Lehet a streamingtől rettegni, a látványfilmeket (és nézőiket) hibáztatni, de a moziműsort felütve úgy tűnik, hogy e forgalmazási megoldás halálát elsősorban az fogja jelenteni, hogy maguk a mozik is egyre kevésbé hajlandók aktualitásokat a műsorukra venni.
HIRDETÉS
A tavalyi év boxoffice-értelmezői modorossága „a mozi halott”-mém lett. Nem kaszált százmilliókat egy jó film? A mozi halott! Százmilliókat kaszált egy nem jó film? A mozi halott! Nem kaszált százmilliókat egy nem jó film? Teljesen egyértelmű, miért nem költötték inkább ezt a pénzt 20 kisköltségvetésű produkcióra – miközben a kisköltségvetésű produkciók (egy-két megbízhatóan beváló horroron kívül) ugyanúgy nem tudtak kitörni a súlycsoportjukból. Az amerikai jegybevételek végül néhány százalék eltéréssel a 2023-as adatokat ismételték (2024: 8,57 milliárd USD, 2023: 8,9 milliárd USD), ami bár önmagában nem tragikus, a COVID előtti számoktól (a 2018-as bevételi rekord 11,9 milliárd USD volt) még mindig jóval elmarad, és a többség valószínűleg egy egyértelműen felfelé ívelő visszapattanást várt volna a járvány után.
A mozi tehát valamilyen szinten valóban válságban van, és akárhogyan is próbáljuk, nehéz ezt konkrét műfajokra, büdzsékre, stúdiókra, vagy éppen ezek bármelyikének elsorvadására-hiányára fogni. Egyszerűen akármivel is próbálkoznak a forgalmazók, a bevált receptek egy évtizede nagyjából ugyanazok, és egyáltalán nincs arról szó, hogy több Challengers és kevesebb Godzilla x Kong lenne az üdvözítő irány, ha vissza akarjuk csábítani a nézőket a vászon elé. Az egyetlen jogosan felmerülő tényező, hogy az elsősorban a streamingszereplés érdekében rövidülő-rövidített exkluzív forgalmazási ablakok mennyiben járulhattak hozzá a csökkenő jegyeladásokhoz – de ahogyan a Twisters példája is mutatja, ha egy film megragadja a közönség figyelmét, aligha törődik bárki is azzal, hogy hány nap múlva lesz elérhető otthon (és ez nyilván akkor is igaz, ha egy film nem ragadja meg a közönség figyelmét).
A mozis felhozatal egyik leglátványosabb változását a saját életemben értem tetten: az elmúlt hónapok során számos alkalommal is előfordult, hogy a premier után néhány héttel lett volna érkezésem megnézni egy filmet, és egyszerűen alig nyílt lehetőségem erre.
Újabban azt vettem észre magamon, hogy nem azért figyelem, hány nap múlva lesz elérhető az interneten egy aktualitás, mert a 90 napos mozis ablakot 45-re vagy extrém esetben 30-ra csökkentették a forgalmazók, hanem mert az adott mű ennyi idő alatt effektíve magától is kihullott a filmszínházakból, és már csak ilyen módon van lehetőségem pótolni. Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, a negyedik hete játszott Better Manre már szinte esélyem nincs eljutni néhány késő esti vetítést kivéve, és míg ez valahol jogos lenne egy hatalmas bukásnak számító darab esetében (Robbie Williams majmos élettörténet-musicaljét nemcsak az USA-ban, de hazánkban is hatalmas érdektelenség övezte),
sokkal jobban zavar, hogy a palettát elnézve ez nem lenne szükségszerű.
Míg évekkel ezelőtt a filmrajongók a Marvel és a Star Wars dominanciájától rettegve vizionálták, hogy a kisebb produkciók egyszerűen kiszorulnak a maximális blockbuster-kihasználtsággal üzemelő mozitermekből, 2025 Magyarországán már a művészmozikban sincs esélye erőre kapni a művészfilmeknek. Egyszerűen annyi rendezvény, újrajátszás, filmesemény került be a kínálatba, hogy néha még az izmosabb hírveréssel bíró aktualitásokra is jóformán alig marad kapacitás. Tavaly ősszel azért küzdhettem, hogy a premier után 1-2 héttel a Január 2. vagy éppen a sokkal nagyobb sikerrel játszott A szer napi kereken kettő vetítéséből sikerüljön egy számomra alkalmasat választani, majd megérkezve a moziba az éppen aktuális német/koreai/szlovén stb. filmnapok teltházas vetítéseibe ütköztem – és ezt az érdeklődést elnézve, nem tudom hibáztatni az üzemeltetőket, hogy inkább az efféle rendezvények mellett teszik le a voksukat. Ahogyan amiatt sem, hogy a majdnem egy évvel a bemutatója után is értelmezhető nézőmennyiséget produkáló Tökéletes napok vagy a Kék pelikan még műsoron volt a fentiek rovására, vagy éppen az Egy százalék indián mellé beillesztett Ernelláék Farkaséknál-újrajátszások létjogosultságát is nehéz vitatni. Majd ehhez még vegyük hozzá azt is, hogy az éjféli exkluzív vetítések hogyan alakultak előző esti premier előttieké, majd komplett premier előtti hétvégékké, hogy végül most A brutalistát a bemutatója előtt egy hónapon keresztül játsszák teljesen véletlenszerűen kitüntetett időpontokban. (Ugyanez igaz a Mozinet Filmnapokra, amely valódi filmnapokként indult, hogy mára egy adott időszak bemutatóinak aktuális premier előtti vetítéseit foglalja magába.)
Egyúttal azonban fel kell tenni a kérdést, ha mozik nem azért vannak, hogy friss filmeket mutassanak be, akkor mégis miért?
Inkább tíz évvel ezelőtti sikereket néznénk, fesztivál-ünnepeket tartanánk, aztán ha valami mégis kiemelkedik ebből a zajból, legfeljebb tíz év múlva azt is újra nagyvászonra küldjük? A legtöbb filmszerető barátom által csak vetítéseket is tartó bárként aposztrofált, a beszűrődő kocsmazajoktól hangos vetítéseket rendező Bem mozi csinálja jól, akiknek minden egyes klasszikus-retrospektívjére ezrek jeleznek vissza a közösségi médiában? Mennyire jó, ha egy új premiernek nemcsak mindenféle nemzetiségi fesztivállal, újrajátszással és a hónapokkal ezelőtti gigasikerek maradványaival kell megküzdenie, hanem egy három héttel későbbi bemutató promókampányával is? És miközben örömteli, hogy A brutalista minden premier előtti vetítése teltházas, sokra nem megyek vele, ha ezekre pillanatok alatt elfogynak a jegyek, a bemutató után néhány héttel pedig már bottal üthetem a film nyomát, mert éppen az aktuális filmnapokat vagy egy későbbi premier közönségtalálkozóit pottyantották a nyakára.
És tényleg mintha már csak úgy lehetne nézőket a moziba csábítani, hogy eseménnyé alakítunk minden vetítést.
Kétségkívül örömteli a filmklubok és az ezekből kinőtt vetítéssorozatok növekvő száma (köztük az olyan hiánypótló kezdeményezések megjelenése és sikere, mint a Cinema Niche és CineKorda, valamint az ezek nyomdokain felépített BIFF), ezeken keresztül pedig a filmkultúra terjedése, ám valahol a mozifilmek fennmaradása ellen dolgozik, amikor esélytelen lépést tartani már aktuális premierekkel is, ha éppen az adott kedd/csütörtök/szombat estén nem ér rá az ember, ne adj’ Isten 1-2 hétig egyáltalán nem is fér bele az életébe a mozizás. (Miközben tisztában vagyok azzal is, hogy Budapesten ezzel még kifejezetten szerencsések vagyunk, hiszen bizonyos vidéki területekre számos alkotás egyáltalán el sem jut.) Ördögi kör ez, hiszen ha szájreklámot nem lehet természetes módon kialakítani (mert mire elterjed a film híre, már nem is játsszák), a forgalmazók valóban kénytelenek lassan egy hónappal a bemutatók előtt premierelőttizni-filmnapoztatni-fesztiváloztatni-kerekasztalbeszélgettetni produkcióikat, amivel meg persze az adott időszak aktualitásait szorítják ki a mozikból.
Így végül eljutunk oda, hogy minden film a premier előtti vetítésektől kezdve pályafutásuk lecsengéséig folyamatosan ugyan, de csak minimális vetítésszámmal szerepel a mozikban, részünkről pedig komoly taktikai felkészültséget igényel kisakkozni, hogy melyikük az, amelyiket utolsó lehetőségünk van megtekinteni az adott héten. (Abba inkább bele se kezdjünk, hogy milyen elkeserítő a helyzet, ha valakinek esetleg lennének olyan igényei is, hogy mondjuk feliratosan szeretné megtekinteni az adott művet.) Nem gondoltam volna, hogy azért fogom várni az Avatar 3-at, hogy újra megéljem azt, hogy amikor egy filmet az adott időpontban nem alkalmas megnézni, van lehetőségem egy fél órával későbbi vetítést választani ugyanott.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
