Végre egy remake, amire nem csak sóhajtunk egyet

Dario Argento 1977-as Sóhajok című klasszikusa az olasz horror emblematikus, megkerülhetetlen alkotása. Egy izzó képi világú, technicolor pokoljárás, olyan zenével, ami önmagában is elég arra, hogy rémálmokat okozzon. A Goblin együttes szerzeménye olyan erőteljes, hogy maga Argento a felvétel közben is üvöltette, hogy a színészek rettegése minél valóságosabb legyen. A film legnagyobb ereje mégis a páratlanul erős, bármi mással összetéveszthetetlenül egyedi atmoszférájából adódik. Noha egy trilógia kezdete, amely egy sajátos mitológiát is megteremt, maga a konkrét cselekmény már-már népmesei egyszerűséggel bír: a naiv lány belekeveredik a boszorkányok hálójába, majd legyőzi őket. A Sóhajok minden erénye, így kultstátusza végül egyetlen dolognak, Dario Argento szerzői látásmódjának köszönhető.  Nem is csoda, hogy a remake kifejezetten nehezen született meg. Először 2008-ban merült fel a lehetősége, akkor az új Halloweent is jegyző David Gordon Green rendezte volna, ám mivel a rendező és a stúdió nem tudott megegyezni az anyagiakban, ez végül elmaradt. Mindezek után teljesen jogosan adódik a kérdés, hogy érdemes-e remake-elni egy olyan páratlan filmet, amely pont azért vált klasszikussá, mert egy zseniális alkotó, karrierjének fénykorában készítette?

A hálátlan feladatot végül a tavalyi Oscar-szezon egyik presztízsdrámája, a Szólíts a neveden kapcsán ismert Luca Guadagnino vállalta magára. Látva a rendezői ouvre-t, az egyszeri horror rajongónak valószínűleg nem ő lett volna az első választása, hogy Argento örökébe lépjen, és való igaz, hogy az eddig főleg art-house drámákat rendező direktornak itt-ott bele is törik a bicskája a horror műfajába. Másfelől azonban épp az egyedi, szerzői látásmódjának köszönhető az is, hogy a 2018-as Sóhajok végül nem vált a már így is túlságosan sok, fárasztóan fölösleges (horror)remake-ek egyikévé.

Messze nem hibátlan, de friss és meglepően izgalmas darab. Mondhatni mintapéldája annak a szellemiségnek, amelyet minden remake-nek/feldolgozásnak képviselnie kéne.

Noha a cselekmény főbb vonala megmaradt (fiatal amerikai lány a boszorkánygyülekezet által vezetett tánciskolai rejtélyeit kutatja), ám már az első képektől világossá válik, hogy Guadagnino nem sorvezetőként, hanem sokkal inkább ihletforrásként használta az eredeti művét.

Az eső által szakadatlanul ostromolt, borongós, betonszürke Berlin képei szöges ellentétben állnak az eredeti film hipnotikusan vibráló színeivel. A matt, mosott képivilág nem pusztán elhatárolja a filmet elődjétől, de remekül megágyaz a lassan őrlő, de kilátástalan haláltáncnak, ami az elkövetkező majd két és fél órában vár a nézőre.  A fakó, élettelen színek már a kezdetektől egy egészen hátborzongató hangulatot kölcsönöznek a filmnek, amelyet csak erősít Thom Yorke sejtelmes, leginkább billentyűkre támaszkodó, egyszerre gyönyörű, de gyakran hidegrázós zenei aláfestése. A Radiohead énekesének zenéje éppen úgy viszonyul a Goblin eredeti aláfestéséhez, mint Sayombhu Mukdeeprom  realistább őszies-télies színskálája Luciano Tovoli (az eredeti film operatőre) expresszív színkavalkádjához. Vérfagyasztó, rémálomszerű rettenet helyett egy kimértebb, de bőr alá kúszóan kellemetlen, sokkal kevésbé megfogható borzongást eredményez.

Annak köszönhetően, hogy 35mm-es filmre forgatták, valamint a hetvenes években divatos operatőri megoldások (gyakori zoom) használata miatt a Sóhajok néhol azt a megdöbbentő érzést kelti, mintha nem is most, hanem negyven évvel korábban készült volna. Audiovizuálisan mindenképpen 2018 egyik csúcspontja.

Ám a Sóhajok nem pusztán atmoszférájában és stílusában, de tartalmában is egészen új utakra jut el. Noha, az alaptörténet szinte ugyanaz: Susie Bannon a boszorkányok által vezetett tánciskolában keresi a helyét. Már az eredetinél bő egy órával hosszabb játékidőből is sejthető, hogy Guadagnino nem érte be egy egyenes vonalú, egyre feszültebb idegtépéssel. Filmje jóval ambiciózusabb, mint elődje. Amellett, hogy jobban kibontja Susie történetét – sokkal többet megtudunk a múltjáról, több kisebb-nagyobb mellékszállal is bővíti a cselekményt. Ezek közül a legfontosabb Dr. Josef Klemperer pszichiáter (Tilda Swinton) kutatása egy eltűnt páciense után, aki korábban szintén a tánciskola tanulója volt.Swinton noha remek, férfiszerepe öncélúnak érződik, Chloë Grace Moretz az eltűnt tanuló szerepében viszont roppant erős, színészi készségeivel egészen új arcát mutatja meg. Dakota Johnson pedig, ha így halad, hamar lemossa magáról a szürke összes árnyalatának foltját.A boszorkánygyülekezet belső dinamikája, hatalmi harca is jóval nagyobb szerepet kap. Ennek egyik oldalán a szintén Swinton által, szintén remekül eljátszott Madam Blanc áll, aki bár kísérteties, a morózussága ellenére a reményteljesebb lezárás esélyét hordozza magában. Ezen karakterek sorsa aztán szép lassan összefonódik, ahogy egyre jobban belebonyolódnak a boszorkányok pókhálójába, ahonnan ha sikerül is kikeveredniük, már nem lesznek ugyanazok, mint akik voltak.

A rendező tehát nem másolta szolgaian az elődjét, de nem is próbálta meg azt triviális eszközökkel (túlhasznált jump scare-ekkel vagy gyomorforgató erőszakorgiával) modernizálni. Az összkép így leginkább a szintén idei Örökséghez hasonlítható: egy stílusában oldschool, hatásában mégis friss és újszerűnek ható horrorélmény, amely nem egyszer szembe mer menni a nézői elvárásokkal. Viszont ellentétben Ari Aster remekével, a Sóhajok túlságosan is sok minden akar egyszerre lenni.

Guadignino filmjének barokkosan gyönyörű és nagyszabású felépítménye így végül megroppan a saját ambíciójának a súlya alatt.

Susie szála nem pusztán felnövés-, de egyben empowerment-történet is, amely egyszerre akar szólni az anyák szerepéről és a nők hatalomgyakorlásáról. Eközben Kempler kutatása a – saját és történelmi – múltunkkal való szembenézés felé vezet. Mindez erős patriarchátus-kritikaként is felfogható, melyben ha a nők szóhoz is jutnak, arra senki sem figyel, pedig érdemes lenne. Mindezek színtere pedig az a Berlin áll, mely a hetvenes években erősen megosztott és traumatizált volt. A jelenetek hátterében – kiszűrődő rádió és TV adásoknak köszönhetően – folyamatosan nyomon követhetjük a Baader-Meinhof csoport tüntetéseit, és a palesztin radikálisok hírhedt gépeltérítését is. Ha valami, akkor ez mindenképpen egészen fölöslegesnek érződik. Ezek a szálak végül nem is állnak össze annyira egy szép, kerek, kompakt egésszé, mint amilyen az Örökség volt.

Hosszának és a sok egymásba bonyolódó szálának köszönhetően a 2018-as film kifejezetten komótos tempót diktál. Emiatt nem is képes végig olyan egységesen feszült, zsigeri, rémálomszerű horror lenni, mint az elődje. Ám amikor aztán a film két csúcspontján: a haláltánc fogalmát merőben új megvilágításba helyező, döbbenetesen brutális balett szeánsznál, illetve a finálé boszorkányrítusánál – ahol, mintha Argento szelleme vette volna át az uralmat a kamerák felett – kirobban az addig gyűlő feszültség.
Ez pedig az idei év legmaradandóbb, legnyomasztóbb és legsúlyosabb jeleneteit eredményezi.

Tény, hogy Guadagnino (és a forgatókönyvet író David Kajganich) filmje sokkal többet vállal, mint amennyit teljesíteni tud, ám ettől függetlenül a Sóhajok az év egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb filmje. Kiváló színészei, a gyakori feszültsége és a roppant erős – az Argentóénál nem jobb, vagy rosszabb, de teljesen más – hangulata végig kitartanak. Ahelyett, hogy unalmas fanservice-ként keresné Argento rajongóinak kegyeit, meri a saját útját járni.  Így pedig nem pusztán nem hoz szégyent az elődjére, de önmaga jogán is megállja a helyét. Ez az, amit manapság nem sok remakeről/rebootról tudunk elmondani.