monstrumot, és nem teljesítményéhez köti a törődést.

Kapcsolatuk bensőséges, amitől valami furcsa módon meglepően kedvesnek is hat ez a film, a sok undor és kegyetlenség alatt. A testi horrort különös módon ragadta meg a rendező, és, bár nem volt rá garancia: működik.

Az általánosan kellemetlen érzést fokozza Jarkko T. Laine operatőr és Linda Jildmalm vágó munkája is. Régimódi családi vígjátékokat és drámákat idéző képkockákkal találkozhatunk, ahol a házfalak előtt már-már kínosan precízen középre keretezett beszélő fejek áradoznak arról, hogy mennyire csodásan érzik magukat. Arcokra erőltetett műmosolyok, kellemetlen tekintetek és egy csilivili, közép-felsőosztálybeli lakás próbálják elrejteni, hogy ebben a családban egyáltalán nincs minden rendben, csőrös lény ide vagy oda. Az apa (Jani Volanen) furcsán önelégült beletörődéssel viseli el felesége dominanciáját, aki a vloggoláson túl nemigen törődik mással, csak saját ambícióival és lánya formálásával. Ezért is jó, hogy Tinja meghökkenve és értetlenül áll sokszor a történések előtt, de a társadalmi normák miatt ezeket hamar el kell fojtania magában. Ez egyébként az az időszak, amikor a srácok apáznak, a lányok pedig anyáznak, így a fiútagoknak szánt kevesebb szerep egyszerre tükrözi ezt a nemileg megosztott nevelést és azt, hogy ezeknek a karaktereknek semmi beleszólása a hétköznapok alakulásában.

Tematikusan egyébként a Nyers karakterrajzának és a Greener Grass képi világának és társadalmi szatírájának a hibridjének hat – legalábbis, ha azok a filmek tetszettek, akkor ez is bejön majd, és vice versa. Néha logikátlannak és mesterkéltnek hathat, de ez is hozzájárul ahhoz a társadalomkritikához, amit képvisel. Egyedi, váratlanul gyöngéd, de mégis könyörtelenül őszinte módon közelíti meg azonban alanyát, anélkül, hogy ne húzná a kelleténél tovább az időt. Aki időt tölt gyerekekkel és fiatalokkal, az láthatja, hogy mennyire borzasztó az a felgyülemlő frusztráció, amit a belső félelmek és a külső elvárások idéznek elő. Még nyomasztóbb, hogy a menedéket nyújtandó családi közeg egy újabb módja a pressziónak, és mintha a teljes társadalom azon ügyködne, hogy kiirtson mindent a fiatalokból, amit csak lehet, és újabb számító, már-már mechanikus kreatúrát tegyen a helyükbe. Fokozatos őrlés ez, amiből mindenki kiveszi a részét, hol tudatosan, hol akaratlanul, és aligha veszi észre bárki, hogy ezt vele pont ugyanúgy megcsinálták. Tinját egyébként hitelesen kelti életre Siiri Solalinna, és játékát áthatja az a belső dilemma és frusztráció, ami jellemző erre a korra. Érti, hogy valamit nem csinál jól, de azt is, hogy nem ehhez kellene kötni a törődést. Vele szemben Sophia Heikkilä prímán testesíti meg azt a képmutató embert,

aki számára a boldogság kulcsa a felszínes látszat fenntartása, és lánya sikerének elérése, bármi áron, bárki – akár Tinja – kárára.

A film szörnye az elfojtásnak egy fizikai manifesztációja, egyfajta bosszúálló, amely akkor cselekszik, ha ezek az érzések már szétfeszítik belül az embert. Mondhatni mindannyiunk gondozza a saját kreatúráját, és minél inkább földbe döngöl minket a környezetünk, annál nagyobb eséllyel veszi át a kontrollt, idomulva a társadalmi szabályokhoz. Aztán amikor valaki eldurran és másokon vezeti le mindezt, úgy csinálunk, mintha nem lett volna előrelátható, és ne kerülhettük volna ezt el. Mintha ez a belső, érzelmi, valamint a tágabb, társadalmi keltetés ne lenne fájóan egyértelmű. Máskor az ilyen szörnyűségek láttán elkapnánk a tekintetünket – a film pedig arra kér, hogy nézzünk ezzel szembe.

8 /10 tojásából kikelő monstrumraptor

A keltetés

Pahanhautoja

horror
Játékidő: 91 perc
Premier: 2022. június 16.
Rendező: Hanna Bergholm

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

Gyerekkorom óta a videojátékok és filmek minden aspektusa a szenvedélyem, műfajtól és stílustól függetlenül. Hamar rájöttem, hogy érdekel, mi van a felszín alatt, és az írás remek módja annak, hogy a felszínre hozzam - elsősorban magamnak, de szívesen osztom meg másokkal is.
×