A képregényes műfaj koronázatlan királya, Alan Moore-nek tavaly év végén jelent meg legújabb, Megvilágosodások című novelláskötetét, amiben mintegy 40 év munkái kaptak helyet. A kilenc művet felvonultató kötetben bár vannak gyengébben sikerült alkotások, a kötet egésze valódi mesterműnek mondható, ami egy nem mindennapi életpálya megkoronázásának is tökéletes lenne, ha úgy hozná az élet. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ha a képregény legnagyobb alkotásaira gondolunk, nagy valószínűséggel az elsők között bukkan majd fel Alan Moore neve, aki néhány társával egyetemben sokat tett azért, hogy a képregényt ne csupán a popkultúra melléktermékeként, hanem fontos irodalmi alkotásként kezelje a közvélemény. A hetvenedik életévét taposó képregényes legenda neve olyan alkotásokhoz köthető, mint a Watchmen: Az őrzők, a Batman történetek egyik legismertebb és legemlékezetesebb darabja, A gyilkos tréfa, emellett pedig ott van még a V, mint Vérbosszú, valamint a Hasfelmetsző Jack történetét újragondoló történelmi fikciós kötet, A pokolból is.
Már csak a fent említett képregényekből is kitűnik, hogy Moore igen széles műfaji palettát fedett le az alkotásaival a pályája során, ugyanis a szupergonosz eredetkötetektől kezdve a realisztikus szuperhősműfaj megalkotásán át a történelmi fikciókig szinte bármi kijöhet a tollából, ezek nagy része rögtön arannyá is vált. Kevésbé ismert azonban, hogy Moore történetei nem mindig kívánták meg az illusztrációt: 2016-ban szülővárosa, a brit Northampton történelmét örökítette meg egy, A katedrálist idéző grandiózus, közel 1300 oldalas regényben, ezen felül pedig számtalan novellája is megjelent az évtizedek során.
A 2023-ban magyar nyelven is megjelent Megvilágosodások című könyvében a veterán képregényes legenda műveinek stílusokon és korokon átívelő válogatása jelenik meg.
A kötetet az 1988-ban megjelent, alig 20 oldalas, mégis vérfagyasztó hangulatú novella, a Gyíkparadoxon nyitja, majd izgalmasabbnál izgalmasabb történeteken keresztül eljutunk a modern képregényipar legsúlyosabb kritikájához a műfaj nagyjától, melynek története a Donald Trump által uralt fasisztoid Amerikában szökken szárba. Zárásként pedig egy ízig-vérig amerikai, a Beat-korszak költészetét akadémiai szemszögből megközelítő művel zárul a könyv – csak hogy mindenki biztos lehessen a végére, hogy Moore köteteinél sokszínűbb, olvasmányosabb történetet nem sokan tudnának kiizzadni magukból.
HIRDETÉS
Nem nagyon van Moore-hoz hasonló
A negyven évnyi alkotást összegző kötetben összesen kilenc mű kapott helyet. Ezek közül öt már megjelent korábban kisebb vagy nagyobb lapokban, négy azonban teljesen friss, és kifejezetten ehhez a kötethez készült. Bár a történetek nagyon széles műfaji palettát fednek le, van egy alapvető hangulat, ami mindegyiket áthatja. Az elfojtott vagy épp szélsőségesen megélt szexualitás majd minden történetben tetten érhető, ahogy az elvágyódás, és a feljebbvalóval történő kapcsolatfelvétel is mindegyik sztorinak tárgya valahol. Moore a környezetet is rendkívül egyedi módon mutatja be, ugyanakkor ebben látni némi különbséget korábbi és újabb munkái között. Míg előbbiek sokkal absztraktabb világot festenek le, a modern alkotások precízen jellemeznek minden egyes tárgyat vagy mozzanatot.
A kötetet nem egyszerű egészében jellemezni, egyes művek ugyanis túlságosan is kiemelkedőek véleményem szerint ahhoz, hogy ne említsem meg azokat név szerint. Ilyen például rögtön a kezdő novella, a Gyíkparadoxon ami egy elfajzott világban élő néma, érzékvesztett prostituált monológja, ami ugyanakkor nem magáról, hanem környezetéről és az ott történt bosszúállásról szól. A sztori főhőse Som-Som, aki legjobb barátnőjén keresztül mutatja be, hogy a nemek hogyan használják ki egymást egy kiszolgáltatottságra épülő világban, és hogy végül hogyan képes megszégyeníteni valakit az, akit kihasználtak.
Az Órák Nélküli Ház hidegrázós aurája és a történet sokáig az olvasóval marad, engem speciel napokon át kísértettek éjszaka a groteszk világ borzalmai.
Az elszörnyedést azonban remekül rázza fel a kötet, ugyanis a Legenda sem című alkotás, egy az időben visszafele fejlődő, némileg Benjamin Button-szerű történetet mesél el, ami egy írói ujjgyakorlatnak is tekinthető. Ezt követően következik a Fél tizenegyes ügyfél, amelyben egy jótékonysági vagyonkezelő alap végrehajtója magának az Isten gyermekének, Jézusnak mutat meg egy házat, miközben a világ dolgairól, a Bibliáról, a sztoriban Jeznek nevezett férfi abuzív apjáról, popkultúráról és szexről beszél a blaszfémia határát súrolva. Az e-cigit pöfögő megváltó története az egyik leghumorosabb történet az egész kötetben, amin abszurditásából fakadóan szinte minden mondatnál lehet nevetni egy jót.
Érzelmi hullámvasút
Ott van még persze a címadó Megvilágosodások is, ami egy férfi több évtizeden átívelő visszaemlékezését foglalja magába, illetve a Beat-korszak költészetét és a kor akadémiai világának kritikájaként is felfogható Amerikai fény – Laudáció című mű is, ezek azonban őszintén szólva nem álltak annyira közel hozzám. Ezzel szemben a másokat átverő, magát szellemsuttogónak kiadó férfi története, az Emberismeret annál szórakoztatóbb volt. Az emberi romlottság iskolapéldajaként is jellemezhető Ricky Sullivan története azonban csak felvezető volt a valaha átélt egyik legfárasztóbb, mégis legérdekesebb novellájának.
A Valószínűtlenül bonyolult nagy energiájú állapot az ősrobbanás utáni első femtoszekundumot mutatja be, amely hihetetlen írói teljesítmény, ugyanakkor egy igen magas alapműveltséget is megkíván az olvasótól.
A nagy bumm utáni pillanat Moore-féle változatában, ahol az idő alig létezik, a tér pedig gyorsan változik, és egyszer csak spontán kialakul egy agy. A Ludwig Boltzmann osztrák fizikus után – aki szerint egy véletlenszerű univerzumban spontán létrejöhet egy élő agy emlékekkel és öntudattal – Blotzmann-agynak nevezett entitás maga is elképed önnön zsenialitásán, teremtési képességén, idővel pedig az útjába kerülő más agyakkal is elhiteti, hogy ő a feljebbvaló.
Ez a történet egyszerre reflektál Istenre és az emberre Moore maga elvont módján, nyelvezete miatt azonban érdemes kávé után hozzákezdeni az olvasáshoz, ugyanis nem ritka, hogy egy mondat akár fél oldalasra nyúlik. A 35 oldalas mű kimagaslik az egész válogatásból, amelyben ugyan végig kitűnő a magyar fordítás, itt ki kell emelni Tamás Gábor munkáját, aki a magyar nyelv teljes tárházát ki kellett, hogy aknázza ahhoz, hogy át tudja ültetni nyelvünkre a novella gondolatiságát.
Amit Thundermanről tudhatunk
A kötet több mint felét elfoglaló, az Amit Thundermanről tudhatunk című novella négy képregényíróvá vált rajongó beszélgetésével kezdődik, ahol is egy furcsán ismerős képregényszakma elevenedik meg. A történetből nem kell sokat elolvasnunk, hogy rájöjjünk, hogy a Massive és az American a Marvel és a DC Comics hasonmása, a történet címadó szuperhőse, Thunderman pedig a mi Supermanünk. A baráti vacsoraasztalnál azonban egy idő után kiderül, hogy Brandon Chuff, az American főszerkesztője mosolygása ellenére végig halott volt.
Ezt követően Worsley Porlock válik a cég főszerkesztőjévé, aki a Trump-kormányzat és a Covid-járvány sötét évei alatt kénytelen betölteni ezt a feladatot. A novellában az ő életét ismerhetjük meg gyermekkorától egészen az America Comics összeomlásáig. Az alkotás azonban nem csupán személyek élettörténetét, hanem az egész iparág történelmét összefoglalja, persze épp annyira burkoltan, hogy ne várjanak Moore-ra jogi hercehurcák, de pont annyira, hogy a hozzá valamennyire értők ráismerjenek a személyekre.
Álnév alatt, de feltűnik a novellában a képregények fiatalkorúak befolyásolásával kapcsolatos szenátusi meghallgatáson nyilatkozó, korábbi Mad magazin főszerkesztő, William Gaines, illetve Stan Lee is. A Marvel korábbi vezetőjének alteregóját itt azzal vádolják, hogy a CIA megkeresése nyomán amerikai háborús propagandát terjesztett a képregényeiben a hidegháborús időszak során.
Az ipar szennyesének kiteregetése mellett azonban Alan Moore arra is rámutat, miként zsákmányolja ki az elhivatott dolgozókat a képregényipar.
Mint írja, a vezetők kihasználják a munkásosztálybeli alkotókat, hogy a részvényesek és a vállalati oligarchák zsebét tömjék. Az igazán nagy képregényes legendák többsége egykori rajongók, akik a sikereik ellenére nem jutottak sokkal feljebb a társadalmi ranglétrán, ellenben drogfüggőkké váltak, olvasóikat pedig ők maguk tették függőkké. A történet minden elemében azt mutatja be, hogy a világ az, amivé alakítjuk, és sajnos nem jó felé: legyen az a képregényipar kreatív szempontból demoralizáló iránya, vagy épp az Egyesült Államok Trump által kierőszakolt, igazság utáni világa.
Alan Moore: Megvilágosodások
A képregényes műfaj koronázatlan királya ismét megmutatta, hogy nem nagyon van hozzá fogható, sőt, demonstrálta, hogy gondolatvilága megelevenedéséhez nincs feltétlenül szükség más alkotókra, pusztán az olvasók agytekervényeire. Moore novelláskötete ajándék azoknak a sci-fi és fantasy rajongóknak, akik az elmúlt években nem kaptak megfelelő termést a streaming-szolgáltatóktól és a nagy stúdióktól.
A hetven éves veteránról nem tudni, hogy fog-e még hasonló kötetet kiadni, de ha nem, akkor is tökéletes zárása ez egy kiemelkedő életműnek.
Ha Magyarországon nem is, Angliában vagy az Egyesült Államokban ebből, vagy Moore korábbi munkáiból egyszer biztosan kötelező olvasmány lesz, aminek előre örülhet a fiatalabb generáció, ugyanis ha Alan Moore műveinek hatására nem szeretik meg az olvasást, akkor bizonyára sosem fogják.
