Az Apartment 7A nem előzményfilmje, hanem inkább remake-je egy sokkal komplexebb és nem mellesleg félelmetesebb horrorfilmnek. Kritika.
A horror remake-ek, újra- és továbbgondolások, másolatok (rip-offok) gyakorlatilag egyidősek magával a műfajjal. Gondoljunk csak a 1922-es (nemrégiben szintén újrázást kapó) Nosferatura, amely tulajdonképpen a Drakula-mítosz, na meg Bram Stoker alig huszonöt évvel korábban megjelent regényének újrahasznosítása, meglovagolása (és nem mellesleg puha plagizálása). Mindazonáltal a remake-ek, a különféle előzmények és utózmányok nagyüzemi mértékben az ezredforduló környékén kezdték meg térhódításukat. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A ‘80-as évek klasszikusainak (Rémálom az Elm utcában, Péntek 13., Halloween), kannibalizálását követően a fókusz nemrégiben a ‘60-as és ‘70-es évek misztikus, vallási témákkal erősen átitatott rémfilmjei irányába terelődött (Sóhajok, Az ördögűző: A hívő, Az első ómen, Szeplőtlen).
Ennek a hullámnak a következő darabja az Apartment 7A, amely papíron Roman Polanski mesterművének, a Rosemary gyermekének előzményfilmje, azonban inkább remake-ről van szó.
Natalie Erika James filmje ugyanis pontról pontra leköveti az 1968-as film narratíváját. Köszönet ugyanakkor ebben sincs, ugyanis a film csak a sztorit másolja, az eredeti mozi hangulatát, összetettségét már nem sikerült átmenteni.
Terry Gionoffrio (Julia Garner) balettáncos eltöri a lábát, és már épp kezdi elsiratni éppen hogy csak beinduló karrierjét, amikor is az eredeti filmből is ismerős Dakota-ház előtt egy feltűnően segítőkész nyugdíjas pár szárnyai alá veszi, lakást kínálnak neki, hogy aztán a lányt meglátogassa a nagybetűs Gonosz, ami után teherbe esik, és minden egyre nyomasztóbb lesz: karrier vagy gyermekáldás? Képes-e visszanyerni élete felett az irányítást? De vajon érdekes-e ez egyáltalán? Egy jobb forgatókönyvvel és rendezéssel talán az lehetne.
Hogy megértsük, mi a gond az Apartment 7A-val, vissza kell ugornunk a Rosemary gyermekére.
Ira Levin 1967-es könyvéből készült mozi korszakalkotó mű.
Ez volt az első horrorfilm, amelynek réme nem valamiféle irracionális vagy nem evilági monstrum, amely egy távoli kastélyból vagy az űrből érkezve jelent fenyegetést, hanem itt van köztünk, a felvilágosult mindennapokban. Persze már a Psycho hasadt személyiségű mumusa, Norman Bates is ilyesfajta alakként tűnt fel, de ő még a vidékre menő gyanútlanokat fenyegette. A Rosemary gyermeke azonban már New York szívébe, a nyüzsgő nagyvárosba helyezi a borzalmakat.
Vagyis igazából Rosemary közvetlen, mindennapos környezetébe, na meg elméjébe. Rosemary ugyanis várandós, ezt a kétségkívül nehéz, de alapvetően mégiscsak áldásos állapotot azonban a nő nem tudja rendesen megélni. Azaz nem úgy, ahogyan ő szeretné. Feszeng. Fél. Pedig látszólag mindene megvan. Fess, színész férjével szép, új lakásba költöznek, amelyben szívélyes szomszédok várják. Azonban először pont nyugdíjas házi ismerősei, majd férje telepszik rá. Később pedig már orvosa is. Megmondják neki, mit csináljon. Hova menjen. Kivel beszélhet. Mit ehet. Rosemary egy idő után pedig már azt kezdi vizionálni, hogy a gyermekkel is tervük van.
Polanski a polgárjogi mozgalmak és a szexuális forradalom idején zsonglőrködött olyan témákkal, mint a nemi erőszak, a gázlángolás, a terhesség közepette jelentkező kiszolgáltatottság vagy a női önrendelkezés. A film tematikáját és mondandóját pedig kiválóan szolgálja a misztikus, okkult tartalom: Rosemary a film végére – minden bizonnyal keresztény neveltetése révén – valóságos sátánista kört vizionál maga köré, akik a gyereke segítségével kívánják elhozni az apokalipszist. Persze bizonyos beállítások okán tetten érhető, hogy a démoni szeánsz és annak előkészületei nagy valószínűséggel csak képzelődések, azonban ezek az álomjelenetek is erősen húzzák alá, mennyi szörnyűséget élhet meg egy állapotos nő, hogy mennyi félelem cikázhat át rajta.
Ehhez az érzékeny ábrázolásmódhoz képest az Apartment 7A kifejezetten suta és buta horror benyomását kelti.
Miután elindul a megerőszakolós jelenet (amely az eredetiben jóval kevésbé explicit, viszont annál inkább baljós volt), premier plánban jelenik meg előttünk valamiféle CGI sátán, hogy jól Terry lábai közé másszon. Míg az eredetiben a kisebb-nagyobb határátlépések megmutatásán volt a hangsúly, amelyeket kiegészített, erősített az irracionális téma, a prequelben csak úgy tobzódnak a legrosszabb ördögűzős horrorfilmek klisés jelenetei (Mozgó tárgyak és emberek? Pipa! Rémült, a főhőst figyelmeztetni kívánó egyházi személyek? Pipa!) Így lesz – többek közt – az abortuszos szcéna is nem szándékoltan, de kifejezetten nevetséges. Emiatt a hozzáállás miatt értelemszerűen a film amúgy is meglehetősen elmaszatolt témáit (karrierizmus vs. gyermekvállalás, női egyenjogúság) nehéz komolyan venni.
Persze mondhatnánk, hogy minek a titkolózás és a lassú felvezetés, hiszen mindent láttunk és ismerünk már, meg különben is: ha nem lát negyedóránként a néző valami szaftos dolgot, még a végén a mobiljához nyúl, vagy kinyomja a streamet. Csakhogy ez a felépítettség muszáj a százszázalékos néző berottyantáshoz, anélkül olybá tűnik, mintha valami vásári vurstlin lennénk, ahol a papundekliből készített rémség nyikorogva előugrik. Mint ahogyan ez itt is tetten érhető.
A karakterek is megsínylik a szkript és a rendezés döntéseit.
Mia Farrow bociszemű Rosemaryje ártatlan, törékeny nő benyomását keltette, aki nem akart mást, csak békét és megértést. Kétségkívül egyszerű, de azonosulható lélek volt, Terry ezzel szemben egy kissé talpraesettebb, keményebb lány benyomását kelti, de törtetése miatt sokszor úgy tűnik, hogy magának is csinálja a bajt, ráadásul többször nehéz lekövetni döntései miértjeit is. Az ördögi nyuggerek pedig szélsőségek közt ingadoznak: egyszer nagyon kedvesek, hogy aztán minden átmenet nélkül váltsanak közönséges pszichopatába. A színházigazgató is csak halvány másolata az eredeti, John Cassavetes által alakított rókaképű férjnek. Nincs olyan bizalmas kapcsolatuk Terryvel, mint a forrásmű párosának, hiszen mindketten csak kihasználják a másikat, így aztán a férfi karakterhez köthető fordulat is csak egy unott “áhhá”-t tud kiváltani a nézőből.
Egyvalamit azért a film pozitívumai közé lehet írni: egészen jól néz ki. Mármint mind a külső terek, mind a szobabelsők, a díszletek, az utolsó csészéig hűen idézik meg a ‘60-as éveket…de egy idő után talán túlságosan is. Minden fényesre polírozott, kiglancolt, művi hatást kelt. Ez pedig, párosulva a többi negatívummal, hiányossággal, meglehetősen zavaró összképet mutat. Az Apartment 7A tehát egy sok tekintetben túltolt, nem túl épkézláb horrorfilm, miközben azokra a pontokra, amelyekre igazán figyelmet kellett volna helyezni, nem szentel elég időt – megint egy feldolgozás, amelynél nem sikerült körültekintően eljárni. De talán a Rosemary gyermeke most már békében nyugodhat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
