A Tron: Ares tulajdonképpen egészen hű a franchise örökségéhez: egy gyilkos filmzenével megáldott, elképesztően látványos, kolosszális ökörség.
HIRDETÉS
Az 1982-es Tron popkulturális hatása és jelentősége vitathatatlan. A cyberpunk műfaj – amely „hivatalosan” William Gibson 1984-es regényével (Neuromancer) indult el – legfontosabb elődje, amely elsőként foglalkozott a digitális térrel és (egyfajta) virtuális valósággal. Mind ambiciójában, mind témáiban, mind pedig megvalósításában is egy korát megelőző alkotás. Csak éppen meglehetősen üres. Nem csak, hogy semmi érdemit nem mond az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról – vagy a digitális tér kihívásairól -, de a tényleges cselekménye már-már megmosolyogtatóan banális. Hiába a látványos, korszakalkotó és formabontó körítés, ha a film valójában csupán annyiról szól, hogy egybites karakterek le akarnak buktatni egy jellegtelen vezérigazgatót, mert ellopott egy videójátéktervet.
A Tront tényleg csupán a semmi máshoz nem fogható látványvilága teszi emlékezetessé, ám az sokaknak még túlságosan bizarrnak bizonyult – arról nem is beszélve, hogy nem kell diplomás programozó-mérnöknek lennünk, hogy lássuk, a film milyen légből kapott módon ábrázolja az informatikát. Olyannyira, hogy ez már inkább egy digitális fantasy, mintsem komoly sci-fi. Így bár ma már kultfilm, anno csak moderáltan lett sikeres. (Mókás tény: a film azért nem kapott Oscar-jelölést a legjobb speciális effektusok kategóriájában, mert az akadémia “csalásnak” ítélte meg a túlzott CGI használatot). Épp ezért nem is csoda, hogy a Disney majd harminc évig ült rajta, mielőtt feltámasztotta. Ám a Jospeh Kosinski – aki késöbb a Top: Gun Maverickben járatta tökélyre azt a legacy-sequel formulát, amivel már itt próbálkozott – által rendezett Tron: Örökség hiába lett az évtized leglátványosabb és vizuálisan (illetve a Daft Punknak köszönhetően) zeneileg legegyedibb blockbuster filmje, ha épp ugyanazoktól a hibáktól szenvedett, mint elődje.
Szóval újfent másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a – még megfejhető IP-ket már a vödör alján kereső – Disney ismét hozzá merjen nyúlni. Ami nem feltétlenül lett volna rossz ötlet, hiszen a legutóbbi Tron-film óta elképesztő fejlődésen ment keresztül a mesterséges intelligencia. Folyamatosan fejlődik és szinte nincs olyan szakma vagy tevékenység, ahová ne próbálna befurakodni. Ezzel pedig többek között programozókat, felhasználókat, filmeseket, zenei előadókat, tartalomgyártókat vagy akár gyógyszerészeket is új kihívások elé állítja. Szóval kifejezetten időszerű lenne egy olyan Tron-film, ami látványos, szórakoztató formában, de éretten és relevánsan beszél a mesterséges intelligencia által felvetett társadalmi, etikai és technológiai kérdésekről. Nos, a Tron: Ares nem ez a film. Lehet, hogy maga Tron már ezért sem vállalta el – folytatva a sorozat a hagyományát, hogy a címszereplő egyre kisebb szerepet kapjon. Eljutottunk odáig, hogy Tron már említés szintjén sem kerül elő a róla elnevezett franchise filmjében.
Helyette itt az új elektor-kalandor: Ares, a gonosz megacég, a Dillinger Systems Mester Vezér Programja – hogy ez konkrétan mi? Operációs rendszer? Vírusírtó? Kémprogram? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy színes motoron üldözi a többi programot. Hogy a Dillinger System gonosz cég, azt már onnan is tudhatjuk, hogy a vezérigazgatója az első Tron-film antagonistájának fia. (Hogy a Tron: Örökségben már szerepelt egy Dillinger fiú – akkor Cillian Murphy alakításában – az természetesen említésre sem kerül.) Akinek sikerült legyártani a korábbi Tron-filmekben látott digitalizátor inverzét. Azaz ő elsősorban nem beküldeni akar dolgokat a digitális térbe, hanem kihozni. Gyakorlatilag feltalálta a 3D nyomtatót, amivel éppen a hadseregnél házal. Egy probléma van: az így létrehozott tankok és szuperkatonák nem túl tartósak. Fél órán belül az enyészeté lesznek.
Mivel pedig a név kötelez, az ifjú Dillinger arra az elhatározásra jut, hogy ha már nem tudja leprogramozni a tartós-antidigitalizátort, akkor ellopja annak kódját az ENCOM-tól. Kevin Flynn régi cégétől, amit most egy ázsiai testvérpár irányít, és akik szintén ezt a kódot keresik. (Tehát a film sztorija lényegében az, hogy a Lockhead Martin és a Nintendo versenyzik azért, hogy ki tud jobb A.I. nyomtatót gyártani.) Itt lép képbe Ares, aki azt a megbízást kapja, hogy minden áron szerezze meg a kódot. Csak hát nem várt módon elkezdi megkérdőjelezni a teremtője parancsait, és rájön, hogy igazi kisfiú szeretne lenni.
Noha harmadik rész, sokkal inkább érződik egy új sorozat nyitányának, hiszen semmilyen szinten nem foglalkozik a Tron: Örökség cliffhangerével. Annak a filmnek a főszereplőit eltüntnek nyilvánítja – hogy aztán az utolsó képkockákon felvillantsa annak lehetőségét, hogy majd a következő filmben visszatérnek. Persze Jeff Bridges ismét visszatért egy cameo erejéig, a mozifilmet pedig most először író Jesse Wigutow nem igazán aggódta túl azt, hogy Bridges karaktere elég látványosan halt meg az előző részben. Hogy miként szerepelhet most mégis, azt valami értelmetlen hablattyal megoldja. Ahogyan minden mást is.
Az 1982-es Tron egyik főszereplője még úgy fogalmaz, hogy „a gépek egyre intelligensebbek, az emberek egyre butábbak lesznek”.
Prófétikus kijelentés volt, de sajnos ugyanezt a filmekre is elmondhatjuk. A Tron-filmekre mindenképpen. A Tron: Ares még az előző filmek függvényében is egy veretes ökörség. Nem pusztán azért, mert semmit nem akar vagy tud mondani a központi témájáról. vagy, hogy látszólag nem is nagyon érti az A.I-t. Hanem a cselekmény szintjén is hemzseg a logikátlan ellentmondásokban és elnagyolt félmegoldásokban.
A dramaturgia többnyire értelmetlen macguffin hajszák sorozata. (Ha a szerver, amin az áhított kód volt, mindvégig elérhető volt az ENCOM székházából, akkor a film elején miért kellett egy sarkköri bázisra menni, hogy megtalálják?). A film folyamatosan lebegtet egy komolyabb morális kérdést – szabad-e halottat A.I.-al “feltámasztani” -, hogy aztán végül teljesen elfelejtkezzen róla. A karakterek fele majdnem felesleges,igazi íve egyedül a címszereplő Aresnak van. Ő lenne ennek a filmnek a lelke és a szíve, amivel egy baj van: Jared Leto alakítja, aki most is a lehető legunalmasabb módon tollja fullba a Jared Letót. Már-már komikus komolyan veszi az érzelemmentes, a világra rácsodálkozó digitális Pinocchio karakterét. Persze ha túl tekintünk a színészből elemi szinten áradó, antipatikus modorságon, el kell ismernünk, hogy nem is nagyon tudna mást tenni. Hiszen mint minden más, úgy Ares emberré válása is rettentően alulírt. Konkrétan az eső szaga és egyetlen random sor a Frankensteinből az, ami ráveszi a pálfordulásra. Ennyi, és még bambi sincs.
Ami viszont van: az a szenzációs látvány és a Nine Inch Nails földbedöngölő zenéje.
Trent Reznor és Atticus Ross indusztriális, techno-metál aláfestése nem pusztán makulátlanul illik a Tron-filmek digitális környezetéhez, de tulajdonképpen ők adják meg az egész film lendületét. Arról nem is beszélve, hogy az As Alive as You Need Me to Be című számba több érzelem és gondolat szorult, mint a film összes többi részébe együtt, miközben helyenként nagyon szépen nyúlnak vissza az Wendy Carlos eredeti Tron filmzenéjéhez.
Ha pedig nem is olyan kivételesen, mint az előző filmben, de zene és akció itt is majd tökéletes összhangban van. Noha Joachim Rønning messze nem olyan jó színészvezető/történetmesélő, mint Kosinski, akciórendezésben alig marad el tőle. Lehet, hogy pár húzása butaságban mélyen alá megy a korábbi filmeknek – Tron-motorok és űrhajók akciója a való világban -, de cserébe iszonyúan látványosak. Noha pár ziccert azért kihagy – a retro-Tron “pálya” például nagyon jól néz ki, kár, hogy ott épp nincs akció. Ám összességében, amikor a karakterek nem beszélnek, hanem motoroznak, fénykardoznak meg lézerfrizbiznek, akkor kifogástalanul működik a Tron: Ares. Az agyunkon kívül minden érzékszervünket, a létező összes dimenzióban rendesen megdolgozó szem- és fül-rágógumi ez a film.
Mert, ha van 2025-ben még van olyan film, ahol van létjogosultsága a 3D-nek, akkor az a Tron: Ares. Sőt! Tulajdonképpen ezt a filmet leginkább 4DX-ben van értelme látni, mert ez valójában egy audiovizuális hullámvasút. Annak pedig egészen kiváló. Ha még sosem próbáltad az izgő-mozgó-rezgő székes mozit, akkor ennél jobb alkalmad már lehet, hogy sosem lesz rá. Lehet, hogy a Disney sem bukott volna akkorát ezzel a filmmel, ha mozik helyett inkább 20 perces részletekre szabdalva a balatoni bazársorok szimulátor-dobozaiban mutatja be. Mert az lenne ennek a filmnek a természetes közege.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
